Mitől olyan nehéz titokban tartani a dokumentumokat?

Kategória: 2011. február
Írta: Felix Stalder
Találatok: 4668

Egyetlen honlap megrengette az Obama-kormányt. Az új típusú média több százezer diplomáciai üzenet kalózmásolatát hozta nyilvánosságra 2010. november 28-án három nagy példányszámú napilap együttműködésével. Az amerikaiak erőteljesen reagáltak. Bármi lesz is a sorsa a WikiLeaks-nek, semmi sem akadályozhatja meg többé az ilyen típusú kiszivárogtatásokat (angolul: leaks).

 

k.infoIntézményeink egyre szorosabb együttműködésre kényszerülnek és egyre több numerikus adatot kezelnek. A kulcsszó a rugalmasság és reakciókészség; egyre több információ termelődik és egyre többször osztják is meg őket, miközben a fejlődéssel a szervezetek körvonalai elmosódnak. Ez az általános tendencia részben a hatékonyság záloga, ugyanakkor az intézmények átjárhatósága, nyitottsága megnehezíti az adatvédelmet. Bár transzparencia nélkül nincs hatékonyság, mindez az adatok védelmét is egyre bonyolultabbá teszi.

A közelmúlt kiszivárgásainak többféle oka van. Inkompetencia: a bankkártyás rendszerek nem elég biztonságosak, a hackerek tízezrek kártyaadatait szerezhetik meg. Más hackerek a közfigyelmet kívánják felhívni a dokumentumok megszerzésével: ilyen a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott katonai dossziék esete. Megint más kalózok pénzért dolgoznak, például 2008-ban a HSBC svájci bank egyik alkalmazottja eladta az adófizetés szempontjából gyanús ügyfelek adatait a francia, olasz és spanyol hatóságoknak.

A bankban, akárcsak a nemzetvédelemben, szinte az összes dokumentumon ott áll a „bizalmas” pecsét. Mégis sokan hozzájuk férhetnek, először is a különböző köztes szinteken dolgozó alkalmazottak ezrei, akik naponta rögzítik és kezelik ezt az információtömeget. Márpedig a hatékonyság megköveteli, hogy az adatokhoz sokan hozzáférjenek és meg is oszthassák őket: nem volna bölcs döntés mindezt lelassítani nehézkes adminisztratív procedúrákkal, több biztonsági szűrővel vagy merev határok felállításával. Emlékezetes, hogy annak idején az amerikai hírszerzés képtelen volt összekapcsolni a különböző hivatalok által összegyűjtött információkat, és ezt élesen bírálta is a 2001. szeptember 11-i merényleteket vizsgáló nemzeti bizottság.

A paradoxon a rendszer lényegében rejlik. Az információnak szabadon kell áramolnia, hogy eljusson a komplex szervezetek különböző részlegeihez, és ezzel lehetővé váljék a finomra hangolt működés, miközben ugyanezeknek az adatoknak titkosaknak is kell maradniuk. A titkosítás nem szorítható túl szigorú korlátok közé, hiszen előre nem tudható és nem is közölhető minden érintettel, hogy milyen adatokra és belső hozzáférési felhatalmazásokra lesz szüksége holnap. John Kornblum korábbi németországi amerikai nagykövet szerint például két és fél millió személynek volt hozzáférése a SIPRNET-hez, az amerikai hadsereg belső információs rendszeréhez, természetesen biztonsági felhatalmazás birtokában.[i] Ez a szám jól mutatja, hogy milyen nagy az esélye bármilyen adat vagy dokumentum napvilágra kerülésének.

