Az arab világ fellázad

Kategória: 2011. január
Írta: Alain Gresh
Találatok: 5715

Egyiptomban a feszültség elérte a csúcspontot, ezért január 28-án pénteken este Hoszni Mubarak elnök kijárási tilalmat rendelt el. A parlament külügyi bizottságának elnöke, a kormánypárt, a Nemzeti Demokrata Párt tagja, eddig még sosem látott reformok bevezetésére hívta fel Mubarak elnököt annak érdekében, hogy sikerüljön elkerülni a forradalmat. Az Al-Dzsazira tévécsatornának tett január 28-i nyilatkozatában hozzátette: „A rendőri beavatkozás nem elég, és az elnök az egyetlen, aki képes véget vetni a lázadásnak.” A hírek szerint a rendőrök és a tüntetők sok helyen barátkoznak. Ez az első jele egy nagyobb földindulásnak? Mi várható a hadseregtől, a rendszer bázisától?

 

arton3077Erre nem lehet most választ adni, amikor január 28-án, a negyedik napon több tízezer egyiptomi tüntet Kairóban, Alexandriában, Szuezban és más nagyvárosokban. A rendőrség mindenütt beavatkozott, és megpróbálja elzárni a külvilágtól a 80 millió egyiptomit: az AFP jelentése szerint beszüntették az internet-hozzáférést – a világon először. De a mobiltelefonokat és a műholdas tévéadásokat nem lehet betiltani.

Jordániában és Jemenben is ezrek tüntetnek a tunéziai minta követéséért. Minden ország esete más és más: nincs béke Jemen északi és déli területei között, nagy a feszültség Jordániában a palesztin származású és az eredeti jordánok között, Egyiptomban pedig a koptok körül vannak bajok stb. Ugyanakkor a lázadás oka mindenütt ugyanaz: frusztráció, az egész régió közös vágyódása egy szebb jövőre.

Először is itt van az erőszakos uralom, hiszen az arab országok vezetői nem elszámoltathatók saját állampolgáraiknak. Ha létezik „arab eset”, akkor épp ez az: hihetetlen hosszú ideje uralkodó diktátorok, akik túlélték a Kelet-Európát, Afrikát és Latin-Amerikát magával ragadó demokratizációs hullámot. Mubarak 1982 óta, a jemeni Ali Abdallah Szaleh 1978 óta, Jordániában II. Abdallah 1999 óta, de apja már 1952 óta van hatalmon. És nem beszéltünk még Szíriáról, ahol Bashar al-Asszád apjától örökölte a hatalmat, aki 1970 óta vezette az országát, vagy Marokkóról, ahol VI. Mohammed 1999-ben királyi apja helyébe lépett, aki már 1961-től uralkodott, meg Líbiáról, ahol Khadafi dúl 1969 óta és próbálja a fia kezére átjátszani az országot. A tunéziai Ben Ali 1987 óta diktátorkodott.

Másodszor: ezekben az országokban, bár különböző formában, sehol nem tartották tiszteletben az embert, a politikai és az állampolgári szabadságjogokat és a sajtószabadságot. A titkosrendőrség, a mukhabarat, törvények felettinek érzi magát, és a letartóztatott embereket gyakran megkínozzák, sőt meg is ölik épp Egyiptomban, de másutt is. A kairói amerikai nagykövetségnek a WikiLeaksen nyilvánosságra hozott (http://wikileaks.ch/origin/106_0.html) dokumentumai csak megerősítik, amit mindenki (így természetesen Nicolas Sarkozy is) tudott, de ami nem akadályozott senkit abban, Hogy Hoszni Mubarakot ne tekintse a nyugat hűséges barátjaként. Miközben erőteljesen tiltakoznak a hasonló iráni gyakorlat ellen (amit szabad Jupiternek...). Ez, a hétköznapi életben is mindenütt jelen levő teljes felelőtlenség, ami kiszolgáltatja az állampolgárokat a rendőrök kénye-kedvének, táplálja a lázadást és az emberi méltóság utáni vágyat.

Minden rendszerre jellemző, hogy a vezetők nemcsak a politikai hatalmat ragadták magukhoz, hanem gazdasági téren is igazi rablókként viselkedtek, gyors tempóban kifosztva az ország természeti kincseit, például Tunéziában. A gyarmati felszabadulás után kialakult államok, ha nem is sok, de némi szociális hátteret, lehetőséget a társadalmi felemelkedésre, ingyenes oktatási rendszert adtak állampolgáraiknak. Mindezeket felszámolta a globalizáció és a korrupció. Még az egyetemi végzettség is, amely azelőtt Egyiptomban megnyitotta az utat a közalkalmazotti állások felé, mára leértékelődött. A fiatalok helyzete kilátástalan, miközben az „újgazdagok” hivalkodva élik életüket.

Az 1970-es években sokak emigráltak az Öböl gazdag országaiba, és ez levezette a társadalmi feszültségek egy részét, de a jelenlegi munkanélküliségi hullámmal érkező tömegeket ezek az országok sem képesek foglalkoztatni. A liberalizmus leglelkesebb követői, mint Egyiptom, Tunézia, Jordánia, amelyeket a IMF és a Világbank még mostanában is nagy dicséretekkel emlegetett, nem voltak képesek megoldani az elszegényedő tömegek gondjait. A szociális szervezkedés már évek óta megfigyelhető Egyiptomban a nagyvárosok külvárosaiban, de Tunéziában, Jordániában és Jemenben is. A tömegek azonban eddig még sosem léptek fel nyíltan a politikai változás követelésével. A tunéziai példa felszabadítóan hatott.

Az Izrael elleni harc, mely a Közel-Keleten – a közös cionista ellenség elleni egység nevében – gyakran a hatalom fenntartàsànak érveként szolgàl, ùgy tûnik, nem elég màr. Hiszen Egyiptom és Jordánia külön békeszerződést kötött Izraellel, és az arab országok közössége képtelennek tűnik a palesztinok lassú eltiprásának feltartóztatására. Ne tévedjünk, Robert Kaplan amerikai vezércikk író a The New York Timesba 2011. január 24-én azt írta: „A békeszerződéseket Izraellel nem két demokrata, hanem két uralkodó, Szadat és Husszein király írta alá. Ilyen áldozatot könnyebben hoz meg egy stabilan felépített uralmi rendszer vezetője, mint egy kis többséggel, demokratikusan megszavazott államfő.” És felhívja az amerikai vezetőket, hogy támogassák az arab uralkodókat, hiszen nem akarhatjuk: „hogy az olyan felvilágosult uralkodók hatalma, mint a jordán Abdullah, az utcai tömegtüntetések áldozatául essen?”

Hogyan tovább? Egyiptom esetében senki sem látja, mi fog történni. Mit csinálnak a „muzulmán testvériség” szervezetei, amelyek nagyon nem keresik az ütközést a hatalommal, de végül úgy döntöttek, csatlakoznak. Mohammed el-Baradeï, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség volt főtitkára képes lesz-e megtalálni a közös nevezőt az ellenzékiek különböző csoportjainak? Akármi lesz, a tunéziai forradalom kitárta az ajtókat, és mint Jean Ferrat énekelte, „a szabadság szele fújt a határokon át, az idegen népeket is megmámorosította”...


Péntek, 2011. január 28.

Fordította: Morva Judit