Au nom du peuple? A nép nevében?

Részletek: Kategória: 2011. január; Írta: Kállai R. Gábor; Találatok: 9270

A magyar médiatörvény

*Ez a cikkünk szlovákul is megjelent, testvérlapunkban, a JeToTak-Le Monde diplomatique-ban.

A budapesti baloldali és liberális értelmiségiek, egyetemisták tüntetési naptárában sűrűsödnek a bejegyzések, december második felétől úgyszólván minden hétre esik legalább egy, a sajtószabadság megvédését célzó tüntetés, de már jövő hétre, január 27-re is elő lehet jegyezni a következőt. A tüntetések nem túl nagyok – a január 14-én este tartott a kivétel, azon mintegy tízezren vettek részt. A szervezők köre sokrétű, van olyan demonstráció, amelyet az ellenzéki MSZP, illetve a hozzá köthető szervezetek kezdeményeztek, másokat a különböző liberális csoportok, megint mások – éppen a legnagyobb hatásúak – pedig civil szervezetek nevéhez köthetők. A rendszeres résztvevők találkozhatnak ismerősökkel, más „törzstüntetőkkel”, a szervezők sokszínűségének köszönhetően azonban a megszólítottak köre is változatos.

saisie_presse-Adam Az azonban, hogy sem a médiatörvény elleni tüntetések, sem a Fidesz-kormány más, jogelvonó törekvései ellen fellépő demonstrációk nem vonzanak igazán nagy tömegeket, figyelmeztető jel: egyelőre nem csatlakoznak a demonstrációkhoz azok, akiket közvetlenül nem érint a véleményszabadság korlátozása. Úgy tűnik, hogy amíg a munkanélküliség, a szociális bizonytalanság, a nyugdíjakkal kapcsolatos problémák felkeltik a polgárok, mindenekelőtt a munkavállalók figyelmét, igen sokan ezoterikus problémának tekintik az emberi jogokkal kapcsolatos kérdésfeltevést. Ugyanakkor az emberi jogok korlátozása ellen fellépők a legritkább esetben vetik fel a jogok elvonása mögött rejlő társadalmi-szociális törekvéseket. Azt tudniillik, hogy a jogok visszavétele nem csupán a törvénykönyvekben jelenik meg, hanem a mindennapi életben is. Az emberi jogok ugyanis – erről gyakorta a jogvédők is megfeledkeznek – nem csupán elvont, bölcseleti jellegű szabadságokat jelentenek, hanem az egyén legkülönbözőbb társadalmi függőségeinek korlátozását is.

Ahhoz, hogy a médiatörvény körüli vitákra reflektáljunk, előre kell bocsátani egy bekezdésnyi jogbölcseletet.

Magyarországon a törvényalkotásnak részben az alkotmányban és más törvényekben előírt, részben az évszázados szokásokból levezethető szabályai vannak. Például az, hogy a törvényhozó tartsa be a jogalkotásra vonatkozó szabályokat, a törvény logikailag, nyelvhasználatában és formáját tekintve illeszkedjen a jogrendszer egészéhez. További követelmény a jogrendszer általános stabilitása, a törvényben foglalt magatartásszabályok követhetősége, kiszámíthatósága. A jogalkotásnak tükröznie kell a hatalommegosztás elvét, tartalmaznia jogorvoslati utakat, s nem állapíthat meg utólag terheket, illetve meglévő kötelezettségeket sem tehet súlyosabbá. Az is alkotmányba foglalt norma, hogy az emberi jogok szabályozása ne korlátozza az alapjog lényeges tartalmát. A „lényeges tartalom” adott esetben vita tárgya lehet, ilyenkor a nemzetközi jog (ENSZ-dokumentumok, európai uniós és más, kötelező érvényű nemzetközi szerződések) adnak fogódzót.

A sajtó- és a véleményszabadság a klasszikus felfogás szerint mindenkit megillető alapjog, amivel az államnak csak az a teendője, hogy akadályozza meg ezen jogok korlátozását, illetve ne alkosson ezt korlátozó törvényeket. Ha e jogokkal valaki visszaél (a közlés becsületsértő, rágalmazó, bűncselekményre hív fel, uszít és így tovább), a polgári jog és a büntetőjog eszközeinek felhasználásával (sajtóper, helyreigazítás kérése stb.) lehet elégtételt, esetleg kártérítést követelni. Ezek az eszközök természetesen Magyarországon is léteznek – nagyjából 150 éve.

