hu | fr | en | +
Accéder au menu

Faust és a kapitalista alkímia

A német kultúra emblematikus művét, a Faustot az idők során sokan sokféleképpen értelmezték. Az egykori Német Szövetségi Köztársaságban még meglehetősen elhanyagolták, a Német Demokratikus Köztársaságban pedig az új társadalom megalkotásának szimbólumaként értelmezték. Ma, a válság idején ez a mű új megvilágításba kerül: Faust, a globalizált világ első vállalkozója negatív hőssé vált.

JPEG - 90.7 kio

Johann Wolfgang von Goethe a tizennyolcadik század végi és a tizenkilencedik század eleji Európát felforgató ipari és politikai forradalmak idején írja meg a Faustot. Egy életen át dolgozott rajta. Amikor a feledésből előássa az öreg Faust doktort – a mindenhatóság vágyától szenvedő legendás alkimista és tudós alakját, aki először a német középkorban bukkan fel, és akit az angol Christopher Marlowe is megörökít tizenhatodik század végi darabjában –, Goethe alig húszéves. Az 1775-ös első változat, az Ős-Faust (Urfaust) után 1808-ban jelenteti meg a Faust első részét; a teljes művet több mint fél évszázad múlva, 1831-ben fejezi be „az 1830 júliusában kirobbant párizsi forradalom hatása alatt” – jegyezte fel Michael Jaeger, a berlini szabadegyetem komparatisztika professzora (1). A Faust második része, amelyet Goethe haláláig, 1832-ig, 82 éves koráig gondosan elzár a külvilág elől, sokáig hiányzik a német színházak műsoráról. Ma azonban újra játsszák a darabot, olyan új értelmezéseknek adva teret – mint például Hans Christoph Binswanger interpretációja (2) –, melyek fényében a darab megfeleltethető a jelenlegi kapitalista válságnak. Faust doktor hatalmas, de őt ki nem elégítő tudással bír, így hát alkut köt az ördöggel: ha az ördög segít neki, hogy megismerje a földi boldogságot, nekiadja a lelkét.

Ha egyszer így szólnék a perchez: Oly szép vagy, ó maradj, ne menj el! –

Akkor bátran bilincsbe verhetsz,

Akkor pusztulnék szívesen!

Akkor harang konduljon értem… (3)

Faust ekkor Mefisztó kíséretében elhagyja könyvtárát, és kilép a világba, hogy beteljesítse vágyait. Goethe erősen érdeklődött a tudományok, a technika, a gazdaság iránt. Az e területeken szerzett jártasságának köszönhetően nevezték ki pénzügyminiszternek a weimari hercegségben, ahol nemcsak pénzügyekkel foglalkozott, ő kezelte az építési, a bányával és textiliparral kapcsolatos ügyeket is. Nevéhez kapcsolódik továbbá a hadsereg költségvetésének csaknem teljes eltörlése, kivéve a katonai díszszemlékhez szükséges költségeket. Mindenekelőtt a cselekvés értelme, a fejlődés vágyával járó következmények, a „modernség” korlátain való töprengés áll a Faust középpontjában. Különösen aktuális kérdések ezek ma a gazdaság szempontjából.

Hogy a kiürült kincstára felett kesergő császár szükségleteinek eleget tegyenek, Faust és Mefisztó pénzt gyártanak, egyfajta modern mágiát alkalmazva, mely tulajdonképpen az alkímia folytatása más eszközökkel. A közgazdász Binswanger szerint itt már nem az ólom arannyá változtatásáról van szó, hanem egy értéktelen anyag (papír) értékessé tételéről (pénz). Nincs már szükség a természetfelettire, a csoda immár természetes – amiként a tizennyolcadik században az orléans-i herceg is elbocsátotta asztrológusait, miután a bankár John Law-t szolgálatába állította. A darabban a pénzgyártás aktusa – bűvésztrükkhöz hasonló mutatvány – teljesen logikusan az álarcosbálhoz kapcsolódik: a császár, amikor a lángok fényében kézjegyével látja el az eredeti bankjegyet, Plutósznak, a föld kincsei fölött uralkodó alvilági istennek öltözik.

