Izlandi tanulságok

Kategória: 2011. június
Írta: Robert Wade és Silla Sigurgeirsdottir
Találatok: 12831

Kis sziget, nagy gondokkal. A lakosságnak kell-e megfizetnie a bankárok túlkapásait? Létezik-e még olyan független intézmény, amely képes a népszuverenitást elfogadtatni, a pénzügyi zsarnokságot visszaszorítani? Ezekről az alapvető kérdésekről rendeztek népszavazást Izlandon 2011. április 10-én. A kormány másodszor fordult a lakossághoz és kérdezte meg, hogy készek-e visszafizetni az Icesave magánbankban elhelyezett brit és holland magánszemélyek megtakarításait, bankbetéteit. Az izlandi lakosság, melyet erősen megrendített a 2008-as pénzügyi válság, másodszor is nemmel válaszolt. Míg a 2010. márciusi megkérdezésnél 93 százalék, addig 2011 áprilisában a szavazók 60 százaléka mondta, hogy nem hajlandó átvállalni a magánbank tartozásait, és elutasították az izlandi, a holland és a brit kormány által tető alá hozott harmadik Icesave-egyezményt.

A népszavazás eredményét az egyezmény konkrét tartalmánál is jobban befolyásolta az Izland Európához fűződő jövőbeli viszonyáról kibontakozó széles körű vita. A „nem” mellett kardoskodók tábora elsősorban az Európai Unióhoz való csatlakozást mindenáron megakadályozni akaró szélsőjobboldaliakból és szélsőbaloldaliakból állt, de azok is a „nem” mellé álltak, akik egyszerűen csak a bankárok iránt érzett dühüket akarták kifejezni a referendum által. A bankárok iránt, akiknek az adósságait kifizették és így luxuskörülmények között éldegélnek most valahol külföldön, s láthatóan sikerült elkerülniük, hogy az izlandi családoknak és a cégeknek okozott hatalmas károkért felelősségre vonják őket.

 

iceland_moneyfrontA népszavazás eredménye különösen izgalmas, ha figyelembe vesszük, hogy a spekulánsok nyomására az Európai Bizottság, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az öreg kontinens kormányai épp most kényszerítik ki a lehető legszigorúbb megszorításokat, pedig választóiktól nem ilyen gazdasági programra kaptak felhatalmazást. A minden ellenőrzés alól elszabadult és felszabadult pénzintézetek térdre kényszerítik az egész nyugati világot, és ez már olyan mértéket ölt, ami a legelszántabb szabályozásellenes liberálist is aggasztja. Az izlandi népszavazás másnapján a Financial Times[1] gratulált a választás eredményéhez, mondván, „nagyon szerencsés, hogy a lakosságot előnyben lehet részesíteni a bankokhoz képest”. Sajnos még kevés európai politikus kész elfogadni ezt a hozzáállást!

Izland valódi iskolapélda, hiszen itt vegytisztán kimutathatók a kilencvenes és a 2000-es évek fejlődési fázisai: a magánérdekek kiharcolták a nekik kedvező állami szabályozásmódosításokat, amelyek elvezettek a pénzügyi szektor túlburjánzásához, a hírhedt buborékokhoz, közben egyre inkább elszakadtak a reálgazdaságtól és végül az egész rendszer felrobbant. Izland kicsiben is jól illusztrálja az egyik legsúlyosabb problémát, amellyel manapság szinte az összes kormány szembesül: a kormányok képtelenek kontrollálni a nagyvállalatokat, mivel pénzügyileg függnek tőlük.

2007-ben még minden a legnagyobb rendben ment. Az izlandi átlagjövedelem az ötödik legmagasabb volt a világon, 60 százalékkal több, mint az Egyesült Államokban. Reykjavíkban az üzletek luxuscikkekkel voltak tele, éttermeihez képest a londoni csúcshelyek olcsó kifőzdéknek tűntek, a szűk utcákban városi terepjárók sorakoztak. Egy 2006-os nemzetközi felmérés szerint az izlandiak voltak a világ legboldogabb emberei.

A fejlődés jórészt három izlandi bank teljesítményére épült. Az 1998-ban még kicsi, „vidéki” bankocskák nyolc évvel később már a világ 300 legnagyobb bankja közé tartoztak. Míg eszközeik értéke 2000-ben az izlandi GDP 100 százalékát tette ki, 2007-ben már a 800 százalékára rúgott. A hitelek aránya is csaknem ilyen szinten mozgott.