A vitákban általában csak a médiatörvényt emlegetik, holott valójában több, egymásra épülő törvényről van szó. Ilyen a Magyar Köztársaság Alkotmányának módosított 61. szakasza, a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény s maga a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény. Együttes emlegetésük mégis indokolt, mert a törvények fárasztó bőséggel ismételgetik ugyanazon kitételeket, önmagában ezzel is jogbizonytalanságot teremtve.

A médiaszabályozásra vonatkozó törvények ellen a legnagyobb szakmai szervezet, a Magyar Újságírók Szövetsége beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. A beadvány 16 pontban ismerteti, hogy a médiatörvények s egyes rendelkezései milyen alkotmányos jogokat sértenek meg, más jogászi vélemények tizenegy alkotmánysértő rendelkezést találtak benne, megint mások még többet. A beadványok lényegi tartalma azonban egybeesik: a törvények súlyosan veszélyeztetik a sajtószabadságot, ezért kérik, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a jogsértő rendelkezéseket.

Maga a médiatörvény szinte minden lehetséges jogalkotói hibát tankönyvszerű precizitással felmutat. A médiatörvénynek, a 2010. évi CLXXXV. törvénynek már a száma is sokatmondó: a Magyar Országgyűlés egy évben általában száz, száztíz törvényt szokott hozni, a képtelenül magas szám a fideszes törvénygyár elképesztő aktivitására utal. Ennek alapja – legalábbis Orbán kormányfő gyakorta ismételt álláspontja szerint – az, hogy a tavaszi választásokon kapott felhatalmazás arra szól, hogy újjá kell építeni az országot. A túlhajszolt jogalkotás katasztrofális hatással van a törvények tartalomtól független, tisztán jogi minőségére: az eddig megalkotott törvények többsége túlírt, pontatlan, némelyikük nem illeszkedik a jogrendszer egészéhez.

Az új jogalkotás tipikus terméke, a médiatörvény sem mentes a kapkodástól, a „csakazértis végigvisszük” mentalitásból fakadó bajoktól. Nem akarok senkit további jogtechnikai részletekkel untatni, de meg kell említenem, hogy a médiatörvény és mellékletei nehézkes, avítt nyelven megfogalmazott majd’ kétszáz oldala tele van szakember számára is nehezen követhető oda-visszautalásokkal, magyarázat nélkül maradó fogalomhasználattal, oda nem illő technikai részletekkel, pongyolasággal, szószátyár erkölcsi kitételekkel.

Korántsem biztos, hogy a törvény megfogalmazója sikeres vizsgát tenne jogdogmatikából az egyetemen.

Az is jellemző a törvénygyár igyekezetére, hogy az alkotmánymódosításokat s más fontos törvényeket, így a médiatörvényt nem a kormány terjesztette elő, hanem a pártelnök-kormányfő belső bizalmas körébe tartozó képviselők tették meg önálló indítványként. Ez egyszerű közjogi trükk: a kormány-előterjesztéseket kötelező lenne szakmai vitára bocsátani, aminek része a javaslathoz kapcsolódó hatásvizsgálat is. Egyéni indítványként beadott törvények esetén a tárgyalás ideje rövidül, a társadalmi nyilvánosság pedig különösebb beavatkozás nélkül is korlátozható.

A körülmények ismerete nélkül a törvény nagyobbik része alapján akár azt is lehetne mondani, hogy bár nem valami elegáns, de éppenséggel elfogadható: a médiatörvény jelentős része ugyanis a régebbi törvények elsősorban technikai jellegű előírásait frissíti föl. Erre hivatkozott egyébként Orbán Viktor az Európai Parlament ülésén is. Valóban, ezekkel a fejezetekkel nincs is különösebb baj, például itt írja elő a törvény, hogy a filmeket megszakító reklám nem lehet hangosabb, mint a maga a film, de ezek a törvényhelyek is nehezen követhetők, túlírtak és ellentmondásosak.

