A II. világháború utáni Európában gyakran kerültek kormányra baloldali pártok. Annak idején az ő tevékeny közreműködésükkel alakultak ki a nagy szociális ellátó rendszerek, így például a nyugdíj, az ingyenes és általános egészségügyi ellátás, az ingyenes közép- és felsőfokú oktatás, valamint a szociális segítő rendszerek: az anyaság, a rokkantság, a munkanélküliség vagy más hasonlóan nehéz élethelyzetek esetére.
A baloldali vezetők kormányzás közben tanultak meg nemet mondani különböző alulról jövő elvárásokra, miközben az ország érdekére hivatkoztak, a költségvetés egyensúlyára, a vállalatok nyereségére vagy a jövőbeni fejlődésre – csakhogy a leggyakrabb érveket idézzük.
Ma viszont, több évtizedes kormányzás után, a gazdasági világválság közepén ott tartunk, hogy a szocialista vezetők legfeljebb jótékonysági hajlamukkal és személyes érzékenységükkel válaszolnak az általános elszegényedésre, és egy nagyon távoli és bizonytalan jövő nevében - Magyarországon is, de másutt is - a jóléti állam módszeres lebontásának és felszámolásának állnak az élére.
A Népszava újságírói ezt a szokatlan helyzetet képviselik, amikor az IMF követeléseit, a kötelező magánnyugdíjpénztárak létével megvalósult pénzügyes fosztogatást, sőt az Operabált védik a jobboldal „támadásai” ellen.
De szemben állni a jobboldal egyik szárnyával még korántsem jelenti, hogy baloldaliak vagyunk.
A valós demokrácia, az általános jólét, a szolidaritás és a szociális ellátó rendszerek védelme nélkül ugyanis nincs baloldaliság.
Ezért nem jár a Népszavás újságíróknak a baloldali jelző.
A baloldalnak újságra van szüksége. Rendes, hagyományos, kézbefogható napilapra. Most. Sürgősen. Amíg lehet és amíg van értelme. Amíg a soi-disant baloldalon (azaz a Fidesztől „erre”) véglegesen és ismét rossz irányba el nem dőlnek a dolgok. Mára teljesen egyértelművé vált, hogy a magát szociálliberálisnak nevező sajtó jobboldali-liberális Fidesz- és kormánykritikája tökéletesen haszontalan és használhatatlan.
Még kormánykritikájuk is a demokrácia védelmén túl egyértelműen jobboldali: a Népszava nem képez ez alól kivételt, sőt. A „szociáldemokrata napilap” hasábjain hónapok óta a megszorításokért küzd a lap apraja-nagyja, és bizony nehéz lesz a szakszervezetek mellé állni az elkövetkezendő harcokban a „szociáldemokrata napilapnak”, hiszen a lap a sztrájktörők közlönye volt éveken át. Ahol a legdurvább uszítás ment a sztrájkok és szakszervezetek ellen, melynek vezetőit kemény, személyeskedő vádakkal illették („fideszbérencek”, ”Gaskó lesz Orbán közlekedési minisztere” – bizony!).
A lap házi politológusa, Ágh Attila (aki a szoclib értelmiség színe-javához hasonlóan úgy tűnik 1989-ben abbahagyta a gondolkodást) a Bajnai-kormány politikáját ajánlja – a lap általános irányvonalával összhangban! – mint a baloldali kibontakozás origóját, amely egyszerűen kommentálhatatlan. Maga Bajnai nem baloldali ember, kormánya minden társadalompolitikai elképzelés és ambíció nélkül egyszerűen megszorításokat vezetett be, az a kormány a szó szoros értelemben nem is politizált: ez volna a baloldal útja?
De a Népszava olyan elképesztő bravúrokra is képes, mint a bankadó ellenzése. És hogy! „Az Európai Bankszövetség levélben figyelmeztette az Orbán-kormányt, hogy a szerinte diszkriminatív adókivetés több hitelező céget veszteségessé tehet, és ez gátolhatja a gazdasági növekedést.” Bizonyára újat mondunk Bihari Tamásnak, a lap gazdasági (!) újságírójának, de valami fontosat közölnünk kell: az Európai Bankszövetség bankok szövetsége, azaz hogy ők ellenzik a bankadót, az bizony nem bír túl nagy relevanciával. Baloldali újságíróként nem lepődünk meg és: szarunk rá.