A krízis 2008 szeptemberében érte el Izlandot, amikor a Lehman összeomlása után a bankrendszer egyszerűen bedőlt, s a bankok képtelenek voltak visszafizetni a betéteket. A három nagy izlandi bank egy hét alatt összeomlott és állami tulajdonba került, és sokkal dicstelenebb címet kapott, mint néhány évvel ezelőtt: most a Moody’s tizenegy legnagyobb pénzügyi összeomlást felsoroló listájára kerültek fel.

A modern Izland tendenciái

A huszadik század elején – több mint hat évszázados idegen uralom után – az északi országok közül Izland társadalmi szerkezete mutatta a legerőteljesebb feudális vonásokat. A gazdaság húzóágazata a halászat volt, ebből származott a devizabevétel zöme, s ez tette lehetővé az egyre bővülő, importárukra épülő kereskedelmi szektor kialakulását. A fejlődés nyomán új gazdasági ágak jelentek meg a városokban: építőipar, szolgáltatások, könnyűipar.

A második világháború után az izlandi gazdaság a korábbinál gyorsabb növekedési ütemre váltott. A fejlődés okai több tényezőre vezethetők vissza: az Egyesült Államok és a NATO a hatalmas, Izlandra telepített katonai bázisáért cserébe az országot Marshall-segéllyel jutalmazta; az óriási mennyiségben rendelkezésre álló fő exportcikk – a hidegvízi hal – keresletének árrugalmassága néhány hasonló termék mellett igencsak megnőtt; s emellett Izlandot kisszámú, de magasan képzett, erős nemzeti identitású népesség lakta. A jelentős gazdasági növekedésből Izland skandináv típusú, magas adókból finanszírozott jóléti államot valósított meg. A nyolcvanas évekre mind a jövedelem szintje, mind elosztásának aránya elérte az északi országok mutatóit. Izland azonban sokkal szabályozottabb és sokkal inkább klientúrára épülő ország volt, mint európai szomszédai, a helyi oligarchák határozták meg az állam és a gazdaság működését.

Közvetlen rokonság mutatható ki a 19. századi, kvázi feudális hatalmi struktúrák és a 20. század második felének modern izlandi kapitalizmusa között. A második világháború utáni évtizedekben egy tizennégy helyi családból álló szervezet – amelyet Polipnak nevez a közbeszéd – alkotta a gazdasági és politikai elitet és irányította a gazdaságot. Az importra épülő szektorok mellett a Polip uralta a szállítást, a bankokat, a biztosítási piacot, a halászatot. Ők voltak a NATO-bázis beszállítói. Fél évszázadon át Izland vezető politikusai az ő köreikből kerültek ki. A Polipot alkotó családok tagjai modern kori törzsfőnökökként éltek.

A Polip irányította a jobboldali Függetlenségi Pártot, amely felügyelte a médiát, s döntött a közigazgatási, rendőrségi és igazságszolgáltatási kinevezésekről. A helyi – állami tulajdonú – bankokat is a domináns pártok irányították. Az egyszerű izlandiaknak csak a pártfunkcionáriusok segítségével kaphattak hitelt autóvásárlásra vagy válthattak valutát külföldi utazásaikhoz. A hatalmi struktúra megfélemlítésre, talpnyalásra és bizalmatlanságra épülő, maszkulin kultúrával átszőtt, összetett hálózattá vált.

Egy diáklap hatása

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a hagyományos rendet belülről érte támadás. Feltűnt a Lokomotív csoport nevű neoliberális frakció.

A frakció a hetvenes években jött létre, amikor az Izlandi Egyetem néhány jogász- és közgazdászhallgatója megkaparintotta a Lokomotív nevű újságot. Az újsággal egyfelől szabadpiaci elképzeléseiket akarták propagálni, de legalább olyan fontos motivációjuk volt, hogy a Poliptól függetlenül teremtsenek maguknak karrierlehetőséget. A hidegháború végén, a kommunisták és a szociáldemokraták meggyengülésével úgy találták, hogy a baloldaliság már nem progresszív eszme. Egyik prominens képviselőjük, David Oddsson később függetlenségi párti miniszterelnök lett.

Oddsson 1948-ban született középosztálybeli családban. A Függetlenségi Párt képviselőjeként 1974-ben a reykjavíki városi tanács tagja lett, 1982-ban pedig már a város polgármesterévé választották. Polgármesterként privatizációs kampányba kezdett – Reykjavík többek között kiárusította a városi tulajdonban lévő halászflottáját – a Lokomotívnál megismert cimborái javára. Oddsson 1991-ben győzelemre vezette a Függetlenségi Pártot, s ezután tizennégy évig – egyáltalán nem túlzó a kifejezés – uralkodott az országban. Az izlandi pénzügyi szektor drámai növekedése is az országlása idejére esett. Miniszterelnöksége után 2004-ben a Központi Bank elnöke lett.