A törvény ellen tiltakozók ezt a törvényt szájkosár-, illetve cenzúratörvénynek tekintik, a törvény védelmezői ezt arra hivatkozva utasítják vissza, hogy semmiféle olyan rendelkezést nem tartalmaz, ami bármely vélemény közlését tiltaná, illetve ami ellentétes lenne az alkotmánnyal.

Az Alkotmány új szövege a következő.

1949. évi XX. törvény (Alkotmány) 61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságához, továbbá a közérdekű adatok megismeréséhez, valamint terjesztéséhez.

(2) A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét.

(3) A demokratikus közvélemény kialakítása érdekében mindenkinek joga van a megfelelő tájékoztatáshoz a közügyek tekintetében.

(4) A Magyar Köztársaságban közszolgálati médiaszolgáltatás működik közre a nemzeti önazonosság és az európai identitás, a magyar, valamint a kisebbségi nyelvek és kultúra ápolásában, gazdagításában, a nemzeti összetartozás megerősítésében, illetőleg a nemzeti, etnikai, családi, vallási közösségek igényeinek kielégítésében. A közszolgálati médiaszolgáltatást az Országgyűlés által választott tagokkal működő autonóm közigazgatási hatóság és független tulajdonosi testület felügyeli, céljainak megvalósulása felett pedig az állampolgárok egyes, törvényben meghatározott közösségei őrködnek.

Ezt a szabályt ismétli meg jóval fecsegősebben a médiatörvény is. Ott, a törvény 83. § (1) bekezdése 16 pontban (s minden pont további előírásokat tartalmaz) írja le a közszolgálati médiaszolgáltatás céljait.

Figyelmesen elolvasva az idézett törvényhelyet, észrevehetjük azt a kettőséget, ami úgy az alkotmány új (őszi) szövegére, mint a médiatörvényre jellemző: az idézett rendelkezés egy része modern és európai – más kérdés, hogy helyenként nem felel meg a magyar nyelvtan szabályainak –, más része viszont csapdaként működik. Az értelmezhetetlen kitételek – hogyan kell értelmezni a nemzeti önazonosság fogalmát, mit jelent a vallási igények kielégítése? – alapján jogviták, perek indíthatók. (Rossz nyelvek szerint egyedül a családi [tulajdonosi] igények kielégítése tekinthető biztosnak.)

A médiatörvény elsősorban azzal válik a lehetséges cenzúra alapjává, hogy gumiparagrafusokat tartalmaz. A dilettánsan megfogalmazott szabályokból nem lehet következtetni arra, milyen magatartást vár el a médiahatóság a médiumoktól, illetve a tartalomszolgáltatóktól; ezzel a kifejezéssel egyebek mellett az újságírókat, szerkesztőket, rendezőket, főszerkesztőket, kiadókat, elektronikus oldalak készítőit, üzemeltetőit illeti.

Vegyünk egy példát a médiatörvényből.

A gyermekek és a kiskorúak védelme

9. § (1) A lineáris médiaszolgáltatást nyújtó médiaszolgáltató – a hírműsorszám, a politikai tájékoztató műsorszám, a sportműsorszám, a műsorelőzetes, valamint a reklám, a politikai reklám, a televíziós vásárlás, a társadalmi célú reklám és a közérdekű közlemény kivételével – valamennyi, általa közzétenni kívánt műsorszámot a közzétételt megelőzően a (2)–(7) bekezdés szerinti kategóriák valamelyikébe sorolja.

(2) Azt a műsorszámot, amely korhatárra tekintet nélkül megtekinthető vagy meghallgatható, az I. kategóriába kell sorolni.

(3) Azt a műsorszámot, amely hat éven aluli nézőben félelmet kelthet, illetve amelyet koránál fogva nem érthet meg vagy félreérthet, a II. kategóriába kell sorolni. Az ilyen műsorszám minősítése: hat éven aluliak számára nem ajánlott.