De persze ennek is van tágabb jelentősége: a Magyarországon elterjedt szóhasználat szerint a munka érdekeit védő bármely szervezet (elsősorban a szakszerveztek persze – melyekhez mintha a Népszavának is lett volna némi köze és nagyon jó volna ha újra lenne) mint egy részérdek védelmezőjeként tűnik fel, míg minden, a Tőke érdekeit képviselő lobbi, nemzetközi szervezet, könyvvizsgáló cég, tenyérjós, politikus, közgazdász és publicista a piaci „törvényszerűségek” objektív szószólója. Lehet ilyen dogmákban hinni, bármiben lehet hinni, csak egy nem kötelező: baloldali újságírónak lenni.
Orbán-kritikájuk gyakran (sőt egyre többször) igen durva személyeskedésből áll, vagy egyszerűen olyan színvonaltalan blődliségekből mint Gréczy Zsolt „Orbán és Rákosi” című írása, amely még műfajában is példátlan ostobaság: „Rákosi is elhitte a talpnyalók udvarlását, szemrebbenés nélkül hágott át minden elemi demokratikus szabályt. Ugyanazon módszerekkel szalámizta le politikai ellenfeleit, sőt koalíciós partnereit, mint Orbán. (…) Hogy amikor lesöprik a padlást, vagy ellopják a nyugdíj-megtakarítást, az tulajdonképpen a nép érdekében történik. És aki teszi, az önként és dalolva cselekszik, aki pedig nem, azt bekényszerítjük, mint a termelőszövetkezetekbe.” Minden tiszteletünk mellett azt kell javasolnunk Gréczy Zsoltnak, hogy a magyar baloldal érdekében távozzon a legközelebbi gyurcsányista „kutatóintézetbe”, mert évek óta többet árt, mint használ.
A Népszava csak egyike az Orbánt „kádárizmussal”, szocializmussal, miegyébbel illető orgánumoknak (mintha a társadalmi újraelosztás iránya nem volna kérdés), amely túl azon, hogy ostobaság, méltatlan ennek a lapnak a patinás múltjához. Tényleg: vajon Gréczy Zsolt (vagy a tökéletesen érdektelen figura, Németh Péter főszerkesztő – a szoclib sajtóban a terep az érdekteleneké: véletlen volna mindez?) tudja, hogy amúgy a MSZDP és lapja, melynek van szerencséjük munkatársainak lenni, a kollektív mezőgazdasági tulajdon pártján állt, nem sokáig csak mintegy fél évszázadig? Hogy abba a lapba firkálmányolnak, melyben – ott van a fejlécben: „szociáldemokrata” – az államosítás nem feltétlen szitokszó?
És ezzel összefügg a következő igen súlyos probléma: a lap újságíróinak halvány fogalmuk sincs a magyar baloldali hagyományról, amelyet persze nem kell teljességében elfogadni, sőt bizony komoly kritikával lehet illetni, de mégiscsak valahogy magunkénak kell éreznünk, ha a Népszava mezében akarunk pályára lépni. Ha a mai Népszava újságírói ismernék ezt a hagyományt, bizonyára nem éreznék magukénak. Márpedig sok minden nélkül nem lehet magyar baloldal, de hagyományaink nélkül biztosan nem. A mostani kísérletek – pl. a sajtószabadságért való kiállás egy híres 1919-es plakáttal – egy jobboldali-liberális újság esetében csak a baloldaliakat hergelik. Nem illik a mostani Népszavának lenyúlni egy ilyen szimbólumot, hiszen semmi köze hozzá.
