Kínai dromedárok és szaúdi tevék - Washington árnyéka Rijád és Peking kapcsolatán

Kategória: 2011. január
Írta: Alain Gresh
Találatok: 7646

Bár mind a két ország tagja a G20-nak, Szaúd-Arábia, az iszlám szent helyeinek őre és a magát még ateista értékek mentén meghatározó Kína földrajzilag és ideológiailag is távol esik egymástól. Ennek ellenére már vagy tíz éve szoros gazdasági, kulturális, vallási sőt néha még katonai kapcsolatokat építenek ki.

 

k.olajRijádban, az autópálya mentén, a Carrefour bevásárlóközpont közvetlen szomszédságában emelkedik a nemrég megnyílt China Mall fényben úszó épülete, boltjainak ezeregy terméke egyenesen a Középbirodalomból érkezett. A kínai sajtóügynökség, a Hszinhua (Xinhua) beszámol 322, Kanszu (Gansu) tarto Mentés mányból érkező muzulmán látogatásáról, és ez csak az előcsapata a mekkai zarándoklatra várt több ezer kínai muzulmánnak (lásd A Hárzs-diplomácia című cikkünket). A két ország tudósai 2010 júniusában fejezték be az egypúpú dromedár géntérképének feltárását, s Peking 36 kétpúpú tevét ajándékozott Rijádnak, amelyek eddig ismeretlenek voltak arrafelé. Ennek az egzotikus szimbiózisnak a szimbólumaként a kínai Le Mirage étterem egy pekingi módon elkészített tevefogást is szerepeltet étlapján.

Ezek az életképek láttatják talán a legplasztikusabban a két ország látványos közeledését, elsősorban természetesen gazdasági téren. Első alkalommal 2009-ben lett Kína, az Egyesült Államokat megelőzve, a szaúdi olaj legnagyobb vásárlója. A szaúd-arábiai import 11,3 százaléka Kínából érkezik, szemben a 2000-es 4 százalékkal. Tavaly Kína már több autót adott el ebben a terepjárómániás és a hatalmas térfogatú autókat imádó királyságban – a benzin, ugye, itt nem gond –, mint az Egyesült Államokban.

E tényekből fakad egy esetleges, Washingtont megkerülő, Rijád és Peking közötti szövetség gondolata, amit már nem egy megfigyelő könnyű szívvel – ki örömmel, ki aggodalommal – emleget. Mindez kissé korai, legalábbis Raed Krimli, Szaúd al-Fejszál külügyminiszter tanácsadója szerint: „Kínával való kapcsolatunk összes sem vethető azzal a fontos stratégiai szövetséggel, amely minket az Egyesült Államokhoz fűz, noha tudjuk, hogy ez a kapcsolat félelmet kelt Washingtonban.” Azt is megjegyzi azonban, hogy gyakran éppen „az amerikai barát” kéri Rijád közbenjárását Kínánál, erre példa az iráni atomprogram ügye.

Ezt az óvatosságot osztja John Sfakianakis, a Saudi Fransi Bank üzletembere is, a királyság egyik legjobb ismerője, aki a két ország közötti kapcsolatok tisztán gazdasági jellegét hangsúlyozza: „Igaz, hogy a kínai export egyre jelentősebb itt, de hát ez majd minden országra igaz[1] , és a szaúdiak is jelen szeretnének lenni Kínában. Ezek a kapcsolatok akkor tesznek szert valódi politikai jelentőségre, ha Kína politikai szerepet kíván játszani a régióban, ám jelenleg még nem ez a helyzet.”

Kína a Malakka-szoros elzárásától tart

Senki nem vitatja, hogy a két ország közötti igazi kapcsolatot az olaj jelenti. Ez a kapcsolat a 2000-es évek elején alakult ki, amikor a fekete arany fogyasztása stagnált az Egyesült Államokban és Európában, miközben robbanásszerűen emelkedett Kínában. Rijád hosszú távra biztosítani kívánta maga számára ezt a piacot, s Peking garantálni akarta az olajellátás állandóságát. A kínai hivatalosságok jól értenek a diplomáciai bikkfanyelv cizellálásához, előszeretettel idézték fel a két nép összefonódó sorsát, az együttélés szükségességét vagy az együttműködés kölcsönös előnyeit. A hivatalos nyilatkozatoktól távol persze kifejeződtek egy felemelkedő hatalom félelmei is. Egy 2003-ban megjelent, nagy sikerű, beszédes című („Harc az olajutak megvédéséért”) regény arról beszélt, hogy „a Kínától tartó birodalmi hatalmak” megkísérlik blokád alá vonni a Kínába vezető olajutakat, s ez háborúba fog torkollni[2]. A kínai sajtóban pedig szakértők tollából nyíltan jelennek meg olyan cikkek, amelyekben a Malakka-szoros – itt érkezik a fekete arany Kínába – lezárásától tartanak. Amikor tehát egy barrel olaj ára 150 dollár körüli, a kínai szakértők úgy vélik, Washington így akar ártani országuknak.