Európában (nem úgy, mint Kínában, amely megelőzte ezen a területen) a pénzverés nem az állam privilégiuma volt, hanem egy állami kiváltságokkal rendelkező magánbanké. Goethe forrása történelmi esemény: 1692-ben a londoni City üzletemberei megalapították az angol bankot, amely a királytól kiváltságot kapott olyan papírpénz kibocsátására, aminek értékét nem fedezte az aranyban kifejezett értéke. Ez az alapja a jelenlegi monetáris rendszerünknek, később pedig a hitel feltalálásában folytatódik a fausti-mefisztói pénzgyártás, új eszközökkel. Az alkímiai folyamat második állomása a valódi érték megalkotása. Goethe világosan látta, hogy a pénz aranyban kifejezett garanciája nem elég. A pénznek tőkévé kell válnia, a pénzt be kell fektetni. Az ipari forradalom megfigyelői számára ismerős ez az átváltozás: „Ebben a szennycsatornában tiszta arany folyik” – írja például Alexis de Tocqueville Manchester kapcsán. A pénz teret ad a tettnek, a gazdasági téren való alkotásnak:

Hatalmat szerzek, földeket,

Semmi a hír, minden a tett – hirdeti Faust.

De mi a végcél? Utolsó állomásához érkezvén Goethe hőse az alábbi rettenetes mondatot jelenti ki, egyfajta „végső bölcsességként”:

… szabadság, élet nem jár, csak azoknak,

kiknek naponta kell kivívniuk.

Így él le itt majd, a veszély ölén,

sok dolgos évet gyermek, férfi, vén.

Ha láthatnám a síkon át

e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,

a pillanathoz esdve szólnék:

Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!

Ez a fausti ideál: mozgásba hozni mindent és mindenkit; a társadalom egészének állandó munkálkodása, pihenés nélkül, szakadatlanul. Egy olyan társadalom azonban, amelyet az állandó mozgás és változás határoz meg, éppenséggel létezni szűnik meg: kísértetek társadalmává lesz. Mai kifejezésekkel élve: ebben a világban nincs se nyugdíj, se nevelés – és persze vasárnap is dolgozunk. Faust számára a pihenés egyetlen helye a sírgödör. Ez az állandó nyughatatlanság azonban elviselhetetlen: a boszorkánykonyhába való kitérő, ahol drogokat kotyvasztanak neki, nélkülözhetetlen a folytatáshoz:

Hajtsd le hamar! Cseppet se hagyj! – súgja neki Mefisztó, mielőtt utasítaná:

Menjünk, nehogy most megpihenj!”

Pénz, tulajdon, energia és gépek – nem kétséges, hogy az ipari forradalom idejében vagyunk, az új vallás, a kapitalizmus korszakában. „A transzcendencia, amelyet az ember hajdanán a vallásban keresett, a gazdaságba helyeződött át” – állapítja meg Binswanger, 2011 februárjában megjelent, Közgazdászok hitközössége című könyvében. Ha azonban Walter Benjamin gondolatmenetét követjük, mely szerint „a kapitalizmus lényegében ugyanazon nyugtalanító gondok enyhítésére szolgál, mint amelyekre hajdanán a vallások adták meg a választ” (4), a kapitalizmust mozgató vágy, a tett, a fejlődés vágya nem nyerhet kielégülést. A darab játszódhatna akár a Nemzetközi Valutaalap székházában is. Mindenesetre Goethe műve ma, látván ezt a kényszerítő erejű inváziót, a kapitalizmus korlátain gondolkodtat el.

Binswanger számára Faust tragédiája a mértéktelenség tragédiája: „elvakultan a szüntelen haladás eszméjétől”, Faust „maga pusztítja el gazdasági tervének alapjait, és semmisíti meg a világot”. Az efféle fejlődés segítői kétségtelenül cselekvőek, de mérgezőek is. Amikor „végső győzelmére” készülve Faust arra vállalkozik, hogy lecsapoltatja a mocsarat, amely „ragályt terjeszt zsákmányolt” földjén, a közgazdász szerint egy illúziónak esik áldozatul. A mocsárlecsapolás nem az alkímiai értelemben vett Nagy Mű befejezése, hanem csupán a mederbe terelést megelőző munkák által előidézett negatív externáliák elkerülhetetlen helyrehozatala. Goethe figyelemmel kísérte a Szuezi-, a Panama-, és a Rajna–Duna-csatorna építését, amely hasonló nehézségekkel járt.