A mostani leleplezések legnagyobb része demokratikus országokban történt, például Izlandon vagy az Egyesült Államokban. Ez nem egyszerű véletlen, inkább az általános bizalmi válság tünetének kell tekintenünk. A nyugati vezetők állandóan erkölcsi értékekre hivatkoznak. Emlékezzünk csak, milyen meggyőződéssel védte Tony Blair brit miniszterelnök a „humanitárius háborút”: hivatalosan az afganisztáni invázió célja az ország fejlesztése, az infrastruktúra helyreállítása és a nők felszabadítása volt.[ii] Amikor beismerték, hogy nem voltak tömegpusztító fegyverek Irakban, akkor gyorsan más ürügyet találtak a megszállásra: Szaddam Huszein bukásával Közel-Keleten jogállam alakulhat és új kereskedelmi lehetőségek nyílhatnak. Ám ez az illúzió sem bizonyult tartósnak. Nincsenek humanitárius háborúk: ezek is csak ugyanolyan háborúk voltak, mint a többi, mert háborúzni akartunk.

A hivatalos állítások és a tények között egyre szélesebb a szakadék. Ettől vesztik hitelüket a nyugati politikai rezsimek. Nem tudnak koherens jövőképet alkotni, amely indokolná különböző politikai döntéseiket és akcióikat. Mivel az erkölcs csak máz, a mindennapok valóságáról szóló beszámolók sokkolják a közvéleményt. A puszta tényeket látva hirtelen láthatóvá válnak a háború igazi céljai. Nem más, mint cinikus gépezet, ostoba folyamat, amely felőrli az eredetileg elkötelezett résztvevők hitét. Az egyéni elkötelezettség nem lehet tartós és nem képvisel értéket.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg a nagy vállalatoknál. A neoliberális tan azt sulykolja az alkalmazottakba, hogy ne várjanak semmi jót a munkáltatójuktól, mert bármikor helyettesítheti őket, amint a teljesítményük nem felel meg az örökké újradefiniált céloknak. A prekarizáció, a határozott idejű foglalkoztatás és a felmondás szabályainak enyhítése, illetve az egyéni teljesítmény módszeres leértékelése már-már általános. Ez a tendencia a vállalati struktúrák alsó szintjeiről indulva elérte a középszintű kádereket és már a vezetőket is érinti. Bár a bónuszok és a busás végkielégítés nem elhanyagolható vigaszt nyújt az utóbbiaknak, az üzenet világos: senki sincs biztonságban. A szerkezeti átalakítás és költségvetési megszorítás egyik napról a másikra elavulttá, feleslegessé tehet bárkit.

A létbizonytalanság általánossá válása következtében fokozatosan eltűnnek a hagyományos hierarchikus viszonyok, és mindez teret enged egy elkötelezettebb és a tudásra nagyobb súlyt fektető munkamódszernek. Így egy vállalat vagy egy szervezet tagjaitól elvárják, hogy teljesen köteleződjenek el, legyenek önállóak és bizonyítsák kezdeményezőkészségüket. Még a hadseregben sem elegendő többé a parancsok puszta teljesítése : kreatívnak és belülről motiváltnak kell lenni. Ebből ered a paradoxon. Hogyan is várhat el lojalitást egy munkáltató, ha nem tesz eleget a hagyományos kötelességeinek, amely méltóvá tenné az alkalmazott áldozataira, sőt, még ki is fejezi, hogy bármikor kicserélhető alkatrészeknek tartja az alkalmazottait?

Az internet, e bonyolult kommunikációs rendszer révén mostantól mindenkinek, akit ez az alapvető ellentmondás cselekvésre buzdít, megvan a lehetősége, hogy „felrobbantsa a rendszert”. Elegendő néhány ügyes és elszánt fickó, hogy összegyűjtse a puzzle darabjait, és rögtön át tudják látni a szervezet működési logikáját, belső felépítését. A katonai stratégák meghatározták a „befolyásos személyiség” profilját, vagyis azét, aki „képes autonóm módon egy eseménysorozatot előidézni: megzavarni vagy akár teljesen le is állítani egy rendszert, vagy kiiktatni a globális szinten érvényben levő szabályokat. A befolyásos személyiség jellemzője, hogy nagyon is jól érti a komplex rendszerek kapcsolatait és működését; hozzáfér az érzékeny hálózatok programjához; olyan erő birtokában van, amely a szerkezet vagy a rendszer ellen fordítható és végül: megvan hozzá a szándéka is, hogy felhasználja.”[iii]