Mint talán ebből a példából is látható, hogy az az önmagában nagyon helyes elv, miszerint a kisgyermeket meg kell védeni a médiából rázúduló hatások némelyikétől, bonyodalmas magyarázkodásba torkollik, ami alapján nem dönthető el, hogy, mondjuk, a „Piroska és a farkas” című közismert mese ajánlható egy ötéves gyereknek vagy sem. Arról nem is szólva, hogy vannak dolgok, amelyeket egy, mondjuk, ötvenhét éves jogászember koránál fogva nem ért meg, esetleg félreérthet, netán félelmet kelt benne.

Ne is menjünk messzebbre, itt van mindjárt példának a médiatörvény.

Mindezt nem olcsó viccként emelem ki, hanem a törvény elleni egyik fő kifogásként. Mert feltehető a kérdés: elvárható-e jogkövető magatartás bárkitől is, ilyen – és ehhez hasonló – szószátyár módra megfogalmazott szabályok alapján?

Az önkéntes jogkövetés jogállamban minden polgár kötelessége, feltéve, hogy a törvény világos szabályokat tartalmaz s a törvény betartásán őrködő jogalkalmazó – esetünkben a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság – ilyen eljárást alkalmaz.

A törvény további kétessége éppen a hatóságnak a törvény szövegéből nem követhető felhatalmazása, továbbá parttalan jogosítványaiból fakad. A hazai és a nemzetközi sajtó, az unió megfelelő bizottságai, a jogvédő szervezetek arra is felhívják a figyelmet, hogy a médiatörvény betartásán őrködő szervezet, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság jogköre körülhatárolatlan. A hatósági jogkörök száma 34, a nem hatósági jogkörök száma 17, ismertetésük minden lehetséges terjedelmi határt átlépne. Összehasonlításként csak annyit, hogy a Magyar Köztársaság elnöke az alkotmány szerint 12 hatáskörrel rendelkezik.

A médiahatóság összetétele is komoly aggályokat vet fel: úgy az elnök, a kilenc évre kinevezett Szalai Annamária, mint a vezetőtestület tagsága a Fidesz belső köréből került ki. Ezt természetesnek is tekinthetjük, elvégre a vezető kormánypárt s a miniszterelnök unalomig ismételt álláspontja szerint erre kapott a kormánytöbbség felhatalmazást, viszont ellentétes a demokrácia alapvető elveivel.

A hatóság eddigi gyakorlata alapján már most kitűnt, hogy sem szakmaiságra nem törekszik, sem pedig a demokratikus minimum betartására. A közmédiák átszervezése során a közszolgálati televíziók és rádiók élére az újságírói szakmában nem ismert, esetleg csupán rossz oldaláról ismert személyeket neveztek ki. Így lett például a MTV1 intendánsa Rákay Philip, akit eredetileg mint egy kis nézettségű zenei televízió műsorvezetőjét ismertünk meg, utóbb pedig mint a Fidesz-rendezvények házigazdáját, műsorközlőjét.

Az is új fejlemény, hogy ezentúl a közszolgálati média híranyagait a szintén a Fidesz-elkötelezett vezetőségű MTI központi hírszolgálata állítja össze.

Ez azt jelenti, hogy sem az alkotmány fentebb idézett rendelkezéseit, sem a médiatörvény előírásait nem tartja be sem a kormány, sem maga a hatóság, hiszen ezzel megszűnik a közmédia pluralitása és kiegyensúlyozottsága.

Maximális jóhiszeműséggel fel lehet tételezni persze, hogy a hatóság méltányosan és jogszerűen fog eljárni – miért ne, elvégre jogállamban élünk. A törvényből és a felkínált jogorvoslati utakból azonban hiányzik a jogorvoslati garancia. A törvény eredetileg úgy rendelkezett, hogy a médiahatóság által kiszabott bírság ellen csak akkor lehet fellebbezni, ha a megbírságolt befizette a bírságot. A médiatörvény 163. §-a szerint kiszabott szankciókkal (bírság, az adás szüneteltetése, a közvetítési jog megvonása stb.) szemben csak jogszabálysértés esetén van helye jogorvoslatnak, miközben a keresetnek a végrehajtásra főszabályként nincs halasztó hatálya, csak ha a bíróság azt külön megállapítja.