De léteznek másfajta, szellemibb természetű mérgek is. Faust, akit a Gondnak nevezett (a német Sorge szó a németben „gondoskodást” is jelent) allegorikus alak megvakít, azt hiszi, hogy az ásók és a csákányok zaja a gátépítés hangja. Valójában az ő sírját ássák. És már nem is emberek munkálkodnak ott, hanem a lemurok; szellemek, bolyongó lelkek, az utolsó létezők a földön. Margaret Thatcher álma valósul meg ebben: nincs többé társadalom. Miféle érték adhat hát értelmet ennek az egész vállalkozásnak? Oskar Negt (5), Theodor Adorno egykori diákja és Jürgen Habermas munkatársa, aki ideje jelentős részét a szakszervezeteknél töltötte, Goethe-értelmezését a munka kálvinista etikájára hegyezi ki, a Max Weber szerinti kapitalista gondolkodásra alapozva.

Mivel vagyok, cselekszem is legott

Gyürkőznék már a munka nehezéhez…

Ez volna az ember lényege, olyannyira, hogy a munka függőséggé is válhat? Faust végül egy munkatábort vezet, amelyre Negt szerint ma óhatatlanul úgy gondol az ember, mint a Weimartól, Goethe városától nem messze lévő buchenwaldi koncentrációs tábor (6) előérzetére.

„Kezdetben volt a Tett” – mondja Faust, miután kizárja a sorból a Szót, az Értelmet és az Erőt. A gazdaság terén megmutatkozó túlzott tettvágy nem más, mint eszelős hajsza az evilági halhatatlanság után. A holtidő üldözése öli meg a halál idejét. Faustnak azonban, aki az idő feletti uralmat akarja megszerezni, meg kell buknia: Mefisztó pedig kihirdeti, hogy „az idő válik az úrrá” – az alkimista kísérlet ezzel kudarcot vall, a határtalanságot kereső Faust egy véges világgal találja szemben magát. Ebben az olvasatban a tragikus költemény úgy is értelmezhető, hogy Goethe Bernard Mandeville A méhek meséje című művének továbbgondolására tesz kísérletet, és a darabban a példázat következményeit veszi górcső alá. A mű híres, a liberalizmust megalapozó tétele, miszerint „az egyéni vétkek a társadalom javára szolgálnak”, Mefisztó szavait juttatják eszünkbe: „az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível”. Ami pedig Faustot illeti, nem mást tesz, minthogy az ördögi erőhöz fordulva segítségért felszabadítja ösztöneit, „félrelökve útjából mindenkit, aki fejlődésében akadályozza (7)”. Ez viszont nem más, mint az „isteni piac” alapelve...

Jegyzetek

Umbrecht Bernard

Barna Anett

(1Továbbá a következő mű szerzője: Global Player Faust oder Das Verschwinden der Gegenwart [Faust, a globális játékos avagy a jelen eltűnése], WJS, Berlin, 2010 (Első kiadás: 2007).

(2A svájci Saint-Gall Egyetem közgazdaságtan és ökológia (nyugalmazott) tanára, szerzője a Geld und Magie [Pénz és mágia] című könyvnek (Murmann, Hambourg, 2010 (Első kiadás: 1985).

(3A magyar nyelvű Faust-idézetek Jékely Zoltán és Kálnoky Kászló fordításai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.

(4Le capitalisme comme religion [A kapitalizmus mint vallás], Fragments [Töredékek], Presses universitaires de France (PUF), Paris, 2000.

(5Die Faust Karriere. Vom verzweifelten Intellektuellen zum gescheiterten Unternehmer [A fausti pálya. A kétségbeesett értelmiségitől a tönkrement vállalkozóig], Steidl, Göttingen, 2006.

(6Épült 1937-ben.

(7Dany-Robert Dufour, Le Divin Marché [Az isteni piac], Denoël, Paris, 2007.

Megosztás