Byron, Shelley és a társadalmi lázadás

Kategória: 2011. július - augusztus
Írta: Evelyne Pieiller
Találatok: 7504

A „romantikus költő” kifejezés idővel gúnyos, közhelyes jelentést vett fel: ihlettől sugárzó, lobogó hajú, feketébe öltözött fiatal férfi, háborgó ég alatt.  Jobb esetben hosszabb-rövidebb ideig elnyúló kamaszkori válságra asszociálunk hallatán, rosszabb esetben szentimentális együgyűségre. Ez a klisé, mintha csak a kiváló Monsieur Perrichon[1] látásmódját testesítené meg. Pedig a romantika eredetileg felforgató mozgalom volt, amely szakítani kívánt a régi renddel, és – a francia forradalom nyomdokában haladva – megingatni a hagyományos világképet. Az egyén és a társadalom elnyomása, lealázása ellen harcba induló felszabadító mozgalom elszántan vállalkozott a nagy, kollektív álmok megvalósítására. Valóságos földrengést jelentett ez az irodalomban, mégpedig abban az irodalomban, amely a lehetségest akarja megfogalmazni és kimondani. Természetesen mély, sokkoló hatású volt.

 

Byron-Abroad_-His-Reception-at-Missolonghi_Elegendően ahhoz, hogy ma a „romantikus költőkből” – Victor Hugo kivételével talán –, ne ismerjük szinte csak „romantikus” életüket. Ezért láttak napvilágot életrajzok, regények, filmek George Gordon Byronról és Percy Bysshe Shelleyről, megerősítve a róluk alkotott képet: a kifinomultan antikonformista, megnyerően szexi, korai halála miatt tragikus dicsfénnyel övezett fiatalember ártalmatlan imázsát. Valóságos rocksztárok. Amiben egyébként van valami, azzal a sajnálatos különbséggel, hogy ez az életrajz típus, épp elszánt harcaiknak, elkötelezett munkájuknak nem ad hangot.

Lord Byronnak sánta lába volt, kemény anyja, és rettentő rossz híre. Nagyon fiatalon vált híressé: jelentős sikert aratott a „lázadó” alakját megformáló verseivel.  Művészi önazonosságát fenntartotta és épp ezért elszakadt a saját maga által megalkotott, és hamar újabb megalkuvássá váló költői hangvételtől, hogy elmélyítse a megnevezni kívánt igazságot, annak a kornak az igazságát, amelyben él, és amely belső száműzetésre ítéli. Így születik meg a romantikusnak nem is igazán nevezhető, hihetetlenül modern Don Juan. Ugyanez a törekvés vezette (szexuális kalandjaitól is rémisztőbb) politikai állásfoglalásra: a lordok házában felszólal a munkások védelmében, akik, miután a textilmanufaktúrák gépesítése elleni tiltakozáson a rendőrök rájuk lőttek, összetörték szövőszékeiket[2]. Az 1810-es évek elején a luddita mozgalom kiszélesedik és a hatalom még keményebb elnyomást alkalmaz. Amikor Byron felszólal a géprombolást halálbüntetéssel sújtó törvénytervezet ellen – tizenhárom munkást végeztek ki –, akkor egyrészt azt a magatartást utasítja el, amely nem akarja meglátni a nyomor felelősét, másrészt pedig azt, hogy a népet megalázzák, „csőcseléknek” nevezzék: „Ez a csőcselék dolgozik az önök földjein, szolgál az önök házában, hadseregében” – vetette oda a politikusoknak. Byron Meszolongionban hal meg, ahová a görög szabadságharc megsegítésére érkezett (a pénzügyi támogatást is beleértve).

p-b-shelley-1Barátja, Shelley, hasonlóképpen nem választja szét a költői gondolkodást a politikai, társadalmi eszmétől. Megírja az első, nyíltan ateista angol nyelvű művet, és kiáltványt ad ki egy fiatal hercegnő halála kapcsán, amelyben hangsúlyozza, hogy érzelmileg sokkal meghatóbb és lázítóbb a három, államellenes összeesküvés miatt kivégzett munkás sorsa. A munkássztrájkok emlékére megírja Az anarchia álarca c. művet, amelyet Bertolt Brecht később lefordít, Gandhi pedig gyakran idéz. Shelley kíméletlen, szavaiban éles, de élénkítő világosság. A meggyőződés természetesen nála is elválaszthatatlan a költői elképzeléseitől[3], amelyet a „pénzben testet öltő én-felfogással” ellentétesnek határoz meg. Nincs itt szó megvilágosodásról, hanem csak annak bizonyosságáról, hogy „mind költők vagyunk, mégpedig olyannyira, amennyire emberek”, és akik egy kicsit jobban költők, azokra marad, hogy a nárcizmus helyett az embert, az emberit erősítsék. Ez a fajta romantika a forradalom testvére, a belső és a kollektív forradalomé.

Fordította: Barna Anett     




[1]Utalás Labiche-Martin: Perrichon úr utazása című darab főhősére, aki a 19. századi polgár, a felszínes bourgeois vígjátéki megtestesítője.

[2] Byron et Shelley, Ecrits romantiques et rebelles, (Romantikus és lázadó írások), kiadta: Les Editions de l’Epervier, Noisy-le-Sec, 2010, 110 oldal, 9,50 euró.

[3] Percy Bysshe Shelley, Défense de la poésie, (A költészet védelme) angolból fordította, az előszót és a jegyzeteket Franck Lemonde írta, kiadja: Rivages Poche, Párizs, 2011, 115 oldal, 7,50 euró. Lásd még Egalement : Ode au Vent  d’Ouest. Adonaïs et autres poèmes, (Óda a nyugati szélhez. Adonais és más versek) angolból fordította és az előszót írta Robert Davreu, kiadja: Seuil, coll. « Points », Párizs, 2011, 152 oldal, 6, 80 euró.