Külön utakon a két amerikai baloldal

Kategória: 2011. január
Írta: Rick Fantasia
Találatok: 6890

A Tea Party mozgalom választási sikerein felbuzdulva, a republikánusok újabb adócsökkentéseket és a szociális kiadások drákói leépítését próbálják kikényszeríteni az Obama kormányból. Hogy is lehetne ellenállni egy ilyen egész pályás lerohanásnak, amikor az amerikai baloldal teljesen megosztott. A radikális szárny aktivistái minden politikai kilátás nélkül küzdenek, a realistákból meg épp a politikai változáshoz szükséges elszántság hiányzik.

 

kfutoszalagLétezik még baloldali ellenzék az Egyesült Államokban? A jobb oldalról nyomást gyakorló Tea Party hatására a Republikánus Párt igyekszik megszabadulni utolsó mérsékelt elemeitől. A harc elől rendszeresen menekülő Demokrata Párton belül pedig emelkedőben van egy konzervatív hullám, amely már alig különböztethető meg a republikánusoktól, míg a párt haladó szárnya – a politikai finanszírozás rendjéhez igazodva – kénytelen figyelembe venni a pénzemberek érdekeit. De hová tűnt a baloldal?

Még él, mind a két párti rendszeren belül, mind azon kívül. Ám valójában Amerikában két baloldal is létezik, és a közelmúltban mindkettő jelét adta annak, hogy számolni kell vele. Az egyik tavaly júniusban, a Michigan állambeli Detroitban tartott Szociális Fórumon, ahol az ország minden tájáról érkezett 15 ezer aktivista öt napon át „felélesztette a szociális világ fórumok szellemét”, „szorosabbra fűzte a mozgalmak közti kapcsolatokat” és „elmélyítette a közös harc és a nemzetközi szolidaritás iránti elkötelezettséget”.

Szociális Fórum Detroitban, munkások nélkül…

Még ha az összejövetelnek nem is sikerült valamennyi célját teljesítenie, egy kis színt mindenképpen hozott Detroit utcáira, ahol az utolsó napon 10 ezren vonultak fel. Alkalmat teremtett továbbá a számos kis szakszervezeti mozgalom tapasztalatcseréjére is: a résztvevők között jelen volt többek közt a Kirekesztett Dolgozók Kongresszusa, a Háztartásban Dolgozók Szövetsége, a Taxisofőrök Szövetsége, a Bevándorló Munkások Szövetsége és Nemzeti Ünnep Dolgozói Szakszervezeti Hálózata, valamint mezőgazdasági és vendéglátóipari dolgozók néhány csoportja. A fórum ritmusát megadó mintegy harminc „népgyűlés” során több száz dolgozó tehetett tanúbizonyságát brutális élet- és munkakörülményeiről valamint az ezek által kiváltott ellenállás élénkségéről.

A Detroitban képviselt baloldal az egész világon jelen van, azzal a különbséggel, hogy az Egyesült Államokban távol tartják a politikai vitáktól. Az amerikai médiában meg sem említették a detroiti fórumot, miközben a Tea Party legkisebb, akár csak pár száz résztvevős gyűléséiről is tudósítottak a nyár folyamán.

Ám ennek a baloldalnak a marginális jellege nem csak a politikai rendszer és a média elhallgatásából következik. Noha Detroitban, az autóipar történelmi bölcsőjében tartották, nyomát sem lehetett látni az ebben a szektorban dolgozóknak. Bár az elmúlt években radikálisan csökkent az autóipari alkalmazottak száma, ám még mindig 50 ezren vannak Michiganben, amihez még hozzá lehet számolni a szektor 128 ezernyire becsült nyugdíjasát is. Ám a fórumon nem jelent meg sem a Ford, sem a General Motors egyetlen munkása sem, és a színek közül is hiányzott az ágazat legfőbb szakszervezetének, az UAW-nak (United Auto Workers) a zászlója. Valójában valamennyi hagyományos szakszervezet távol maradt, még ha egyes tagjaik minden bizonnyal el is utaztak a rendezvényre.

