Kik és hogyan hallgattatják el a WikiLeaks-et?

Kategória: 2011. február
Írta: Philippe Rivière
Találatok: 5322

„Ha a szólás szabadsága eltűnik, csendben és némán vezethetnek bennünket, mint a birkákat a vágóhídra” – állította George Washington.

2010. január 21-én Hillary Clinton külügyminiszter beszédet mondott az internet szabadságáról. Fontos beszéd volt ez, nem hazudtolta meg az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáit. Bírálta azokat az országokat, amelyek „elektronikus gátakat emelnek, megakadályozandó, hogy polgáraik elérjék a világháló bizonyos részeit, és szavakat, neveket és mondatokat törölnek ki a keresők találataiból”. Hillary Clinton megismételte Barack Obama krédóját : „Minél több információ kering szabadon, annál erősebbek a társadalmak.” Amerika tehát hivatalosan fontosnak tartja a véleménynyilvánítás szabadságát, és elismeri azt is, hogy „az információs hálózatok révén az emberek információhoz juthatnak, és így számon kérhetik a kormányokat”. A kormányzat ezért programot indított olyan új eszközök kidolgozásának támogatására, „amelyek lehetővé teszik az állampolgároknak, hogy gyakorolják a szabad véleménynyilvánítás jogát a politikai cenzúra megkerülésével”, és óva intett azoktól a kormányoktól, amelyek, „akárcsak a múlt diktatúrái, (...) célpontnak tekintik azokat a független gondolkodókat, akik használják ezeket az eszközöket”.

 

kautodafe-wikSzép, magasröptű gondolatok. Mégis eszünkbe jut az a humanista széplélek, aki azonnal a halálbüntetés visszaállításáért kiált, amikor ellopják a pénztárcáját. Clinton asszonyt is utolérte a WikiLeaks képében jelentkező végzet: az ő tárgyalásainak titkos dokumentumait is kiszivárogtatták. 2010. november 30-án bejelentette, hogy „erőteljes lépéseket tesz”, hogy a jog eszközeivel üldözzék Julian Assange szervezetét. Miért is? Egyebek között azért, mert a botrányos honlap nyilvánosságra hozta, hogy Clinton asszony arra kérte az Egyesült Nemzetekhez akkreditált diplomatáit, hogy kémkedjenek az ENSZ-funkcionáriusok után, és amennyire lehetséges, próbálják megszerezni biometriai adataikat, jelszavaikat és hitelkártyaszámukat. A kiszivárogtatással a külügyminiszter szerint a WikiLeaks „veszélybe sodorta a nemzetközi közösséget”.

Nem sokkal később az összes politikai oldal kommentátora dühösen követelte a televíziók képernyőin, hogy „akár illegálisan is, de távolítsuk el ezeket a gazembereket” (Bob Beckel, a Fox News újságírója), hogy üldözni kell őket „terrorizmusért” (Peter King, a belső biztonsági szolgálattól), de még azt is, hogy tekintsék a WikiLeaks-et is „harcoló ellenségnek”, mint a guantanamói foglyokat (Newt Gingrich, Fox News). Megint érezni a McCarthy-féle dohos bűzt – ahogyan egy aktív pacifista mondta –, a lincshangulat jól ismert jeleit, amelyek időről időre felütik a fejüket az Egyesült Államokban.

A WikiLeaks megalapításával Julian Assange célja az volt, hogy napvilágra hozzon a közvélemény elől gondosan titkolt összeesküvéseket és egyezményeket. Talán egy kissé túl jól is sikerült a terve… A diplomáciai iratok nyilvánosságra hozása utáni napokban Kína blokkolta a WikiLeaks elérhetőségét. Az amerikai kormány nyomatékosan felszólította a diákokat, hogy blogjaikon ne beszéljenek a portálról, a légierő pedig megtiltotta, hogy a katonái a New York Times, a Der Spiegel és a Le Guardian honlapjait olvassák, amelyek együttműködtek a WikiLeaks-szel a dokumentumok nyilvánosságra hozatalában.

Tanúi lehettünk annak, ahogyan a három fő internetes bankcsoport megtagadja az átutalások teljesítését Julian Assange szervezetének – miközben ugyanezek a társaságok bármikor továbbítanak adományokat a Ku Klux Klánnak. A Visa, a Mastercard és a Paypal így lelepleződött mint „az amerikai külpolitika eszköze” – kommentálta a WikiLeaks szóvivője. Majd minden törvényes ok nélkül a Postfinance, a svájci posta banki ágazata is zárolta az ausztrál hacker számláját.