Függősége csökkentésére Peking nem elégszik meg a Szaúd-Arábiával kötött kereskedelmi megállapodásokkal, hanem kölcsönös befektetéseket szorgalmaz a szénhidrogén szektorban. A szaúdi állami olajvállalat, a Aramco az amerikai Exxon Mobile-lal és a kínai Sinopec társasággal a kínai Fucsijan (Fujian) tartományban napi 240 ezer hordó kapacitású finomítót épített. Egy másik szaúdi vállalat, a Saudi Basic Industries Corporation (Sabic) a Sinopeckel közösen létrehozott, hatalmas petrolkémiai komplexum most lépett működésbe Tiencsianban (Tianjin). Ugyanakkor a kínai vállalatok Arábiában fektetnek be petrolkémiai cégek létesítésével, illetve – most először – engedélyt kaptak gázmezők kiaknázásában való részvételre is.

Az olaj (és a petrolkémiai termékek) a Kínába irányuló szaúdi kivitel legfontosabb része, míg Kína a szaúdi piac legváltozatosabb területein játszik szerepet a szupervonatoktól a tengervíz sótalanításán át az alumínium-, illetve cementiparig. A rendkívül alacsony árú kínai termékek (a textil-, a ruha-, a játékiparban) megtalálják vevőkörüket a szaúdi bevándorló munkások vagy a helyi lakosság legszegényebbjei körében – ráadásul nem is találkoznak az Afrikában jellemző ellenállással, hiszen itt helyi termelés nem létezik. Kína szerepet játszik a finomabb, nagyobb hozzáadott értékű termékek piacán is, a számítógépektől a mobiltelefonokig, az autóktól a gépiparig.

Kína vállalatai rendkívül agresszívan vetődtek a közberuházások és az építőipar piacára. Majdnem sikerült kiszorítaniuk Franciaországot a Medinát Mekkával összekötő gyorsvasút (TGV) megépítéséből is. Ez nemcsak a versenyképességüket jelzi, hanem arról a kapacitásukról is tanúskodik, hogy igen szoros kapcsolatot sikerült kiépíteniük a politikai döntéshozókkal és a királyi családdal. E cégeknek egyrészt komoly versenyelőnyük származik abból, hogy alulfizetett kétkezi munkásokat hoznak magukkal a feladatok elvégzésére – a kínai nagykövetség szerint már negyvenezer kínai dolgozik az országban –, másrészt a cégek képesek, egy szaúdi üzletember szavaival, megígérni bizonyos tervek tető alá hozását „már tegnapra”.

Használati utasítás mandarinul

Az éremnek van másik oldala is. 2010 októberében, néhány hónap alatt már másodszor, a mekkai metróépítésen dolgozó kínai munkások tüntetést szerveztek, sőt kirakatokat törtek be és összetörtek néhány autót– merőben szokatlan látvány a szent városban. A munkások az alacsony bérek és az igen rossz munkakörülmények (például a 45 fokos hőség) miatt vonultak az utcára[3]. Elég valószínűtlennek tűnik, hogy a szaúdi hatóságok különösebben értékelték volna mindezt... Más építkezéseken a határidők csúsznak vagy a minőség nem volt az elvárt és ígért szinten. Néha a kínaiak ügyetlenkedése szinte mosolyt fakasztó: a vadonatúj China Mart egyik butikjában például olyan páncélszekrényt árultak, amelynek katalógusa és használati utasítása egy nyelven volt megtalálható: mandarinul. Az árak letörésének is megvan a böjtje: a kínai médiák kiderítették, hogy a mekkai metró építése végeredményben 4 milliárd jüan (több mint 600 millió dollár) veszteséget „hozott”, és még pereskedik is a kínai vállalat a szaúdi hatóságokkal.[4]

Mindezek ellenére Kínának sikerült rekordidő alatt megvetni a lábát a teljes Közel-Keleten: a két fél közötti kereskedelmi kapcsolatok robbanásszerűen növekednek: a 2004. évi 37 milliárd dollárnyi forgalomról 2009-re 110 milliárd dollárra. 2004 óta egyre-másra követik egymást a kínai–arab találkozók politikusok, üzletemberek vagy éppen a civil társadalom képviselői részvételével. A kulturális kapcsolatok is egyre intenzívebbek, a kínai CCTV hírtelevízió[5] már sugároz az arab világban is, a Hszinhua (Xinhua) hírügynökség jelen van Rijádban és a legtöbb arab fővárosban, s az al-Dzsazíra irodát tart fenn Pekingben.