Igaz, valójában nem is hívták meg őket a közös ünneplésre. A fiatalság és az ellenkultúra jegyében tartott fórum sokkal inkább foglalkozott a környezeti és globalizációs problémákkal, mint az autóipari dolgozókkal. A kiadványok sokasága alatt roskadozó asztalok mögött a New Age követői és a méltányos kereskedelem jegyében árusított teafőzeteket kínálók keveredtek szélsőbalos minipártok és a legkülönbözőbb militáns csoportok tagjaival. Ahogy már láttuk, a munka világát elsősorban a szolgáltatóiparban tevékenykedő szegény és alkalmi, többségükben fekete, spanyolajkú és ázsiai dolgozók képviselték. A nagy szakszervezeti mozgalmak által elhanyagolt „alsó nép” a szervezők szemében nyilván a radikális baloldal felélesztésére alkalmas terepnek tűnhetett.

De hol volt a többi bérből és fizetésből élő, hol voltak a „nem kirekesztettek”? És mit jelent még az ő státuszuk, amikor az ahhoz kapcsolódó hagyományok (fix állás, a szakszervezeti jog elismerése, szociális védelem, stb.) folyamatosan ki vannak téve a munkaadók elszánt támadásainak? Azzal, hogy határvonalat húztak az alkalmi (bizonytalan) és állandó státuszban dolgozók között, lehet, hogy a fórum szervezői a szándékukkal ellentétes eredményre jutottak

A másik, intézményesítettebb amerikai baloldal októberben nagy összejövetellel vetette észre magát Washingtonban. Több haladó szervezet – köztük az Egyesült Államok legnagyobb szakszervezeti szövetsége, az AFL-CIO, valamint a színes bőrűek előrejutását szorgalmazó NAACP, a spanyolajkúkat tömörítő National Council of La Raza és a meleg és leszbikus dolgozók jogaiért kiálló NGLFT – hívására 100 ezren gyűltek össze a National Mall parkjában és átmenetileg magukra terelték az általában a Tea Partyra irányuló figyelmet. A pár hónappal korábbi szociális fórumról távol maradt autóipari munkások ezúttal nagy létszámban vonultak fel, az UAW pólójában és zászlaja alatt.

Ezen a szép, tavaszias szombaton több ezer fehér és fekete férfi és nő jelent meg a legkülönbözőbb szakszervezetek színeiben: a legnagyobb számban az UAW, a SEIU, az ASFCME, valamint a szolgáltatóipari dolgozók, a közlekedésiek és a pedagógusok képviseletében.

Erdei piknik Washingtonban

Ez a tömeg egész másképp viselkedett, mint Detroitban. Szépen leültek, udvariasan ismerkedtek egymással és gondosan odafigyeltek a felszólalásokra. A Lincoln Memorialnál felállított emelvényen demokrata párti politikusok, médiaszemélyiségek és szakszervezeti vezetők követték egymást óramű pontossággal, s a szónokok ritka dühkirohanásai kizárólag a republikánusokat ostorozták, nem pedig a kapitalizmust. Mivel minden áron kerülni akarták a tömeg feltüzelését, nem került sor utcai menetre, nem esett szó semmilyen sürgős politikai cselekvésről. Nem lényegtelen körülmény, hogy a gyűlést kezdeményező szervezetek leginkább a Kongresszusra nyomást gyakorló csoportokként és a haladó demokrata párti jelöltek anyagi támogatásának és kampányának a szervezőiként szoktak jeleskedni.

Az elmúlt pár évtizedben a tömegbázisukat sújtó gyárbezárások, a termelés delokalizációja és a munkaadók szakszervezet-ellenes gyakorlata ellenére ezek a szakszervezetek nem mutattak különösebb hajlandóságot a határozott fellépés szorgalmazására. Ezek a Demokrata Párthoz közeli szervezetek túl jó viszonyt ápolnak a hatalommal ahhoz, hogy konfrontálódjanak képviselőivel[i]. A többségükben munkásszervezetek és polgári jogvédő csoportok által bérelt buszokban érkező washingtoni tiltakozók büszkén vallották magukat amerikainak. Összejövetelük inkább emlékeztetett erdei piknikre, mint munkástüntetésre.