Mivel egész életét az izlandi politikában töltötte, Oddssonnak nagyon kevés tapasztalata volt az Izlandon kívül eső világról, s nem is nagyon érdeklődött a külügyek iránt. A miniszterelnöki székben lokomotívos pártfogoltja, Geir Haarde követte, aki 1998 és 2005 között pénzügyminiszter volt.

Az izlandi gazdaság liberalizálása 1994-ben kezdődött, amikor Izland csatlakozott az Európai Gazdasági Térséghez (az Európai Unióból, Izlandból, Liechtensteinből és Norvégiából álló szabadkereskedelmi övezethez). A csatlakozás megkövetelte a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a munkavállalók szabad áramlásának biztosítását. A liberalizálás következő szakaszában az Oddsson-kormány privatizálásba és a munkaerőpiac deregulációjába, vagyis a munkatörvénykönyv vívmányainak lebontásába kezdett.

A kilencvenes évek végéig azonban a pénzügyi szektor viszonylag kisméretű maradt, s alapvetően köztulajdonban lévő bankokból állt. A bankok privatizációját Oddsson és Halldór Ásgrimmssón (a centrista Progresszív Párt vezetője) urambátyám alapon vezényelte le: a Landsbanki a Függetlenségi Pártnál tömörülő mágnásokhoz került, a Kaupthingra a koalíciós partner Progresszív Párt tette rá a kezét. Később döntő momentumnak bizonyult, hogy a külföldi bankokat kizárták az üzletből. A néhány kisebb bank egyesüléséből létrejött magánbank, a Glitnir lett az izlandi bankszövetség harmadik tagja.

Az ezredforduló táján Izland látványos előretörését a nemzetközi pénzügyekben alapvetően két világszerte érvényesülő és három hazai tényező tette lehetővé. Nevezetesen: a nemzetközi piacokon az olcsó hitelekből óriási volt a bőség; a tőke szabad áramlását szinte semmi nem akadályozta; Izlandon belül a bankok igen erős politikai támogatást élveztek; az izlandi kereskedelmi bankok egyesültek a befektetési bankokkal, ezért a befektetési banki tevékenység ugyanazokat az állami garanciákat élvezte, mint a kereskedelmi banki; illetve az igen alacsony államadósság miatt a nemzetközi hitelminősítők magas osztályzatokat adtak az izlandi bankoknak is.

A Landsbanki, a Kaupthing és a Glitnir főrészvényeseinek és néhány hozzájuk kötődő spin-off cégnek mindez lehetővé tette, hogy megfordítsák a politikai erőviszonyokat: a kormányzati politika vált a pénzügyi érdekek kiszolgálójává.

Oddsson és cimborái ezután lazítottak az államilag támogatott jelzáloghitelek hitelnyújtási feltételein, s lehetővé tették, hogy a hitelkérelmezők akár az ingatlan értékének 90 százalékát kitevő hitelt kapjanak. Az újonnan privatizált bankok sietve még ennél is nagyvonalúbb hitelajánlatokkal rukkoltak elő. Ráadásul a jövedelemadót és a forgalmi adót is csökkentették, hogy ezzel is megkönnyítsék Izland pénzügyi és adóparadicsommá fejlődését.

Az új izlandi bankelit a pénzügyi buborékból húzott hasznot, s arra törekedett, hogy az ország egész gazdaságát megkaparintsa. A cél elérése érdekében a bankvezérek hol együttműködtek, hol versenyeztek egymással. A részvényeiket fedezetként felhasználva hatalmas hiteleket vettek fel a saját bankjuktól, s a felvett hitelt nem egyszer arra fordították, hogy még nagyobb részesedéshez jussanak abban a bankban, ahonnan a hitelt kapták. A banki részvények árfolyama ezért az egekbe szökött. A vezető banktisztviselőket ugyanerre utasították, az ügyfeleket – beleértve a konkurens bankokat – szintén erre ösztönözték.

„A” bank kölcsönadott „B” bank részvényeseinek, akik ebből az összegből részvényt vettek „B” banknál a kiinduló részvényük mint fedezet terhére. Ezáltal „B” bank részvényárfolyama megnőtt. „B” bank ezután viszonozta a szívességet néhány „A” banki részvényesnek. Nettó végeredményként mindkét bank részvényeinek árfolyama megnőtt, de összességében a bankokba nem áramlott több pénz.

Az izlandi bankok ráadásul az egymástól kapott hitelek egy részét fedezetként használták fel ahhoz, hogy külföldi bankoktól valódi pénzmozgással járó hiteleket vegyenek fel.