A történelmi párhuzamokra fogékony sajtó már a selyemút újjászületéséről beszél, amely a 15. századig Kína határától a Mediterránumig a legfontosabb kereskedelmi útvonal volt. A dolog ilyen „csomagolása” erős túlzás, és persze az ilyen történelmi analógiák ritkán pontosak. A selyemút jelentőségének csúcspontja egybeesett az ázsiai birodalmak fénykorával, amikor garantálni tudták a kereskedelmi út biztonságát. Ettől ma igen távol vagyunk.

Hamis gazdasági, de valódi katonai megrendelés

Ma éppen Kína viszonylagos politikai visszahúzódása a nagy előny. Turki al-Fejszál, a szaúdi külügyminiszter fivére és a titkosszolgálatok volt vezetője (többek között az afganisztáni szovjet beavatkozás elleni kampány idején) – aki mára a saját szavai szerint „egyszerű állampolgár”, mindenesetre a királyi család azon ritka tagja, aki rendszeresen találkozik a sajtóval az Egyesült Államokban – így fogalmaz: „Kapcsolataink Kínával jóval kevésbé bonyolultak, mint az Egyesült Államokkal. Kínában nem léteznek politikai lobbik, így kapcsolatainkban nem kell figyelnünk az ország belső konfliktusaira.” A volt washingtoni szaúdi nagykövet, aki átélte a szeptember 11-e utáni szaúdi-ellenes amerikai kampányt, pontosan tudja, miről beszél. Ráadásul jó néhány nemzetközi problémában, mint például Darfúr ügye, a kínai és a szaúdi megközelítés igen hasonló: a nemzeti szuverenitás tiszteletén, a beavatkozási jog ellenzésén alapul. Mint ahogy közös a nyugati, emberi jogi alapú diplomácia megvetése is, mindkét ország opportunistának tartja ezt, az országonként és koronként, a nagyhatalmak érdeke szerint alkalmazott nyomásgyakorlást.

Persze a két ország közti bizalmi viszonyt nem lehet dekrétumokkal létrehozni: ezt a viszonyt egy meglehetősen valószínűtlen, kémregényekbe illő esemény alapozta meg. 1985 februárjában, az Irak és Irán közötti háború csúcspontján, Irak rakétákkal támadta szomszédja városait és olajipari létesítményeit, sőt a „tankerek elleni háború” érintette a szaúdi olajszállítást is. Rijád, amely soha nem rejtette véka alá Szaddám rendszerével szembeni ellenérzéseit, egyre nyugtalanabb. Fajed király Ronald Reagan amerikai elnöktől kért rakétákat, hogy ezzel növelje a királyság elrettentő erejét.

Reagan azonban, tartva Izrael reakciójától, nem kis ellenállást leküzdve érte el, hogy AWACS gépeket[6] szállítsanak a királyságnak, így visszautasította a kérést. Kihez fordulhatott ezek után Szaúd-Arábia? „Két lehetőségünk volt: Moszkva vagy Peking – magyarázza Rihab Massoud, aki akkoriban a washingtoni nagykövetségen dolgozott, jelenleg pedig az igen befolyásos Bandar ben Sultan királyi herceg által vezetett Nemzeti Biztonsági Tanács főtitkárhelyettese. – De Reagan elnök a Szovjetuniót a Gonosz Birodalmának tartotta, ezért inkább Kínához fordultunk a kérésünkkel, amellyel abban az időben még diplomáciai kapcsolatunk sem volt”.

Ezzel az igen érzékeny és bizalmas misszióval Bandar herceget bízták meg, aki a hadügyminiszter fia volt és... washingtoni nagykövet – éppen ott, ahol diszkréten meg kellett környékeznie a kínai diplomatákat. Hamis gazdasági küldöttségek, de nagyon is valódi rakéták, titkos tárgyalások egy hongkongi szállodában, hosszú egyezkedés a tranzakció feltételeiről. Végül 1986 decemberében ötven Dongfeng–3 típusú rakétát vásároltak – Nyugaton CSS–2-ként ismerték –, amelyek hatósugara több mint 3000 kilométer és – legalábbis elvben – képesek voltak nukleáris robbanófejek szállítására is. A kínai hajók leszállították az árut (az Egyesült Államok megtévesztésére úti célnak Bagdadot tüntették fel), és a kínaiak betanították a szaúdiakat az új fegyver kezelésre.

