hu | fr | en | +
Accéder au menu

Egy nagykövet visszaemlékezései

Eric Rouleau-t 1985 júliusában nevezték ki nagykövetnek Tunéziába. Akkor foglalta el posztját, amikor Párizs komoly nyugtalanságát fejezte ki a köztársaság alapítója, Habib Bourgiba elnök, „hamarosan bekövetkezőnek” ítélt utódlásával kapcsolatban.

JPEG - 280.7 kio

Küldetésem sok szempontból erősen emlékeztetett egy nyomozás lefolytatására egy teljesen tévútra csúszott országban. Bourgiba elnök, akivel volt alkalmam többször is találkozni, nem volt képességei teljes birtokában. Beszélgetéseink alkalmával többször zavarba hozta külügyminiszterét, Béji Caid Essebsit, meglehetősen kevéssé diplomatikus, sőt sokszor összefüggéstelen beszédével, nyelvi botladozásaival, amiért később utóbbi volt kénytelen elnézést kérni. Maurice Schmitt francia tábornok, vezérkari főnök egy udvariassági látogatásakor Bourgiba felpattant, és mielőtt kezet nyújtott volna, Victor Hugo egy végtelennek tűnő versét kezdte szavalni. Ezt követő monológjában elfelejtette megemlíteni látogatója küldetésének célját, ami pedig nemzetbiztonsági jelentőségű volt.

Napi pár órát volt képes csak figyelni, így nem ő irányította azon ország kormányzását, amelynek elnöke volt. Hasonló volt a helyzet egyébként a Mohamed Mzali által vezetett kormánnyal is, amelyet belülről valósággal szétfeszítettek a különböző klánok. A miniszterelnök ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy imázsát fényezte azzal a nyilvánvaló céllal, hogy elmozdítsa Bourgibát. S ez érezhető fogcsikorgatást váltott ki az elnöki Karthágó-palotában. Bourgiba unokahúga, akinek meghatározó befolyása volt rá, alig leplezte erős érzelmekkel vegyített csodálatát Zine el-Abidine Ben Ali tábornok iránt, akkoriban mégsem gondolta volna senki, hogy ő fog Ben Ali számára eszközül szolgálni a hatalomba jutáshoz letaszítva ezzel az elnöki posztról saját nagybátyát.

Ben Ali tábornok 1985–1986-ban, noha előbb államtitkár, majd belügyminiszter lett, teljes rejtély volt Franciaország számára. Kifogásokat találva visszautasította az országba érkező fontos francia személyiségek – Edith Cresson vagy Pierre Bérégovoy miniszterek – fogadását, sőt – ami még furcsább volt – nem fogadta a francia kémelhárítás, a Külbiztonsági Általános Igazgatóság (DGSE) vezetőjét, René Imbot-t sem. A csúcsot mégis az jelentette, hogy Yvan de Lignières ezredes (későbbi tábornok) a nagykövetség katonai attaséja azt jelentette nekem, hogy Ben Ali őt is bojkottálja hetek óta, noha a Central Intelligence Agency (CIA) tuniszi fejét rendszeresen fogadja. Pedig együtt jártak a Saint-Cyr francia katonai akadémiára, tegeződtek, és régebben szokásuk volt rendszeresen konzultálni a két országot érintő témákról. Yvan de Lignières – aki baloldali gaulle-ista volt, kitüntették a Titkos Hadsereg Szervezete (OAS) elleni fellépéséért Algériában – akcentus nélkül beszélte a tunéziai arabot és becsületességéről és szülőhazája iránti elkötelezettségéről volt híres. Ezeket az információkat természetesen titkos táviratokban megosztottuk Párizzsal is, ahol a Quai d’Orsay (a külügyminisztérium) és az Elysée-palota (az elnöki hivatal) legmagasabb köreibe jutottak el.

A helyzet fonákságát az is mutatta, hogy – rejtélyes okokból, de – Ben Ali engem szívesen fogadott négyszemközti beszélgetésekre. Tárgyalásaink legfontosabb témája igen fejlett technológiájú kommunikációs rendszerek eladása volt a Nemzeti Gárda számára. A francia állam nagylelkű kölcsönökkel finanszírozta volna ezek megvásárlását. Mindazonáltal Mzali miniszterelnök határozottan ellenezte ezt a beszerzést azzal érvelve nekem, hogy mindez aláásná az ország költségvetését. Bizalmas információink szerint azonban ez csak látszatkifogás volt: a kormányfő egyre nagyobb bizalmatlansággal nézte belügyminisztere Ben Ali, politikai ambícióit.

De az is igaz volt, hogy Ben Ali karrierje nem keltett túl nagy bizalmat a kormány polgári körökből jött miniszterei körében, hiszen úgy volt ismert, mint a félelmetes „szuperzsaru”, aki vérbe fojtotta az 1984-es éhséglázadásokat csakúgy, mint a munkás- és diáktiltakozó megmozdulásokat. Erről, az Egyesült Államok egyik hírszerző iskolájában végzett, a megszállottságig bizalmatlan emberről mindenki tudta, hogy dossziékat vezet mindenről és mindenkiről az országban.