Julian Assange, a WikiLeaks alapítója megfelel ennek a profilnak. Hálózata teljesen tőle függ: ez ereje és egyben gyengesége is. A WikiLeaks-nek ugyanazok a gyengéi, mint minden szerveződésnek, amely egyetlen karizmatikus személy köré épül: az autoriter jelleg, a kiforratlan belső működési szabályok, az emberi mulasztások lehetősége, és végül a külső vagy belső támadások kockázata, amelyek kikezdhetik a központi figura hitelességét, vagy akár tönkre is tehetik. De bármi történjék is Julian Assange-zsal és a WikiLeaks-szel, ez a modell létrejött, működik és működni fog a jövőben is, máshol vagy másként, de alapvetően ugyanígy.

A dereguláció, a szabályozás leépítése a médiaszektorban elősegítette az óriás sajtócégek és kommunikációs csoportok kialakulását, és ettől a sajtó mint közösségi tér és maga a demokrácia is hanyatlásnak indult. A gazdasági és politikai nyomás egyaránt arra készteti a szerkesztőségeket, hogy nagyobb teret adjanak a könnyedebb információknak (soft news), amelyek az emberek életmódjával kapcsolatosak, nőtt a kommentárok, a személyesebb megszólalás szerepe, miközben a közügyek mélyebb elemzését elhanyagolják. Ami a kormányokat illeti, kitanulták a média játékszabályait, és szándékosan szivárogtatják ki azokat az információkat, amelyeket érdekükben áll közzétenni. Az újságírók, akik már függenek az őket informáló hatalmi központoktól, attól sem riadnak vissza, hogy háború idején beépüljenek a fegyveres erők közé.

Nonprofit szerkesztőségek

Ebben az összefüggésben a blogok és az állampolgár-újságíró nem más, mint az új média eszköze – az új médiáé, amely a hanyatló hagyományos média helyébe lép. Noha a megjósolt teljes kataklizma nem következett be, a közvélemény lassú átalakulás tanúja lehet. Mindenféle aktivisták jelennek meg és színesítik a kínálatot. Az érzékeny tartalmak terjesztésének jogi kockázata nekik nem jelent komoly veszélyt: nem maguk hoznak nyilvánosságra veszélyes információkat, hanem azt elemzik, amelyet valamelyik honlap már közzétett. Ha különlegesen veszélyes információkról van szó, a dokumentumokat olyan webhelyeken publikálják, amelyek anyagilag egyáltalán nem függenek a médiaipar óriás vállalataitól. Az újonnan jöttek hasznot húznak a hagyományos médiából, felhasználják gyengeségét (hogy tudniillik óvatos) és egyszersmind fő erejét: hogy tömegfogyasztásra szánt történeteket képes gyártani és terjeszteni széles körben. Az oknyomozó újságírás újraszerveződik, és így új lélegzethez jut, annál is inkább, mert nemrég új pénzügyi forrásokra tett szert.

