Ha a „puha hatalmat” (soft power) úgy határozzuk meg, mint az ideológia és a cselekvés (eszmék és tettek) befolyásolási lehetőségét, az információ és az információ terjesztése világszerte az ilyen hatalom stratégiai összetevője. A Kínai Népköztársaság kétoldalú megállapodások – ingyenes hírek, cikkek, rádióprogramok és szisztematikus beépülés a nagy médiarendszerekbe – révén az egész világra kiterjedő hódító hadjáratot indított számos országban, ahol eszközök vagy akarat híján a hagyományos nagyhatalmak nem képesek már betölteni ezt a szerepet.
Így alakult meg 2011. július 1-jén Pekingben a Xinhua (Új Kína) hírügynökség napi 24 órát sugárzó, angol nyelvű hírtelevíziója, a CNC World. A kábelen, műholdon, interneten és mobiltelefonon sugárzó ügynökség célja Lo Congjiun igazgató szerint: „kínai szemszögből mutatni be a nemzetközi eseményeket”. Tulajdonképpen konkurenciát akar teremteni az amerikai Cable News Networknek (CNN) és a British Broadcasting Corporationnek (BBC). A CNC World minden kontinensen jelen lesz, és hírtartalmát japán, orosz, portugál, arab és francia lapokból is átveszi majd.
A csatorna a kínai kormány 2009. januári bejelentése után született egy hatmilliárd dolláros terv keretében. Három hírszolgáltató orgánumot érintett: a China Central TV-t (CCTV), a Xinhua hírügynökséget és a People Dailyt, vagyis a Néplap című lap angol nyelvű nemzetközi változatát. A kormánysegítséget elsősorban Kína külföldi arculatának javítása motiválta, valamint az, hogy Peking hangja jobban hallatszódjék a világban. Valójában mindezek a médiák a lehető legközvetlenebbül a kínai kormánytól függnek az államtanács információs irodája révén, amelynek így ezek csak végrehajtó eszközei.
Lényeges különbség a nyugati állami médiákkal szemben, hogy jóllehet azokat is a közpénzekből finanszírozzák és vezetőiket gyakran a hatalom nevezi ki, a kínaiban a szerkesztőségi irányvonal a kormány diplomáciai stratégiának egyszerű „magyar hangja”.
Peking bárhol a világon be akar fektetni a médiapiacba, hogy oda gond nélkül juttathasson el információkat, ezúttal tekintet nélkül a befektetés pénzügyi megtérülésére. Mindez érinti a rádiós piacot is, elsősorban Afrikában, ahol még mindig ez a kommunikációs eszköz a legfőbb hírforrás. A Radio China International (RCI) már 2006. február 27-én a kenyai fővárosban, Nairobiban – ahol 1987-ben megnyílt a Xinhua központi irodája – felavatta első antennáját, több mint ötezer kilométerre Pekingtől. Ez az FM hullámhosszon, kínaiul, angolul és swahili (szuahéli) nyelven sugárzó adó volt az első „Kína hangja”, amelyet a tervek szerint mintegy száz hasonló fog követni, hogy felváltsák a kontinensen a nyugati rádiókat.
Programok franciául, helyi nyelven és mandarinul
Az adó vezetője, Weng Gengnian célja egy, a rádió honlapján franciául közzétett írása (1) szerint: „javítani a sugárzás minőségét, közelíteni programjainkat a lakossághoz és kellemesebbé tenni az adók hallgatását”. Az RCI 2010 augusztusában új adót nyitott Szenegál fővárosában, Dakarban és a nigeri Nianmeyben is azzal a céllal, hogy meghatározott határidőre legyenek francia, kínai és helyi nyelven sugárzó programok is.
Afrikában ma már a Xinhua brüsszeli irodájának tucatnyi tudósítója révén értesülnek az emberek például az európai döntéshozók lépéseiről. Ennél is érdekesebb, hogy, mondjuk, a kameruniak a Xinhuán keresztül (köszönhetően a több tucatnyi kétoldalú partnerségi megállapodásnak) követik figyelemmel, mi történik például Csádban; a tunéziaiak így értesülnek a kongói, a zimbabweiek a szenegáli vagy a beniniek az egyiptomi eseményekről...
Ez a jelenség korántsem ártalmatlan, hiszen „pragmatikus” megközelítésével – ami szerint például Kína tartózkodott a szavazástól, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa Darfúr ügyében Szudánt elítélő határozatot hozott (2) – ez a média jelenlét garantálja, hogy a kínai látásmód és megközelítés váljon a politikai élet középpontjává Afrikában, de sok fejlődő ázsiai és dél-amerikai országban is. Ennek a „fejlődő Dél–Dél-együttműködésnek” „megvan a maga bája”, ahogy a volt elnök, Jiang Zemin népszerű formában kifejezte. Az első kínai–afrikai fórum megnyitóján, 2010. október 10-én elvi állásfoglalásként megfogalmazta: szó sincs bármiféle „beavatkozásról” más országok belügyeibe vagy a jó kormányzásról adott leckékről, függetlenül az emberi jogok helyzetétől, a korrupció szintjétől, a környezetvédelem állapotától vagy a szociális jogok nívójától az adott országban.