A bírság összege egyébként elérheti a 25 millió forintot.

Az is kérdéses, mennyire tud és főleg mennyire akar ellenállni a hatóság a Fidesz és a szélsőjobb nyomásának.

Az eddigi jelek nem biztatóak.

A hivatalos kormánypropaganda az előző ciklusok kormánypártjait, minisztereit, de olykor még a liberális és a baloldali szavazótábort is politikai és köztörvényes bűnök elkövetőinek tekinti, akiknek nem lehet szavuk a „kétharmados forradalom” által kormányzati pozícióba emelt új kormánnyal. A Fideszhez és a kormányhoz vállaltan is kötődő sajtóban (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Echo Tv, Hírtévé, Demokrata stb.) megjelenő cikkek és egyéb állásfoglalások ennél sokkal messzebb mennek. Van, aki a médiatörvény negatív nemzetközi visszhangja mögött a magyarság elleni öt évszázados irtóháború újabb megjelenését véli felismerni, mások nyíltan antiszemita felhanggal igyekeznek elfojtani a kritikát.

„Magyarországból»bűz árad« – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben” – írta a Magyar Hírlapban (2011. január 4.) Bayer Zsolt publicista.

A magyarországi viszonyokat nem ismerőknek tájékoztatásul annyit, hogy a szerzőé – maga gyakorta dicsekszik ezzel – az 5. számú Fidesz-tagsági könyv. Az „orgoványi erdő” felemlegetése az 1919-es fehérterror egyik eseményére utal. Héjjas Iván, Horthy Miklós egyik kegyelt katonatisztje és bandája Orgovány községben vadállati kegyetlenséggel mészárolt le ismeretlen számú embert, akik valamilyen módon részt vettek a Magyar Tanácsköztársaság helyi szervezeteinek tevékenységében vagy csupán együttműködtek azzal. A kivégzettek között elsősorban szegényparasztok voltak, de a község tanítóit s az egyik tanítónőt is meggyilkolták. A vérengzés áldozata lett egy véletlenül odatévedt fővárosi köztisztviselő, egy újságíró, s – mondhatni, természetesen – a község majdnem minden zsidó lakosa. A kivégzés egyik módja az volt, hogy az áldozatot nyakig beásták a földbe, majd céllövészetet tartottak a fejükre, az esetleges túlélőket pedig lovakkal tapostatták halálra.

Nevetséges a magyar kormány, illetve a kormánypártok és a jobboldali pártsajtó álságos értetlenkedése a médiatörvény elleni hazai és nemzetközi fellépéssel kapcsolatban. Érveik látszólag sokrétűek: szó esik arról, hogy a tiltakozók nem ismerik a törvényt, hogy a törvény megfelel az Európai Unió általános emberi jogi jogfelfogásának, hogy a törvény minden egyes kitétele megtalálható az egyes uniós országok hasonló törvényeiben. Mint megpróbáltam bemutatni, a törvényt elég nehéz megismerni, tekintettel arra, hogy egyes rendelkezései nem csupán az emberi jogok némelyikével, de az elemi logikával és nyelvtannal is szemben állnak. Az is igaz, hogy a médiatörvény szinte minden rendelkezése megjelenik valamelyik európai ország hasonló tartalmú törvényében. Ez az érv két okból sánta: Mandur László szocialista parlamenti képviselő találó hasonlatával: attól még nem lesz jóízű a vasárnapi leves, hogy a hipermarket polcairól találomra lekapkodunk különféle fűszereket. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan uniós médiatörvények, illetve médiapolitikák, amelyeket hasonló – jogos – kritikák érnek. A sajtószabadság korlátozására való törekvés egyáltalán nem magyar specialitás.

1848-ban Deák Ferencet bízták meg a sajtószabadságról szóló törvény megalkotásával. Deák azt mondta, hogy csak akkor vállalja el a feladatot, ha a törvény csak egyetlen paragrafusból fog állni: hazudni nem szabad.

Ami azt illeti, sok idő eltelt azóta.

Kállai R. Gábor

alkotmányjogász, az Eszmélet című folyóirat szerkesztője