A Pro-Publica[iv] honlap, amelyet 2007-ben az Egyesült Államokban hoztak létre, magát úgy határozza meg, mint „független és profitra nem törő szerkesztőség, amely közérdeklődésre számot tartó ügyeknek jár utána (...), amit a hagyományos média ma már luxusnak tart és nem végez”. 2010 áprilisában hasonló szervezet, az Oknyomozó Újságírás Irodája (The Bureau of Investigative Journalism) alakult Londonban. Ezek a portálok együttműködnek a hagyományos médiával, amely terjeszti vizsgálataik eredményeit. Az új technikai eszközök megkönnyítik a nagy mennyiségű adat kezelését, és így megszüntetik a határokat a szerkesztőségek és az intézmények között. Ilyen például a DocumentCloud, amelyet „dokumentumforrás-indexként és az elemzést, rendszerezést és információközlést segítő eszközként” tartanak számon. Ebben a sémában az oknyomozó újságírásra jellemző különféle feladatokat – a források védelmét, a dokumentumok kutatását, a gyűjtést, adategyeztetést és az információk szélesebb kontextusba helyezését, a megértés és a továbbterjesztés támogatását – számos, jogi-gazdasági értelemben különböző partner (vállalat, egyesület, hálózat) végzi, amelyek összehangoltan működnek a különböző történetek mozaikdarabkáinak összeillesztésében, hogy az eredményt aztán eljuttassák az olvasókhoz.

A WikiLeaks létrehozása előtt Julian Assange összefoglalta a hatalom elleni harcának stratégiáját: „Minél igazságtalanabb és titkolódzóbb egy szervezet, a vezetők és hűséges klikkjük annál jobban fél a kiszivárgásoktól, és ez már paranoiával határos félelemmé válik. Egy kiszivárogtatásnak tehát az lesz a következménye, hogy a szervezet belső kommunikációját gyengítik, a belső információkat visszatartják, és így az egész szervezet belső tudásszintje fog csökkenni.”[v]

A felderítő szolgálatok elemzői a titkosítási hajlam veszélyeire figyelmeztetnek. Az adatvédelem szigorítása, csoportok és alcsoportok kialakítása és egyre több információ titkosítása szerintük nem ésszerű lépés. Mégis, a többség ezt választja[vi]. A WikiLeaks leleplezéseinek másnapján az amerikai külügyminisztérium nyomban lekapcsolódott a SIPRNET-ről, a hadsereggel összekapcsolt információmegosztó hálózatról.

Amíg a média alapvetően a hatalom belső információitól függ, addig természetesen ódzkodik attól, hogy igazán érzékeny információkat dolgozzon fel. Ez különösen igaz az Egyesült Államokra, ahol maga a The New York Times is nagyon óvatos volt a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott dokumentumok felhasználásával[vii], más sajtóorgánumok pedig eleve ellenségesen viszonyultak a módszerhez.

A szerző a zürichi egyetem bölcsészkarának oktatója és a bécsi technológiai intézet kutatója. Ennek a cikknek az első változatát a Mutemagazine.org honlap közölte.

Fordította: Dr. Hrabák András   



[i] Interjú, megjelent a Der Spiegelben, Hamburg, 2010. november 29.

[ii] Lásd Christine Delphy: Une guerre pour les femmes? [Háború a nőkért?] Le Monde diplomatique, 2002. március; Serge Halimi: Photos sans Lumières [Fényképek felvilágosodás nélkül, a magyar honlapon Képek a sötétkamrából címen jelent meg: http://magyardiplo.hu/archivum/2010-szeptember/249-kepek-a-soetetkamrabol], Le Monde diplomatique, 2010. szeptember

[iii] The Super Empowered Individual [A szuperhatalmú személyiség], Zenpundit, 2006. október 28., http://zenpundit.blogspot.com

[iv] http://www.propublica.org/about/

[v] Julian Assange: The Non-linear Effects of Leaks on Unjust Systems of Governance [A kiszivárogtatás nem-lineáris hatásai az igazságtalan kormányzati rendszerekben], http://cryptome.org, 2006. december 31.

[vi] Scott Stewart, WikiLeaks and the Culture of Classification, [A WikiLeaks és az osztályozás kultúrája], Stratfor.com, 2010. október 28.

7 Glenn Greenwald, NYT v. the world: WikiLeaks coverage [A NYT kontra a világ: tudósítás a WikiLeaksről], Salon.com, 2010. október 25.

[vii] Glenn Greenwald, NYT v. the world: WikiLeaks coverage, (a NYT és a világ: Wikileaks beszámoló) Salon.com, 2010. október 25.