A lap minden során érződik, hogy egyszerűen nem baloldali kultúrájú emberek írják, Bóta Gábor (kultúr-rovat!) az Operabál elmaradásán sajnálkozó cikke mindent elmond erről a lapról: az Operabál „fontos társadalmi esemény”, ahol egyre inkább uralkodóvá válik a „magától értetődően természetes elegancia, ami mindig is hozzátartozott a polgárosodó világhoz”. Mégegyszer: természetesen lehet ezt gondolni egy újságírónak, egyet nem lehet: a Népszavában ilyet kinyomtatni.
De a lap a jelenkori baloldali útkereséseket sem látszik ismerni: külpolitika rovata a legkeményebben atlantista, a külországok belpolitikáját illetően mindig és mindenhol rendpárti és a legkeményebb jobboldali vélemények szószólója. A lap számára a görög lázadásokkor a legfontosabb az volt, hogy a turisták visszakapják-e a pénzüket.http://www.nepszava.hu/articles/art...Ez szégyenletes. De meg ennél is kínosabb, hogy minden bizonnyal az egész magyar sajtó legvisszataszítóbb cikkeit köszönhetjük Kepecs Ferencnek, a lap külpolitikai újságírójának, a gázai izraeli offenzíva vagy éppen a flottila-támadás idejéből. Itt is hasonló a helyzet: természetesen lehet a legkeményebb izraeli szélsőjobb álláspontját képviselni. De nem a Népszavában.
Egyébként a lap külpolitikai rovata gyakorlatilag nem létezik, de gyakran jobban is járunk, ha az újság MTI-híreket vesz át kommentár nélkül, mintha az újság valamelyik munkatársa cikket ír. Csak egy példával élve, Várkonyi Tibor ájult rajongása a francia jobboldal (különösen a gaulle-izmus) iránt meglehetősen zavarba ejtő, frankofon szerzőnk például a baloldali útkereséseket illető cikkében elfeledkezik a Jospin-kormányról (szerinte a francia szocialisták Mitterrand óta nem kormányoztak), de gyakorlatilag mindig tévedések, félreértések tömkelegével dolgozik. Az egész lap irányvonalát mélyen jellemzi Várkonyi „Marx doktor feltámadása” című írása, amelyben Marx újraolvasásához lényegében csak jobboldali szerzőket ajánl (de még azokat sem látszik ismerni: a „Spectator” nem egy ember, hanem egy újság, François Furet nehezen lehet „a tragikus sportbalesetben meghalt nagy ígéret”, hiszen 72 éves korában hunyt el… amúgy a francia forradalom világhíres történésze, a kommunizmusról írt könyve nem “korszakalkotó”, hanem egy sokat vitatott politikai pamflet stb. stb.).
Kasza László „Die Linke”-vel kapcsolatos elképesztő ámokfutását már meg sem említjük. A Népszava számára az európai baloldal tökéletes terra incognita: ezt aligha engedhetjük meg magunknak.
A lap nem keresi a kapcsolatot a magyar baloldal más fórumaival sem, a magyar nyelvű „Le Monde diplomatique” (a világ talán legfontosabb baloldali havilapja, megjelenik nagyjából harminc nyelven) cikkei rendelkezésre álltak volna, a főszerkesztő ezt is elutasította. Nyilvánvalóan kellett a hely a lap olyan publicisztikai nagyágyúinak, mint Dési János, Mészáros Tamás vagy éppen Bolgár György. Minden értelmes ember tudja, hogy ezek a publicisztikák mennyit érnek, milyen színvonalúak: ennél a magyar baloldal bizonyára többet érdemel.
Továbbiakban: nem írunk baloldali lapba hozsannázó cikket a Magyar Nemzeti Bank a monetáris ortodoxiát védelmező elnökéről, tudják miért? Mert baloldaliként politikailag nem értünk egyet vele. És csak nagyon csendben mondjuk: a „jegybanki függetlenséget” (nem neoliberális újbeszélül: a monetáris politika demokratikus kontroll alól való kikerülését) az európai baloldalon enyhén szólva sem övezi ájult tisztelet (sőt) és a baloldal szerint a Jegybankok mindenütt (egészen az Európai Központi Bankig) követett restriktív politikája erős kritikák tárgya. A monetáris szigor cikk szerinti „bozótharcosa” ne legyen a nap embere a Népszavában, legfeljebb akkor, ha lemond.