Ennek az intézményesedett baloldalnak a nagyobb visszhangja nem jelenti azt, hogy a „láthatatlan” baloldal (a szociális fórum) ne rendelkezne semmilyen befolyással: tagjai nem jelentéktelen szerepet játszanak az ország több száz városában, aktív hálózati tevékenységet fejtenek ki és helyi hatalomellenes központokat hoznak létre.

Ténykedésük gyakran jár kézzel fogható eredménnyel. A Háztartásban Dolgozók Szövetségének kampánya például rákényszerítette New York államot egy olyan törvény elvének az elfogadására, amely a mintegy 200 ezer háztartási alkalmazottnak biztosít olyan alapvető jogokat, mint a kötelező túlórafizetés, a diszkrimináció tiltása és az önkényes elbocsátás elleni fellebbezés joga. Ezeknek a csoportoknak az ereje az autonómiájukból és pragmatikus harcosságukból fakad, aminek köszönhetően konkrét célokra tudnak koncentrálni és képesek mozgósítani különböző csoportok aktivistáit.

Gyenge pontjuk azonban, hogy céljaikat túl sokszor korlátozzák egy adott szektoron belüli harcokra, nem rendelkeznek átfogó, az egész társadalomra kiterjedő vízióval. Így például a kirekesztettek integrációját követelő stratégia – ha nem veszi figyelembe a munka világát általánosan sújtó hanyatlást – egyre bonyolultabb, sőt, betarthatatlan megoldásokhoz vezet. Ez a hiba még ugyanannak a hidegháború idejéből örökölt tendenciának a jele, amely félreismeri az Egyesült Államok osztályviszonyait és megelégszik egy felszínes társadalomelemzéssel. Ebben a tekintetben értékes segítséget nyújthatna a marxizmus, még az ha nem is teszi mindig lehetővé a társadalmi dinamikák és komplexitások teljes elemzését.

Mindazonáltal ezek az alulról szerveződő csoportok képesek voltak jelentős számban elvinni „színes bőrű” dolgozókat Detroitba, amit a szociális fórum szervezői nem mulasztottak el ismételten kiemelni. A felvonuló fehérek ellenben túlnyomó többségben a művelt középosztályok soraiból kerültek ki, ami ha az esemény társadalmi pluralitását nem is, de a vizuális „sokszínűséget” mindenképpen biztosította. Igaz, a fehér munkásosztály már az előző, 2007-es atlantai szociális fórumról is hiányzott[ii].

A radikális baloldal némelyik vezető alakja és az amerikai társadalom éles bírálója szintén kifejtette aggodalmát a fehér munkásoknak a mozgalmon belüli alulreprezentáltsága miatt. Egyiküktől elhangzott az a megoldási javaslat, miszerint „a fehér elvtársaknak kellene beszervezniük szegény fehér elvtársaikat”. Fura egy ötlet, amely a faji megkülönböztetés elvén alapulna, ahelyett, hogy felülkerekedne rajta[iii]

A két amerikai baloldal legfőbb gondja jelenleg a túlélés, a földkerekség legnagyobb multinacionális cégei által dominált politikai kultúrában. Ám bizonyos fokig gyengeségük a saját társadalmi perspektíváik korlátaiból is ered. Az egyik a kizsákmányolás helyett a kirekesztés ellen harcol, a másik pedig harc helyett piknikezni hívja a munkásokat...

* A Smith College szociológiaprofesszora (Northampton, Massachusetts).

Fordította: Bayer Antal    



[i] Lásd: Rick Fantasia et Kim Voss, Des syndicats domestiqués: répression patronale et résistance syndicale aux Etats-Unis, Raisons d’Agir, Párizs, 2003.

[ii] Lásd Jackie Smith, Jeffrey Juris and the Social Forum Research Collective, „The US Social Forum in Context”, Mobilization vol. 13 (4), 2008. december, 382-383. old.

[iii] „It’s Time to Experiment”, Organizing Upgrade, 2009. augusztus, www.organizingupgrade.com