Végül az amerikai műholdak 1988 elején fedezték fel a rakétákat, az azonnal informált amerikai sajtó pedig elterjesztette, hogy ezek a „nukleáris robbanófejeket hordozó” fegyverek bárhol lecsaphatnak a Közel-Keleten. Az izraeli kormány azonnal bombázással fenyegette meg a szaúdi rakétabázisokat.[7] A félrevezetett, igen dühös amerikai kormányzat három lehetőséget állított a szaúdiak elé: a rakétákat szereljék le, vagy adják vissza Kínának, vagy engedjék, hogy az amerikai szakértők megvizsgálják őket. A válság akkor ért csúcspontjára, amikor az amerikai nagykövet hivatalosan országa tiltakozását fejezte ki, s ez olyannyira felháborította a királyt, hogy kiutasította az országból a nagykövetet, ami példátlan volt a két ország kapcsolatában.

Végül elült a vihar: Szaúd-Arábia aláírta a nukleáris fegyverek terjedését tiltó nemzetközi egyezményt kifejezvén, hogy nincsenek ilyen irányú ambíciói, az Egyesült Államok pedig lecsendesítette Izraelt. De a szaúdiak nem felejtették el, hogy igen nehéz helyzetben Kína az ő oldalukra állt, Peking meg igen hálás volt Rijádnak, hogy az nem engedélyezte rakétáik, amelyek szerkezete természetesen titkos volt, amerikai átvizsgálását.

Kína és Szaúd-Arábia katonai kapcsolatai, teljes diszkréció közepette, de fennmaradtak. Ha csak egyetlen, nyilvánossá vált szaúdi vásárlásról is tudunk – 2008-ban vettek tüzérségi alkatrészeket Kínától, gyakran szóba kerül bizonyos CSS–5 és CSS–6 rakéták beszerzése is –, ezek az információk táplálják az amerikai neokonzervatív fantazmagóriákat egy esetleges szaúdi nukleáris programról[8], amit Kína és a királyság egy másik történelemi szövetségese, Pakisztán támogatna.

Mindenesetre a rakéták ügye kövezte ki az utat 1990-ben a két ország közötti hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételéhez (és a Tajvannal való szaúdi szakításhoz[9]), amikor is Rijád – meglehetősen későn – csatlakozott az „egy Kína” elvéhez. Abdul-Karim Jakub, az ipari és kereskedelmi kamara igazgatója megjegyzi, hogy akkoriban „a szaúdiak nagyon is tudatában voltak annak, hogy érdekükben áll nem mindig a nyugatiak szövetségesének látszani, kiegyensúlyozottabbnak kell lenni a viszonyrendszernek, és ebből a szempontból Kína jó választás volt”.

A kínai elnök a szaúdi tanácsadó testület előtt mond beszédet

Az Öböl-háború (1990–1991) idején, amikor Kína nem szavazta meg az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának határozatait, kissé elhidegültek a kapcsolatok, hiszen Szaúd-Arábia a Szaddám Husszein-ellenes front élén állt. Kellett néhány év a két ország közötti kapcsolatok újabb nagy lendületéhez. Abdallah király trónra lépése után 2006-ban első nemzetközi körutazását Ázsia országaiba tette: járt (ebben a sorrendben) Kínában, Indiában, Malajziában és Pakisztánban. Ez volt az első alkalom, hogy egy szaúdi államfő Pekingbe látogatott. Az utat a lehető legprecízebben megszervezték egészen odáig, hogy a királlyal tartó 25 fős, a civil társadalmat képviselő látogatóból ötnek kínai felmenői voltak (l. Hádzs-diplomácia című cikkünket). Hu Csien-tao (Hu Jintao) kínai elnök 2006 áprilisában egy hetet töltött Rijádban, és része lehetett abban a ritka megtiszteltetésben, hogy beszédet mondott a király melletti tanácsadó testület (Majlis al-Choura) előtt. Számos szerződést írt alá, az egyik engedélyezte a kínai orvoslás behozatalát a királyságba.