Az ügyletek többsége piramisjáték-szerűen épült fel, ahol a hitelek visszafizetését már csak újabb hitelekből lehetett finanszírozni. Valójában az illegális piacbefolyásolás miatt jórészt a látszattőke (fake capital) gyarapodott. A folyamat fenntarthatatlansága azonban rejtve maradt, mert a bankok saját tulajdonban lévő cégek hálózatát építettek ki olyan országokban, mint Luxemburg, a Man-sziget, a Brit Virgin-szigetek, sőt, még Kubába is betették a lábukat. A cégek tehát felvásárolták egymás részvényeit, s javították egymás mérlegét.

A hatalmas hiteltúlkínálat lehetővé tette, hogy az emberek hatalmas és folyamatos örömünnepként éljék meg, hogy belevethetik magukat a fogyasztásba, s megszabadulhatnak a korábbi évek politikai kijárásra épülő hitelfelvételi szabályaitól. Végre „független emberként” tekinthettek magukra, s ez megmagyarázza, hogy a felmérések szerint miért pont Izland volt a „legboldogabb hely” a világon.

Az apró Izlandnak ily módon sikerült belépnie a nagybankok világába. A bankok tulajdonosai és a menedzsment mesés módon jutalmazták magukat, s ezzel lényegében belülről rabolták ki a bankokat. Minél gazdagabbak lettek, a politika annál jobban mögéjük állt. Néhányan lassan már úgy érezték, hogy Midász király kései sarjaként amihez nyúlnak, az arannyá válik. A reykjavíki repülőtérről sűrűn felszálló magánrepülőgépeikről tekintettek le a részben csodálattal adózó, részben irigykedő tömegre.

A jövedelmi és életszínvonal-különbségek megnőttek, s ehhez a kormány is hozzájárult azzal, hogy az adóterheket egyre inkább a társadalom szegényebb felére tolta át.[2] A bankárok ez bőségesen meghálálták, jelentős összegekkel támogatták a kormányzó pártokat, s óriási hiteleket nyújtottak a politikusoknak. A Wall Street Journal Izlandot a szabadpiaci gazdaságpolitika bajnokának kiáltotta ki: „Oddsson liberális kísérlete a legnagyobb sikertörténet a világon.”[3]

Az ünnep vége

2006 elején azonban a pénzügyi szaksajtóban egyre többen adtak hangot aggodalmuknak a nagybankok stabilitási problémái miatt. A bankok ugyanis egyre nehezebben jutottak további forrásokhoz a pénzpiacokon, s eddigi növekedési modelljük sikere kizárólag erre épült. Izland folyó fizetési mérlegének hiánya 2003 és 2006 között öt százalékról húsz százalékra nőtt. Eközben a tőzsdei forgalom 2001 és 2007 között a kilencszeresére bővült. A Landsbanki, a Kaupthing és a Glitnir sokkal nagyobb összegekben utazott, mint amennyit az Izlandi Központi Bank a „bankrendszer végső hitelezőjeként” (lender of last resort) biztosítani tudott. Elsősorban azért, mert a tartozásaik ténylegesek voltak, de a kintlevőségeik jelentős része viszont kétesnek minősült, s ráadásul mind a tartozásaik, mind a kintlevőségeik többségét külföldi valutában vezették.

2006 februárjában a Fitch a szigetország gazdasági kilátásait stabilról negatívra változtatta. A leminősítés okozta visszaesés később a 2006-os miniválságként vonult be a szakirodalomba. A korona árfolyama zuhanórepülésbe kezdett, a bankok külföldi valutában elszámolt adósságának értéke megnőtt, így ennek az adósságnak a finanszírozhatósága központi problémává vált. A tőzsdeárfolyam esett, az üzleti csődök száma megugrott. A koppenhágai Danske Bank Izlandot „gejzírgazdaságként” írta le, amely éppen robbanás előtt áll.[4] Az IMF 2006 májusában igen borúlátó jelentést készített a kormány számára, de a közvélemény elé tárt változatot tompították. Míg a bizalmas jelentésben Izland egyensúlyi zavarait még „megdöbbentően súlyosnak” írták le, a nyilvánosságra hozott jelentésben már csak „jelentős” szerepelt.

