hu | fr | en | +
Accéder au menu

Elöregedett struktúrák, fiatal tüntetők

Amikor Tunézia éppen kilábalóban van hosszú ideig tartó politikai bénultságából, a pártokat, szakszervezeteket, egyesületeket képviselő szereplők küzdenek helyükért a politikai életben. De valójában a nagy kérdés: milyen hely juthat ebben a világban az új, most aktivizálódott generációknak?

JPEG - 238 kio

Az Alkotmányos Demokratikus Egyesülés (RCD), a volt elnöki párt nem fog eltűnni egy varázsütésre. Az egész társadalmat behálózó és ellenőrző rendszere valójában a hatalomnak csak egyik támasztópillére volt. Ez a párt beépült a kormányzatba és az állami szervezetek minden szintjére – a gazdasági, kulturális, sportbéli stb. szférába –, így igencsak eltérő funkciókat is ellátott. Néhány hatalmi klán ragadozóétvágyát tehát éppúgy kielégítette, mint ahogy szerepet játszott a szegényeknek juttatott elosztási problémák megoldásában. Ez azt a célt is szolgálta, hogy egyszerre garantálja a politikai ellenőrzés hatékonyságát, de ezzel párhuzamosan lehetővé tegye egy fontos társadalmi bázis kiépítését is a párt számára.

Ez a társadalmi beágyazódás nem az egyetlen csapda a mostani forradalmi folyamatban. Egyrészt a hadsereg továbbra is meghatározó szerepet játszik (mint erre Olivier Piot cikke felhívja a figyelmet), másrészt a párt szerepét esetleg kiváltó erők igen komoly nehézségekkel néznek szembe.

A Tunéziai Általános Munkaszövetséget (UGTT) – az egységes szakszervezetet – gyakran úgy jellemzik, mint amelynek igen komoly a mobilizációs képessége. Az UGTT az ország teljes területén jelen van, sőt jó pár elemző szerint úttörő szerepet játszott a mostani felkelés kirobbantásában is, így az RCD természetes alternatívája lehet. A valóság azonban igen távol áll ettől az egységes szakszervezet képtől, hiszen az UGTT igen sokszínű szervezet. A mintegy ötszázezres tagság igen különböző életutakat járt be, sokan tagjai voltak az RCD-nek is. Mint ahogy az sem lényegtelen, hogy a szakszervezet vezetése leginkább fékezte a különböző tiltakozó mozgalmakat, mint 2008-ban a Gafsában kitört sztrájk idején. Mindig is nagy volt a nézetkülönbség a vezetőség és a tagság között: az 1989-es kongresszus óta a szervezet mind centralizáltabbá vált, a főtitkárnak egyre nagyobb lett a hatalma a radikálisabb középvezetők rovására, akiket fokozatosan eltávolítottak vagy hallgatásra ítéltek.

Ami a legális ellenzék pártjait illeti, amelyek most részt vesznek a nemzeti egységkormány létrehozatalában, nagyságuk és jelentőségük meglehetősen szerény. Ráadásul még kevésbé vannak jelen a nagyvárosok külvárosaiban, ahol az utóbbi évek legfontosabb harcai zajlottak (mint Kasserine, Sidi Bouzid, Gafsa). Mellesleg ezek mostani pozícióit alapvetően befolyásolják vezetőik elnöki ambíciói: ilyen Nedzsibb Chebbi a Progresszív Szocialista Egyesülés (RSP), Musztafa ben-Jafaar a Szabadság és Munka Demokratikus Fóruma (FDLT) vagy Ahmed Brahim az Ettadzsid élén.

Végezetül az emberi jogokat védő és más független szervezetek alig láthatók, tevékenységük az elnyomás azon formáinak leleplezésére koncentrálódik, amelynek maguk voltak az áldozatai. Az eddig illegalitásba kényszerített szervezetek közül meg kell említeni a Tunéziai Kommunista Munkáspártot, amely nem fogadja el a nemzeti egységkormány hatalmát. Jóllehet 2008-as gafsai szerepe nyomán sokkal legitimebb lett, ez a radikális baloldali párt megmaradt kisebb csoportnak. Az iszlamista párt, az Ennahda számára máig komoly gondot okoznak kemény elnyomásának következményei és számos vezetőjének emigrációja. Moncef Marzoukit, az emigrációban élő ellenzékit, a Ben Ali-ellenes kérlelhetetlen ellenállás szimbólumát sem hagyhatjuk ki, aki eddig nem gyűjthette össze híveit. Most kifejezte, hogy át akarja adni a vezetést a fiataloknak.

A történelem iróniája, hogy maga a diktátor hirdette meg 2011-re „az ifjúság évét”. Ben Ali meghirdette, mi megvalósítjuk” – mondta egy tüntető hölgy, s ez jól jelzi azt a mély szakadékot, amely elválasztja egymástól a politikai, szakszervezeti és egyesületi elitet az ezen szervezeteken kívül maradó új generációtól. Azt is le kell szögezni, hogy a lázadás hónapjai legalábbis igencsak megkérdőjelezik ezen generáció állítólagos apolitikusságát.

Ez, a főleg kamaszokból álló generáció dacolt a rendőrség golyóival, ez a harminc év alatti nemzedék alkotta a nagy tüntetések magját, mint amelyik január 13-án Kram negyedből elindult az elnöki palota felé. Ezek a fiatalok voltak azok, akik már másnap tabu nélkül beszéltek a diktátor elmeneküléséről, akik leszámoltak az eddig uralkodó paternalizmussal azáltal, hogy elfoglalták az eddig tiltott épületeket vagy a nekik járó tisztelgésre kötelezték a rendőröket. Ha az internet használata szimbolizálja is részvételüket a harcokban, a különböző helyi bizottságok szerepe hasonlóan fontos volt. Ezekben cserélték ki tapasztalataikat a fiatalok, informálták egymást és döntöttek közösen. Ezek a bizottságok szorították ki a rendfenntartás eddigi szerveit és garantálták a biztonságot, itt készültek el a forradalom teendőinek listái: a volt RCD-tagok összeírása kerületenként, az iskolák biztonságának fenntartása stb. Ezek helyettesítették a közszolgáltatásokat is, például összegyűjtötték a szemeteskukákat.

A hely, amelyet be fognak tölteni ezek a most mobilizált ezrek a politikai rendszerben, illetve a politikai szereplők és a politika formáinak megújítása fogja meghatározni a forradalom jövőjét is.

Amin Allal

A szerző az aix-en-provence-i Politikatudományi Intézet kutatója, az Arab- és az Iszlám Világgal Foglalkozó Kutatóintézet (IREMAM) tanára.
Balázs Gábor

Megosztás