Egyik beszélgetésünkön, noha egyébként teljesen másról volt szó, felsorolta azt a három jelenséget, amely véleménye szerint destabilizálhatja a rendszert: a szociális problémákat, a Kadhafi Líbiájával fennálló feszültséget és az „iszlám fenyegetést”, véleménye szerint az utóbbi volt a legveszélyesebb. A Rachid Ghannouchi által vezetett mozgalom, elmondása szerint, jelen volt minden társadalmi rétegben, így a fiatal katonatisztek között is. Ezután egy meglehetősen teátrális gesztussal megnyomott egy gombot egy szerkezeten, amire végeláthatatlan lista gördült elő azok neveivel, akik valamilyen okból kifolyólag gyanúsak voltak, így állandó felügyelet alatt álltak. Ben Ali, aki mérnök-informatikus volt és szemmel láthatóan a technika szenvedélyes barátja, előszeretettel használta az információkezelés modern formáit rendőri céljaira.

Az igaz, folytatta később, hogy Rachid Ghannouchi formális garanciákat adott a kormánynak, hogy sosem fog erőszakot alkalmazni. Azonban, foglalta végül össze, a mozgalom jelentette kihívás alapvetően politikai jellegű, így jóval komolyabb és veszélyesebb, és nem érzi magát képesnek arra, hogy a végtelenségig visszatartsa az iszlám mozgalom „növekvő terjedését”. Jómagam nem oszthattam ezt a véleményét, hiszen egyrészt a nagykövetség rendelkezésére álló információk és a párizsi szakértők véleménye megegyeztek abban, hogy az iszlám mozgalom erősödése noha valós jelenség, igen messze van attól, hogy valódi veszélyt hordozzon. Másrészt a Bourgiba-kormányzás vége és Ben Ali hatalomba jutása után két évvel lezajlott 1989-es – viszonylag szabad – parlamenti választásokon az iszlám párt szimpatizánsai a voksok mindössze 14 százalékát szerezték meg. Ez persze nem akadályozta meg Ben Alit, hogy feloszlassa a pártot és híveinek ezreit börtönözze be, akik közül sokan meghaltak a kínzások alatt. Ezután sem mondott le arról, hogy az iszlám veszély fenyegetésével érveljen, amely meghozta számára a nyugati hatalmak támogatását éppúgy, mint számos arab államét, amelyek ugyanezt a stratégiát követték, hogy megszabaduljanak az ellenzéküktől beleértve szekuláris Ellenzéküket is.

Rachid Ghannouchi nem az az ember volt, akinek a tunéziai propaganda beállította. Találkoztam vele 1990-ben kezdődő londoni emigrációja előtt is és utána is, így megállapíthattam, hogy a „sejk” – a címet a Sorbonne-on elvégzett teológiai doktorátusnak „köszönhette” – buzgó hívő, de az emancipatorikus iszlám híve, a szociális igazságosság és a társadalmi jólét pártfogója. A filozófusprofesszor éppen azzal a racionális finomsággal fogalmazta meg véleményét, amit Ben Ali magánbeszélgetések során a „legfélelmetesebbnek” ítélt. Gondolatainak modernitása és egy pluralista társadalomhoz való ragaszkodása különböztette meg az arab világ többi iszlámista vezetőjétől, és persze éppen ez tette őt oly veszélyessé az uralkodó kormánytisztviselők szemében, amely az erőszakot alkalmazta vele szemben.

1996-ban egy hosszú beszélgetésen a brit fővárosban (Franciaország megtagadta tőle a politikai menedékjogot) elmagyarázta nekem, hogy az erőszak alkalmazása „kontraproduktív”, mint ez más országokban már bebizonyosodott. Ekkor már egyébként kizárta a pártjából azokat az elemeket, akik robbantásos merényletekkel akarták meggyengíteni a Ben Ali-rendszert. Azokkal a mozgalmakkal azonosította magát, amelyek, nem minden siker nélkül, integrálódni akartak az arab világ politikai életébe, a parlamentjeibe, sőt akár kormányaiba is. Az ő orientációja leginkább a török „iszlamo-demokraták” mozgalmára emlékeztet, melyek elfogadva Mustafa Kemal Atatürk szekuláris rendszerét sikeresen jutottak hatalomra parlamentáris úton. Ghannouchi rendszeresen elítél minden, az iszlámra hivatkozó, más mozgalom által végrehajtott terrorista támadást. Diplomáciai hivatali időm alatt magától értetődően az első pillanattól éppúgy meghívtam a nagykövetségi fogadásokra, mint a tunéziai ellenzék más tagjait. Ő ezeknek a meghívásoknak szemmel látható örömmel tett eleget, noha jelenléte nem keveseket sokkolt.

De nem ez volt az egyetlen ügy, amely egyre feszültebbé tette viszonyomat Ben Ali akkori belügyminiszterrel. Végül csak Tunéziából való végleges távozásomkor, nála tett udvariassági látogatáson tette fel – szemmel láthatóan igen dühödten – nekem a kérdést: miért tekintettem őt CIA-ügynöknek, akit lassan felemészt mértéktelen ambíciója? Ezt alátámasztandó szó szerint idézett nekem a Quai d’Orsay-nak küldött, igen bizalmas távirataimból... Még a nagykövetségem sem volt tehát mentes a tunéziai titkosszolgálat kémhálózatától.

Eric Rouleau

Balázs Gábor

Megosztás