Az izlandi bankárok és politikusok igen szűk látókörűen léptek át a 2006-os miniválságon. Az Izlandi Központi Bank hitelt vett fel a valutatartalékok megduplázására, míg a Kereskedelmi Kamara – amelyet természetesen a régi haverok, illetve a Landsbanki, a Kaupthing és a Glitnir delegáltjai vezettek – PR-kampánnyal válaszolt. 135 ezer dollárt fizettek Frederic Mishkin amerikai pénzügyi közgazdásznak, aki cserébe a nevét adta egy, az izlandi bankok stabilitását bizonygató jelentéshez, amelyet egyébként szinte teljes egészében egy izlandi közgazdász írt. 58 ezer dollárt fizettek Richard Portesnek, a London Business School közgazdászának, hogy egy hosszú elemzésben ugyanezt állítsa, a szerző lényegében itt is egy izlandi közgazdász volt. Arthur Laffer, a kínálatoldali közgazdaságtan ismert képviselője 2007-ben azzal nyugtatta az izlandi üzleti köröket, hogy a nagy külkereskedelmi deficittel és hatalmas külföldi eladósodottsággal járó gyors gazdasági növekedés a siker jele: „Izlandnak modellként kell szolgálnia a világ számára.”[5] A bankok eszközállománya ekkor az izlandi GDP mintegy nyolcszorosára rúgott.

A 2007. májusi választások nyomán a Szociáldemokrata Szövetség belépett a még mindig domináns Függetlenségi Párt vezette koalíciós kormányba. Számos támogatójuk megrökönyödésére a szociáldemokraták – a választási kampányban elhangzott ígéretüket megszegve – rábólintottak a pénzügyi szektor további terjeszkedésére.

Bár a Landsbanki, a Kaupthing és a Glitnir átvészelték a 2006-os miniválságot, egyre nehezebben tudták az eszközvásárláshoz és a többnyire külföldi valutában felvett hitelek törlesztéséhez szükséges forrásokat előteremteni. A bankok a megoldásra két módszert eszeltek ki.

Az egyik a Landsbanki által bevezetett Icesave volt, amely webalapú szolgáltatásként magasabb betéti kamatokat kínált a kisbefektetőknek, mint a nagybankok. Az online bank először 2006 októberében kezdte meg a működését Nagy-Britanniában, majd nyolc hónappal később már Hollandiában is betéteket gyűjtött. A kedvező befektetéseket vizsgáló-összehasonlító ún. „best-buy” oldalakon keresztül rengeteg ügyfél érte el az Icesave portálját, s helyezte el a megtakarításait a bankban. A Cambridge-i Egyetem, a Nagy-Londoni Rendőrhatóság, de még a közpénzek elköltését felügyelő Ellenőrző Bizottság is több tízmillió fontot rakott be az Icesave-be sokszázezer egyéni befektetőhöz hasonlóan. (Csak Nagy-Britanniában 300 ezer Icasave-betétesről van szó.)

A Landsbanki dolgozói alig hittek a szemüknek, amikor a képernyőkön feltűnő számokat meglátták. A beáramló források lehetővé tették a hitelek visszafizetését, s még több értékpapír vásárlását. Mivel az Icesave-t jogilag fiókként és nem leányvállalatként jegyezték be, alapvetően nem a fogadó ország, hanem az izlandi hatóságok felügyelték a működését. Azt azonban senki sem verte nagydobra, hogy az izlandi bankfelügyeletnek a telefonos kisasszonyokkal együtt összesen negyvenöt alkalmazottja volt, s közülük sokan éppen valamelyik izlandi bankban próbaidejüket töltik, és már nem is jönnek vissza a felügyelethez. Különösebben azért sem aggódott senki, hogy az Európai Gazdasági Térség betétbiztosítási rendszere egyértelműen kimondta, hogy az izlandi lakosságnak, háromszázhúszezer főnek kell helytállnia és kifizetnie a külföldi betéteseket bankcsőd esetén.

Az izlandi bankok másik újítása a forrásgyűjtési problémák megoldására „szerelmeslevél” néven vált ismertté. A teljesen újszerű módszer segítségével anélkül jutottak likvid tőkéhez, hogy közben valós eszközöket ajánlottak volna fedezetként. Mivel az Izlandi Központi Bank hitelezési lehetőségei kimerültek, a három nagybank kötvényeket adott el a kisebb regionális bankoknak. A regionális bankok a kötvényeket elhelyezték a Központi Bankban, amely után minden egyéb fedezet nélkül hitelt kaptak, majd a kapott hitelt kölcsönadták a három nagybank valamelyikének. A kötvényeket hamarosan kereskedelmi szerelmesleveleknek kezdték csúfolni, hiszen nem voltak többek holmi ígéretnél. A bankok ezután nemzetközivé tették a folyamatot. Mivel a mérlegeik alapján igen erősnek tűntek, a három nagybank leányvállalatokat alapíthatott Luxemburgban, s az új cégek is vettek a szerelmeslevelekből. A leányvállalatok ezeket eladták a Luxemburgi Központi Banknak és az Európai Központi Banknak (vagy hitelfedezetként használták fel őket), majd a vételárat (vagy a kapott hitelt) visszapumpálták az izlandi anyabankokhoz, vagy felhasználták a saját céljaikra. 2008 februárja és áprilisa között a Landsbanki, a Kaupthing és a Glitnir 2,5 milliárd euró hitelt vett fel a Luxemburgi Központi Banktól, majd június végéig még kétmilliárdot. Természetesen a bankok közötti szoros kapcsolat miatt egyik központi bank – tehát az izlandi, a luxemburgi és az európai – sem fogadhatta volna el egy izlandi bank kötvényét fedezetként egy másik banknak nyújtott hitelhez. Azonban feltűnő módon egy amerikai hitelminősítő intézet a Glitnir kötvényeire AAA-minősítést adott, magasabbat, mint magának Izlandnak.