A lap hétvégi mellékletében a politikai cikkek (leszámítva Tamás Gáspár Miklós egyre kétségbeesettebb kísérleteit) többnyire a megszokott szoclib – valójában konzlib – semmitmondás nyugdíjas tagozatának esszéi, hasonlatosan a legkeményebb kommersz kultúrát (vagy a Kádár-korszak „nagyjait”) bemutató kulturális cikkekhez, miközben Európában baloldali kulturális robbanás zajlik (itt viszont kivételként említsük meg Böcskei Balázs értő írásait). A „Szép Szó” (a lap hétvégi melléklete) szerkesztőnője egyszerűen rossz ember a jó helyen: nem a Nők Lapja kulturális rovatát vezeti, hanem egy baloldali politikai napilapét. Ez nem fog menni a kortárs baloldali politika (igen, kedves Alexandra, újságolvasás!) és kultúra ismerete nélkül.
De komoly gondok vannak a lap egyszerűen szólva stílusával is: nincsen neki. A Népszava olyan mint a magyar foci: rettenetesen rossz, rettenetesen szegényes, vak a külvilágra, nem érdekel mást csak a nyugdíjasokat meg a két oldali ultrákat, de még sokba is kerül és foglalja a helyet. A tehetségtelenségre nincs orvosság. Andrassew Iván (akinek sajnos szíve jóval nagyobb, mint esze – persze előbbi jóval fontosabb) az egyedüli, aki sokszor némi emberséget brummog a lap hasábjaira, de ő is tökéletesen tájékozatlan a világ dolgaiban és teljes politikai analfabéta. De nem is folyatjuk.
Arra kérjük a Népszava jelenlegi gárdáját: adják át a hatalmat. Önöknek nem való ez a lap. A Népszava története okán a mi lapunk, baloldaliaké. Semmi szükség egy huszadik jobboldali liberális közlönyre, annál több egy baloldali politikai lapra.
És esélytelenek sem vagyunk teljesen. A mostani, tökéletesen érdektelen, tévedésektől, közhelyektől, tájékozatlanságtól hemzsegő, stílustalan lapnál aligha tudunk rosszabb újságot csinálni. A mostani olvasók megtartása nem látszik lehetetlen küldetésnek, és egy valódi baloldali lap talán új olvasókat is vonzhat. Az olasz „Il Manifesto”-nak, vagy a francia „L’Humanité-nak” Magyarországnál hatszor népesebb országokban 40-50.000 olvasójuk van: arányosan még jobban is állunk, a dolog nem reménytelen. És ha baloldali napilapként visszatérünk a szakszervezetek pártjára, az ő segítségükre, bázisukra is számíthatunk.
A helyzet az, hogy ha most előírják, javasolják, hogy egy szocialista párttag olvassa ezt a Népszavát, azzal igen sokat ártanak a magyar baloldalnak. Hiszen a dolog persze politikai kérdés is, nem vagyunk naivak: a mai magyar politikai baloldal legnagyobb ellensége a „ballib” sajtó, mi is tudjuk. Az MSZP-n, a tágabb értelemben vett baloldalon minden most dől el: Gyurcsány híveinek, a Bajnai-Bokros-vonal képviselőinek, a liberális demokratáknak és neokonzervatívoknak megvan a saját sajtójuk a Népszabadságtól a hetilapokon át az ATV-ig, a saját újságíróikkal, publicistáikkal Debreczeni Józseftől Bauer Tamáson át a lassan filozófusként (!) körberajongott mélyen reakciós Váncsa Istvánig.
Azonban lapra van szüksége a magyar baloldalnak is.
Hagyjanak egy rést a pajzson, lássuk meg, mi mit tudunk.
A Népszavára szükség van.
A nép szavára.
Adjátok hát vissza a Népszavát azoknak, akiket illet!