Oázis és pálmafák a sanghaji világkiállításon

Rihab Massoud megjegyzi: „Rijádban él bizonyos csodálat Kína, a kínai civilizáció, a nagy fal vagy a sikeres olimpiai játékok megrendezése iránt. Számos szaúdi tanul kínaiul, hiszen míg sokan gyűlölik az Egyesült Államokat, a kínai sikerek bizonyos szempontból megnyugtatnak.” Azt is elismeri, hogy ez az érzés korántsem kölcsönös: „A kínaiak nem azért csodálják az arab világot, mert megbízhatónak tartanak minket, sőt a kínaiak sok tekintetben az arabokról alkotott képüket a nyugatiaktól veszik át.” Ennek ellenére szaúdi fiatalok százai tanulnak ma a Középbirodalomban szó szerint követve Mohammed próféta tanítását: „Induljatok keresni a tudást, egészen Kínáig!”

Rijád mindent megtesz azért, hogy megváltoztassa a róla kialakult képet. A 2006 nyarán bekövetkezett szecsuáni (sichuani) földrengés után Szaúd-Arábia nyújtotta a legkomolyabb segítséget, mintegy 40 millió euró értékben, amivel a kínai médiák sokat foglalkoztak. A királyság hatalmas pavilont épített a shanghaji (sanghai) világkiállításnak is, amely az egyik leglátogatottabb lett: hatalmas, a Holdat formázó hajó, tatján a sivatagi oázist szimbolizáló pálmafákkal és függőkerttel, amely utalt a már említett selyemútra is.

Ezen az úton persze számtalan csapda várt az utazókra; most mindkét fél igyekszik elkerülni. Az iráni nukleáris program kérdése nem a legjelentéktelenebb. Kína rendezte kapcsolatait Iránnal (harmadik legfontosabb olajszállítója, igaz, alaposan lemaradva Szaúd-Arábia és Angola mögött), szállít fegyvereket neki, és a kereskedelem minden területén egyre dinamikusabb a kapcsolatuk: 2009-ben 30 milliárd dollárra rúgott, és 2015-re az előrejelzések szerint el fogja érni az 50 milliárd dollárt. Peking tehát igen óvatos az Iránt sújtó szankciók kiterjesztése ügyében. Hónapokig tartó tárgyalásokra, a szaúdi külügyminiszter 2010. májusi hivatalos kínai útjára, egy sor titkos diplomáciai tárgyalásra és Washington igen komoly közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy Kína támogassa a Biztonsági Tanács 2010. június 9-i határozatát. A szaúdi diplomáciai források megerősítik, garanciát vállaltak a kínai félnél, hogy szaúdi olajjal váltják ki az iráni szállítások esetleges felfüggesztését. Mindezek ellenére a kínaiak igen óvatosak maradtak, betű szerint ragaszkodnak az ENSZ-határozatokhoz, és visszautasítják a szankcióknak az Egyesült Államok és az Európai Unió által óhajtott kiterjesztését, sőt a kínai cégek átveszik az Iránból kivonuló nyugati vállalatok helyét is.

A szaúdi félelem az esetleges iráni katonai nukleáris sikertől – biztosra veszik, hogy Teherán célja az atomfegyver létrehozatala – leginkább egy ritkán emlegetett dologgal függ össze: az ilyen helyzet következményeivel a szaúdi-amerikai kapcsolatokra. Washington nem lesz-e kész megállapodni, az arabokat „ejtve”, egy, már katonai nukleáris hatalommá előrelépett Iránnal? „Tartunk attól, hogy a mi érdekeink háttérbe fognak szorulnak Irán és az Egyesült Államok szemében – vallja meg Turka al-Fejszál herceg. – Így egy atomfegyvert birtokló Irán és egy atomfegyverrel birtokló Izrael közé szorulunk.” Majd kis mosollyal hozzáteszi: „Hála Istennek, hogy Ahmadinezsád létezik”, akinek személye nem tesz túl valószínűvé egy ilyen forgatókönyvet.

Ezek a mozzanatok nemigen befolyásolják Peking és Rijád kapcsolatát, bár óvatosságra intik Kínát a térségbeli szerepvállalását illetően. Régen elmúltak már azok az idők, mikor Kína támogatta a forradalmi mozgalmakat a harmadik világban, a Közel-Keleten is. Ki emlékszik már arra, hogy Kína volt az első ország Algéria mellett, amely a hatvanas években támogatta Jászer Arafát Fatahját? Ma megelégszik azzal, hogy békepárti nyilatkozatokat tesz és a lehető legkevésbé foglal állást az arab–izraeli viszályban. Annál is inkább így van ez, mert a kilencvenes években igen szoros katonai kapcsolatot alakított ki Izraellel, amíg 2000 júliusában az amerikaiak meg nem vétózták az izraeli Phalcon radar[10] eladását Kínának. „A régiót illető politikánk megosztott – mondja egy kínai újságíró –, két vízió létezik, egy Izrael-barát és egy arabbarát.”