Az izlandi bankok a Lehmann Brothers csődje után két héttel omlottak össze. Szeptember 29-én a Glitnir segítséget kért az Oddsson vezette Központi Banktól súlyos likviditási problémái kezeléséhez. A bizalom helyreállítása érdekében Oddsson utasította a Központi Bankot, hogy 75 százalékos árfolyamon vásárolják fel a Glitnir részvényeit. A lépés azonban nem segített a Glitniren, viszont aláásta az országba vetett bizalmat. Izlandot leminősítették, s visszavonták a Landsbanki és a Kaupthing hitelkereteit. Az Icesave-et valósággal megrohamozták a betétesek. Mivel az összeomlás egyre gyorsabbá vált, Oddsson a korona árfolyamát 2008. október 7-én a válság előttihez közeli árfolyamon egy több valutából álló valutakosárhoz rögzítette. A valutaárfolyam már erősen bukdácsolt, a devizatartalékok kimerültek, de a néhány óráig életben tartott mesterséges árfolyamon még sokaknak sikerült kimenekíteni nemzetközi kikötőkbe izlandi koronában lévő vagyonukat. Valószínűleg ez volt a gazdaságtörténet legrövidebb ideig érvényes rögzített árfolyama, de ahhoz bőven elég volt, hogy a jól informált haverok sokkal kedvezőbb árfolyamon váltsák át a koronájukat, mint később a többiek. A források szerint néhány óra alatt valutamilliárdokat váltottak át. Ezután a korona elúszott, majd elsüllyedt, mint egy nehéz kő. Október 8-án Gordon Brown az Új Munkáspárt terroristaellenes törvényei alapján „izomból” zárolta a Landsbanki kintlevőségeit az Egyesült Királyságban. A tőzsde, a bankkötvények, a lakásárak és az átlagpolgárok jövedelme szabadesésbe kezdett Izlandon.

A kormány is felrobban

Az IMF a válságkezelési program kidolgozására 2008 októberében érkezett Reykjavíkba. Az 1976-os brit válság óta először kért tőlük egy fejlett állam pénzügyi mentőövet. A pénzügyi szervezet 2,1 milliárd dollár feltételes hitelt kínált fel a korona stabilizálására, s támogatta a brit és a holland kormány követelését, akik az európai betétbiztosítási rendszerre hivatkozva már eldöntötték, hogy kárpótolják polgáraikat. A kifosztott Icesave-betétek mértékéig Izland lakosságának a brit és a holland kormánnyal szemben támadt fizetési kötelezettsége.

Izland többnyire békés és fogyasztásorientált népe dühös és hisztérikus tüntetéssorozatba kezdett elsősorban Haarde, Oddsson és függetlenségi párti cimborái ellen, de kijutott a szidalmakból Gísladottir szociáldemokrata külügyminiszternek is. A fagyos vasárnap délutánokon mindenféle korú emberek ezrei gyülekeztek Reykjavík főterén. A tiltakozók egymásba karolva körbevették az izlandi parlamentet a kormány lemondását követelve, s eközben joghurttal és gyümölccsel dobálták az épületet.

A függetlenségi párti–szociáldemokrata koalíció végül 2009 januárjában lemondott. E sorok írásakor az izlandi az egyetlen kormány a világon, amely a globális pénzügyi válság miatt lépett le a színről. Izland egyben az egyetlen ország, amely politikailag egyértelműen a 2008. őszi események miatt sodródott balra. A Függetlenségi Párt renoméja erősen megkopott, s a közvélemény-kutatásokban mind a Szociáldemokrata Szövetség, mind az új erőre kapott Baloldali-Zöld Mozgalom megelőzte. 2009 januárjában szociáldemokrata–baloldali-zöld átmeneti kormány alakult az áprilisi választásokig. A választásokon a Függetlenségi Párt a minden tekintetben neki kedvező választási rendszer ellenére csak 16 helyet szerzett, ami 1929-es megalakulása óta a leggyengébb eredmény.