A Tableau Software pedig, egy olyan portál, amely az adatok ábrázolását teszi lehetővé, cenzúrázta nem is magukat a dokumentumokat, hanem a kiszivárogtatások egyszerű ismétlő összegzését, azzal a kevéssé bizonyító erejű ürüggyel, hogy a WikiLeaks „nem jogszerűen jutott hozzá az adatokhoz”. Az Amazon pedig, bár teljes jogi védelmet élvez, amennyiben nem szerzője, csak közzétevője egy dokumentumnak, most mégis maga döntött úgy, hogy zárolja a WikiLeaks honlapját. Ezek után a WikiLeaks egy francia szerveren, a roubaix-i OVH-nál bérelt tárhelyet, de ettől meg Eric Besson gazdasági miniszter – aki alig néhány hónappal korábban emelt szót a voltaire-i hagyományok védelméért – lett nagyon indulatos, és kérte az Ipari, Energetikai és Technológiai Tanácstól (Conseil général de l’industrie, de l’énergie et des technologies, CGIET), hogy „a lehető leggyorsabban jelölje meg azokat az eszközöket, amellyel véget lehet vetni a webhely franciaországi működésének”.

Az EveryDNS egy domain-neveket kezelő szervezet, amely azzal foglalkozik, hogy felkutat a világhálón bármely internetes címet. Ez a cég egyszerűen kitörölte a Wikileaks.org nevet a netkártyájáról. Az internet minden gyengeségét, központosított jellegét, az Egyesült Államoktól való függését, minden kényszerítő módszert, amit a háló szabadúszói – néha farkast kiáltva – évek óta előre jeleztek, felhasználtak most. A WikiLeaks szóvivőjének lejáratása folytatódott, amikor Svédországban szexuális erőszakkal vádolták meg. Julian Assange visszautasította és politikai támadásnak nevezte ezeket a vádakat. A Dél-Angliába menekülő Assange-ot tanúskodásra akarták rábírni, de nyitott kérdés maradt, hogy ha Anglia kiadja Svédországnak, akkor vajon Svédország nem adja-e ki ugyanígy, később, és más ürüggyel, mondjuk a külügyminisztérium adatainak kiszivárogtatása vádjával az Egyesült Államoknak. A történet egyre izgalmasabb. Végül Julian Assange-ot a Time magazin az év legbefolyásosabb emberei között kezdte emlegetni, a rangsorban közvetlenül Mark Zuckerberg, a Facebook tulajdonosa mögött.

A szervezet tevékenysége következetesen egy személy akcióiként jelent meg. A WikiLeaks-nek ezért meg kellett győznie a közvéleményt, hogy nem egy gyanús, kétes magánember, és érdemes azokra a szabadságjogokra, amelyek védelmében aktívan fellépett. Az alapvető kérdés, hogy a diplomáciai üzenetek nyilvánosságra hozatala újságírásnak vagy kémkedésnek minősül-e. (Az informátor valószínűleg Bradley Manning elemző, akit 2010 májusa óta a virginiai Quantico katonai bázison tartanak magánzárkában, és akire a fő vádpont alapján ötvenkét év börtönbüntetés vár.) „Ahhoz, hogy kémkedés vádjával ítélhessenek el valakit, a perben a vádnak bizonyítania kell a rosszhiszeműséget. A WikiLeaks esetében ez könnyű” – véli a Wall Street Journalban (december 9.) a szélsőségesen konzervatív Gabriel Schoenfeld. A Külügyminisztérium képviseletében Philip J. Crowley különleges gonddal próbálja alátámasztani, hogy a WikiLeaks „nem médiaszervezet”. Mindez nem szolgálhat más célt, mint hogy előkészítse a terepet Assange-ék likvidálásának jogi lépéseihez. Ha a WikiLeaks egyszerűen orgazda, kém, sőt terrorista, akkor az elítélése nem jelentené az amerikai alkotmány szólásszabadságról szóló első cikkelyének megsértését. „Minden azt bizonyítja, hogy Julian Assange működését különleges politikai célok irányítják – tette hozzá Philip J. Crawley –, és azt gondolom, hogy ez elég ahhoz, hogy ne tekintsük újságírónak”.

Az „apolitikus” újságírásnak ezt a különös koncepcióját már vizsgálták a Pentagon-iratok ügyében. 1971-ben Daniel Ellsberg katonai elemző a New York Times-ban és tizenhét másik újságban egy hétezer oldalas titkos tanulmányt leplezett le, amelyet lefényképezett és kicsempészett a Pentagonból, hogy bebizonyítsa: „a Johnson-kormány mindvégig hazudozott, nem csupán a közvéleménynek, de a Kongresszusnak is” a vietnami háborúról. A közlemény cenzúrázásának kormányzati kísérleteibe még a Legfelső Bíróságot is bevonták, de az végül a sajtószabadság javára döntött.

Azóta a hazugságok sora csak tovább nőtt. Hamis bizonyítékok tették lehetővé az Egyesült Államok számára Irak megtámadását. A Washington Post közlése alapján a „titkosnak” minősített dokumentumok száma az Egyesült Államokban 1996 és 2009 között robbanásszerűen nőtt: 5,6 millióról 54,6 millióra.

 

Fordította: Dr. Hrabák András