Kínát nem hívták meg a Kvartett (Európai Unió, ENSZ, Egyesült Államok, Oroszország) 2004-ben indult tanácskozásaira, ezért különleges közel-keleti megbízottat nevezett ki, akinek a szerepe azonban igen szerény volt. Először vesznek részt kínai katonák nemzetközi missziókban Darfúrban, de különösen Libanonban, ahol az ENSZ Libanoni Átmeneti Erejének (Finul) keretében 350 kínai katona van jelen. Sőt Kína 2006-ban mintegy ezer katona küldésére tett javaslatot, ami igencsak megnövelte volna az ország szerepét a libanoni konfliktusban és nyugtalanságot keltett mind Párizsban, mind Washingtonban[11].

Újra kínai hadiflotta az Indiai-óceánon

A szaúdi vezetők persze jól tudják: Kína nem képes olyan „biztonsági garanciákat” nyújtani az országnak, mint Washington, amely garanciák ráadásul a gyakorlatban is hatékonynak bizonyultak Kuvait 1990-es megszállása idején. De mi lesz a jövőben? Kína 2008 decemberében küldött először hadihajókat Szomália partjaira, hogy megvédjék kereskedelmi hajóikat, olajszállításukat és a Szuezi-csatornán keresztül zajló európai exportjukat. E hadihajók közül kettő 2010 márciusában Zayed és Abu Dzabi kikötőjét érintette.

A regionális sajtó meg is említette, hogy a 15. század első fele óta ez volt az első eset, hogy kínai hadiflotta érkezett az Indiai-óceán térségébe. Akkoriban a muzulmán kínai Cseng-ho (Zheng He) irányította császári flotta 1405 és 1433 között megjárta Hormuzt, a Vörös-tengert és elérte Afrika keleti partjait. Egyes, máig vitatott feltételezések szerint Afrikát is megkerülték, sőt elérték az Antillákat is. Ezekre a régi szép időkre emlékezve egy szaúdi értelmiségi nehezen tudja palástolni a vágyát, hogy újra lássa a kínai aranykort, amely megszabadítaná az ő országát is attól, hogy kénytelen legyen szemtől szembe állni Washingtonnal.

A szerző, Alain Gresh újságíró, a Le Monde diplomatique munkatársa.

Fordította: Balázs Gábor    

A kínai neveket először a hagyományos magyar, utána zárójelben a pinyin átírásban adjuk meg.



[1] Szaúd-Arábia egyébként kérte felvételét az ún. BRIC-országok (Brazília, Oroszország, Kína, India) soraiba.

[2] Idézi Ben Simpfendorfer, The New Silk Road, Palgrave Macmillan, New York, 2009. L. szintén:  John Garver, Flynt Leverett et Hilary Mann Leveret , Moving (Slightly) Closer to Iran. China’s Shifting Calculus for Managing Its “Persian Gulf Dilemma”, Reischauer Center, Washington, 2009.

[3] Arab News, 2010. október 13.

[4] Times Weekly, Peking, 2010. november 4.

[5] http://arabic.cntv.cn/01/index.shtml

[6] L. Oliver Da Lage: “Egy vademecum a katonai együttműködés felelőseinek”, Le Monde diplomatique, 1985. január.

[7] A válság izraeli dimeziójáról l. David B. Ottaway, The King’s Messenger. Prince Bandar Bin Sultan and America’s Tangled Relationships with Saudi Arabia, Walker & Company, New York, 2008.

[8] Erről az összeesküvés-elméletről l. a Washington Post honlapján Jeff Stein blogját, « Former CIA analyst alleges China-Sauid nuclear deal », 2010. június 7.

[9] Mint más országokban is, megmaradt Tajvannak egy igen aktív kereskedelmi kirendeltsége Rijádban.

[10] L. Isabelle Saint-Mézard: “India és Izrael, két igen diszkrét partner”, Le Monde diplomatique, 2010. november.

[11] L. « China’s Growing Role in UN Peacekeeping », International Crisis Group, Brüsszel, 2009. április 17.