A szociáldemokrata–baloldali-zöld kormány rögtön a megalakulása után óriási nyomással találta szembe magát: a brit és a holland kormány az eltűnt Icesave-betétek visszafizetését követelte, még az IMF-hitel egy részét is visszatartották addig, amíg a kormány bele nem egyezik a brit és a holland feltételekbe. Az új kormány ráadásul megosztott volt a teljes jogú európai uniós és Eurózóna-tagság kérdésében, a csatlakozást leginkább a szociáldemokraták támogatták. Hosszas tárgyalások után a kormány 2009 októberében a parlament elé tárta az Icesave-betétekről elfogadott megállapodás részleteit: Izlandnak 2016 és 2023 között 5,5 milliárd eurót – az éves GDP 50 százalékát – kellett volna befizetnie a brit és a holland kincstárba.

A Baloldali-Zöld Mozgalomban óriási vita kerekedett. Az egészségügyi miniszter lemondott, öt képviselő pedig nem volt hajlandó megszavazni a kormány előterjesztését. A törvényt 2009. december 30-án – az ország tiltakozása ellenére – átpréselték a parlamenten. Egy héttel később – 2010. január 5-én – Grímsson elnök bejelentette, hogy az izlandi lakosság ellenérzései miatt nem írja alá a törvényt. A 2010. márciusi népszavazáson az izlandi választók 93 százaléka elutasította az Icesave-megállapodást. A támogató szavazatok aránya csupán 2 százalék volt, s még a baloldali kormánypártok vezetői is tartózkodtak. A 2010. májusi reykjavíki önkormányzati választáson a szociáldemokraták csak 19 százalékot kaptak és a város polgármesterének egy komikus színészt választottak meg. 2010 októberében a tüntetések újra kezdődnek, a kormány elfogadja egy alkotmányozó gyűlés összehívásának tervét, amit viszont a Legfelsőbb Bíróság vet el.

A 2011. áprilisi népszavazáson az Icesave-be befagyott négymilliárd dollár (közel 2,7 milliárd euró) követelés megfizetésére mondtak nemet az izlandiak. Ennek várható következményeként a Reykjavík kontra London és La Haye közötti meccset jogi útra terelik és játsszák majd tovább.

Ideiglenes végjáték

A közkiadások nagyobb lefaragását 2011-re halasztották, ezért a gazdaság lélegzetvételnyi szünethez jutott. Az eddigi adatok szerint Izland kisebb GDP-visszaesést szenvedett, és a munkanélküliség is kisebb mértékben nőtt, mint a közkiadások drasztikus lefaragását választó Írországban, Észtországban vagy Lettországban. A munkanélküliség a 2006-os két százalékhoz képest 2009 eleje óta hét és kilenc százalék között ingadozik, ami nem különösebben súlyos. Ugyanakkor 1889 óta még soha ennyi európai, elsősorban lengyel vendégmunkás nem döntött úgy, hogy elhagyja Izlandot.

A szociáldemokrata–baloldali-zöld kormány 2011-re drasztikus megszorításokat jelentett be. A helyi önkormányzatok fejlesztési forrásai teljesen kimerültek. A kórházak és az iskolák csökkentik a béreket és megkezdték az alkalmazottak elbocsátását. A lakóingatlanok árverezésére kiszabott moratórium 2010 végén lejárt.

A 2008 végén a függetlenségi párti–szociáldemokrata koalíció döntése alapján korlátlan összegű betétbiztosítást állapítottak meg az izlandi lakosok számára. Ez a döntés szépen mutatja a pénzügyi elit meghatározó befolyását az ország gazdasági döntéseire. Ha ötmillió koronánál húzta volna meg a határt – amely nagyjából 50 ezer eurót jelent –, a betétek 95 százalékát úgy is megóvta volna. A korlátlan betétgaranciából kizárólag a leggazdagabbak profitáltak, akik most a közkiadások további lefaragását követelik. Beláthatatlan következményekkel jár, hogy a teljes kártalanítás adóbevételekből történik. A döntés ugyanis megnyitotta az utat a külföldi követelések előtt, hogy a kormány a külföldi polgárok elveszett izlandi betéteiért is teljes kárpótlást nyújtson, ellenkező esetben megsértenék az európai jogszabályok külföldi állampolgárok elleni diszkriminációt tiltó passzusait. Ha a 2008-as válsággal megkoronázott csődtömegtől eltekintenénk, az Icesave önmagában is megoldhatatlan feladat elé állítaná a kormányt, a parlamentet és az izlandi népet.

