Négy évvel a válság kezdete után

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nemrégiben elismerte: „Közel négy évvel a pénzügyi válság kitörése után még mindig nem sikerült helyreállítani a globális bankrendszer stabilitásába vetett bizalmat.”[1] Az a válság, ami az amerikai jegybank, a Fed elnöke szerint „a világtörténelem legsúlyosabb krízise, beleértve [az 1929-es] nagy világgazdasági válságot is”,[2] az Egyesült Államokban még semmilyen büntetőjogi következménnyel nem járt. A Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a JP Morgan már rég a kockázati tőkebefektetések összeomlására számított, miközben ügyfeleiket minden gátlás nélkül vásárlásra buzdították… Ezt pedig a legrosszabb esetben megúszták pénzbírsággal, a leggyakrabban azonban bónuszt kaptak érte.

Bővebben...

Iszapmese - Szememet vörös por karcolja

 

Az iszap mély mocsárba süllyedt. Kivenni onnan senki sem akarta. Ott feküdt évtizedeken át. Nyomasztotta, hogy nincsen semmi haszna. Értékes anyagait, nehézfémeit senki sem akarta kinyerni. Pedig a nagy háború után, amikor minden érték felborult, még lehetett tudni, hogy miért helyezték el ott az iszapot, amelyet színéről vörösiszapnak neveztek el, a hatalmas depóniákba. Akkor az emberek féltek, hogy a múlt megismétlődik, és minél jobban védeni akarták magukat. A háborúban terjedtek el a repülőgépek, melyek már könnyű alumíniumból készültek. Az alumínium gyártásához pedig bauxitot kellett bányászni, majd abból timföldet gyártani, az alumínium alapanyagát. A timföldgyártás mellékterméke vörösiszap.

Bővebben...

A Vörös tér kísértetei

A dolog egyértelműnek tűnik: a sajtó szerint „Sztálin visszatért”; Putyin „sietett rehabilitálni a Szovjetuniót és Sztálin kultuszát”; különben is, „Putyin nem más, mint Sztálin meg egy kis internet”.[1]

A Kreml felől kissé másként fest a dolog. Dmitrij Medvegyev, az államelnök gyakrabban emlegeti „Sztálin bűneit” (Izvesztija, 2010. május 7.), mint miniszterelnöke, Vlagyimir Putyin. Mihail Fedotov, a Kreml emberi jogi tanácsadója bejelentette egyes archív anyagok átsorolását, ezzel fejezve ki, hogy „a totalitarizmus időszakának vége van” (Interfax, 2011. február 1.). A nyolcvanas évek vége óta nincs olyan hét, amely ne hozna magával újabb leleplezéseket. A vádiratok számát dagasztják a konferenciák, a média, a televíziós sorozatok. A vezetők éppen mostanában újabb adalékkal szolgáltak, az 1940-ben elkövetett katyini mészárlás beismerésével. Ritka, hogy egy társadalom ennyire igyekszik saját történelmét befeketíteni. Új diktatúra vagy leszámolás a múlttal? Most akkor ugyanarról az országról beszélünk?

Bővebben...

Kínai offenzíva az információban – kínai CNN

A kínai piaci jelenlét már távolról sem szorítkozik a kereskedelemre, a nagy építkezésekre, az energiahordozók és más nyersanyagok kitermelésére. Kína a világ minden táján lépésről lépésre nagy állami médiahálózatot épített ki, amelynek fontos szerepet szán a tájékoztatásban és a felderítésben is.

Bővebben...

Dzsaitapurban a lakosság nem kér az atomerőművekből

India nyugati partvidékén, a Szahjadri-hegység eldugott falvaiban a francia nukleáris vállalat, az Areva neve bekerült a köztudatba, akárcsak az EPR (Európai Nyomottvizes Reaktor), és velük a sugárzás, a plutónium vagy a radioaktív hulladék. A Mumbaitól mintegy 400 km-re délre fekvő Dzsaitapur környéki, kápráztatóan szép kis falvak a biodiverzitás szempontjából a Föld tíz legfontosabb úgynevezett forró pontja közé tartoznak[1]. Az Areva itt szeretne hat, egyenként 1650 MW-os atomerőművet építeni.

Bővebben...

Felejtsük el Csernobilt és építsünk új atomerőművet!

A csernobili katasztrófa huszonötödik évfordulójáról a fukusimai atomerőmű balesetének árnyékában emlékeztünk meg. Idén tízezrek tüntettek világszerte és követelték a nukleáris energiáról való lemondást. Érdekes módon egyetlen lényeges esemény nem zajlott ezen a napon Fehéroroszországban, abban az országban, amely pedig a leginkább megszenvedte az Ukrajnában történt atomrobbanás következményeit, az onnan származó radioaktív sugárzás hatásait.

Bővebben...

Indulatos röpirat a magyar közoktatásért

A magyar közoktatás a szétesés szélére ért, nem tartható fenn a jelenlegi állapot, mert mindenestül maga alá temeti a rendszer a benne lévőket, de a vele kontaktusban lévőket is. Különböző oktatási iskolák egymás ellen beszélnek, jobb esetben csak egymás mellett elbeszélnek, közben születnek átfogó tanulmányok, amik a politika érdekeit szolgálják, és csak minimálisan a szakma érdekeit /Zöldkönyv[1], Szárny és teher[2]/. 1992-ben volt utoljára az, hogy Székesfehérváron az oktatásban érintettek /iskolaigazgatók, szakszervezetek, önkormányzatok, szakmai szervezetek, kormány képviselői/ egy teremben leültek és próbáltak szót érteni. Magyarországon bármely oktatási kormányzat bármit is akarhat, ha ez a párbeszéd nem indul meg és a közös nevezők mentén nem fog egy új rendszer kialakulni, akkor még mélyebbre süllyedünk. A közös nevezők megtalálása után lehet csak a jogalkotóktól a munkát megrendelni. A párbeszédből a kormány pénzügyi vonalát sem szabad kihagyni, mert minden jó szándékú változás rajtuk bukott el. (2006-ban GDP 4,84% ment oktatásra az OECD átlag 6,1%. Magyarországon az állam 1 800 $/év/tanuló, Finnországban 12 000 $/év/tanuló, OECD átlag 6 500 $/év/tanuló az állami normatíva.). A szekértáborok állandó harcban állnak egymással. A kialakult társadalmi válsághoz nagyban hozzájárult a közoktatás romba döntése is.

A teljesség igénye nélkül, és a kizárólagosság egyedüli üdvözítőség hite nélkül néhány problémakört szeretnék felvetni[3].

Bővebben...

Ombudsmani zajdilemma

 
 

 

Greenfo, 2011. május 18.

 

Fülöp Sándor szerint a zaj elleni védelem jogi szabályozásának megújítása nem tűr halasztást. Nagyon sok a városi zajjal kapcsolatos panasz, a konfliktusok évekig, akár évtizedekig is elhúzódnak, miközben igen komoly hátrányokat okoznak, és még sincs megoldás.

Bővebben...