Azt gondolnánk, hogy az ország kis méretei miatt az izlandi kormány trükkjei a válság elmismásolására könnyebben napvilágra kerülnek, és jóval előbb ki kellett volna derülnie a kormánypolitika tarthatatlanságának, de épp az ellenkezője igaz. David Oddsson nagyon hamar az információ privatizálása és visszafogása mellett döntött. Az Izlandi Közgazdasági Kutatóintézet ismert volt független elemzéseiről. Bár az intézet a miniszterelnöki hivatal alá tartozott, a kormányzat számára kellemetlen elemzéseket közölt, s azt állította, hogy a gazdasági vezetés megbolondult. Oddsson 2002-ben bezáratta az intézetet, és utána a kormány inkább maguktól a bankoktól rendelte meg a gazdasági elemzéseket.

A közérdekű adatok megbízhatóságáért felelős Izlandi Statisztikai Hivatal alig mert foglalkozni a jövedelmi és jóléti egyenlőtlenségek terén tapasztalt negatív tendenciákkal. Az Izlandi Egyetem is megroppant a rá nehezedő nyomás alatt, s önfinanszírozóvá tette a Közgazdasági és Társadalomtudományi Kutatóintézetét. Ez lényegében azt jelentette, hogy az intézet működése kizárólag az üzleti megbízásoktól függött. A változás meghozta gyümölcsét: az intézet ezután nagyobb lélegzetű, kritikus elemzéseket egyáltalán nem közölt. (Hasonló példákat természetesen bárhol találhatunk.) Eközben a Transparency International korrupciós indexe szerint az új-zélandi és a finn mellett az izlandi közszféra volt a legkevésbé korrupt a világon!

Egy másik meglepő jelenséget is megfigyelhettünk. Az izlandi buborék növekedését kezdetben erősen kritikus hangok kísérték, főleg a Központi Bank hozott nyilvánosságra ilyen elemzéseket. Azonban 2007-re és 2008-ra, amikor a válság már igazán akuttá vált, a jelentések hangneme – az IMF-elemzéseké is – sokkal visszafogottabbá vált. Úgy tűnik, hogy a hivatalos pénzügyi szervezetek, a bankok és a politikusok is, látszólag egy hallgatólagos megegyezés mentén úgy ítélték meg, hogy a helyzet annyira drámai, hogy jobb nem is beszélni róla, nehogy a betétesek megrohamozzák a bankokat, mert ezt mindenképpen el akarták kerülni. A rossz híreket visszatartották, s akik ilyeneket közöltek, azokat rémhírkeltés vagy hozzá nem értés miatt félreállították.

2010 októberében a parlament úgy döntött, hogy vádat emel Haarde egykori miniszterelnök ellen kormányzati kötelességeinek megszegéséért. A pénzügyi államtitkárt – aki korábban szintén a Lokomotív csoport tagja volt – két év börtönre ítélték, mivel a belső információkat személyes haszonszerzésre használta fel. 2008 szeptemberében ugyanis néhány nappal az után adta el Landsbanki-részvényeit, hogy Alistair Darling brit pénzügyminiszterrel tárgyalt a bank helyzetéről.

Oddssont nem vonták felelősségre, sőt 2009 szeptemberében a Morgunbladid vezető reykjavíki újság főszerkesztői pozíciójával jutalmazták meg, ennél fogva rendszeresen ír a válságról. Mint ahogy az egyik elemző megjegyezte: nagyjából olyan ez, mintha Nixont a Watergate-botrány után kinevezték volna a Washington Post szerkesztőjévé.[6]

Fordította: Tóth Zsolt    




[1] 2011. április 11.

[2] Stefán Ólafsson and Arnaldur Sölvi Kristjánsson (2010): Income Inequality in a Bubble Economy: The Case of Iceland 1992–2008. Elhangzott: Luxemburg Incomes Study Conference, 2010. június 28–30.

Letölthető: http://www.lisproject.org/conference/papers/olafsson-kristjansson.pdf

[3] Hannes Gissurarson: Miracle on Iceland, Wall Street Journal, 2004. január 29.

[4] Danske Bank: Iceland: Geyser Crisis, 2006.

[5] Arthur Laffer: Overheating is not dangerous, Morgunbladid, 2007. november 17.

[6] Thorvalder Gylfason: From Boom to Bust: the Iceland Story, Gylfason és mások, Nordics in Global Crisis, Helsinki, 2010, 158. o.