A Xinhua által 2009 októberében szervezett, a médiák helyzetével foglalkozó világcsúcs-találkozón – ahol több mint 170 országból mintegy 300 újságíró vett részt – a kínai elnök, Hu Jintao arra figyelmeztette a meghívottakat, „haladjanak együtt és járuljanak hozzá egy, a tartós békére és a közös fejlődésre épülő világ felépítéshez” (3).
Ez a harmonikus világ ma már úton van a megvalósítás felé. Elsősorban azoknak a „kisembereknek” a hadseregére épül, akik a külföldön működő kínai médiák újságírói és akiket nem annyira szakmai alkalmasságuk, mint a rendszerhez való hűségük alapján alkalmaznak. Ennek, a minden kontinensen jelen levő hadseregnek a katonái információkkal szolgálnak, ugyanakkor a birodalom képviselői. A „minden félnek előnyös együttműködés” közlegényei és persze a hivatalos irányvonal szóvivői.
„Ha itt azt akarod, hogy az újságírók elmenjenek a sajtókonferenciádra, ajándékot kell nekik adnod” – mondja a bamakói (Mali) sajtószövetség vezetője, és nem nagyon zavarja, hogy idézni kívánjuk mondatait. Ahmadou azokról a tömött borítékokról beszél, amelyeket az újságíróknak kell átnyújtanunk, ha beszámolót kérünk sajtóközleményeinkről. Melyik, Afrikában riportot készítő újságírótól nem kérdezték már meg, mennyit kér a riportért?
Régi szokás itt ez a szerepkeveredés, hiszen az afrikai és a pánafrikai sajtó már régen hamisítja eladási adatait, barkácsol a példányszámokkal és a vásárolt reklámoldalokból tartja fenn magát. Vagy éppen az „exkluzív interjúkból”: az alig burkolt reklámbeszélgetésekből. Ezt a „mindenki jól jár” (hogy kerüljük az egyszerű korrupció szót) gyakorlatot a szakmai szervezetek múlt szeptemberben Nigerben vagy Szenegálban elkezdték leleplezni. Emlékeztették a lapok vezetőit, hogy nekik kellene megfizetni az újságíróikat, és elutasítják a magán- vagy közpénzből a zsebekbe csúsztatott, illetve a „közlekedési költségek megtérítése” címén osztogatott alamizsnákat.
A Néplap irodája Nigériában
Ezt a nem túl fényes képet – ez, legalábbis részben, „Francia-Afrika” öröksége, ahol a valóban független médiákat egy kezünkön meg tudjuk számolni – most váltja éppen fel egy másik, szintén nem igazán ragyogó perspektíva: a „Kínai-Afrika” koncepciója. Az afrikai médiumokat mostantól a kontinensen majd’ tízezer alkalmazottat és 150 helyi tudósítót felvonultató Xinhua fogja ellátni információkkal.
Togóban – ezt az országot igen szoros kapcsolatok kötik Kínához – 2007 óta a köztársaság hivatalos portálja szerződésben áll a Xinhua ügynökséggel. A Xinhua hasonló megállapodásokat kötött Tunéziával, Marokkóval, Algériával, Kamerunnal, Kongóval, Gabonnal, Burundival, Szíriával, Egyiptommal és még tucatnyi országgal, amelyeknek a Xinhua vált az egyik legfontosabb hírforrásává. Összességében mintegy napi ezer rövidhírt közöl hét nyelven (kínaiul, angolul, franciául, arabul, spanyolul, oroszul és portugálul) előfizetői számára szerte a világban. Ezenkívül 150 ország lapjában jelennek meg cikkei és riportjai, tucatnyi hírügynökséggel cserél fotókat és nyújt kulcsra kész informatikai hátteret előfizetőinek.
Ma már mozgóképek, tévéprogramok és rádiós adások is a csereprogramok részei. Természetesen nem a kivérzett afrikai vagy arab hírügynökségeknek fontos, hogy saját információikat Kínában is terjeszthetik, hanem Kína számára csatorna Afrika, hogy a világról alkotott saját vízióját terjessze.
Miközben Afrika a nyugati újságokban gyakorlatilag fellelhetetlen (kivéve a jelentős katasztrófákat), a Xinhua hírügynökség francia nyelvű honlapján a kontinens a harmadik pozíciót foglalja el a Kína és a Világ rovat után. Csak ezután következnek az olyan rovatok, mint a Gazdaság, a Kultúra, a Sport vagy a Társadalom és az Egészség. A múlt augusztusban, a Néplap nyitott egy irodát Abujában, Nigéria fővárosában, honlapján pedig ezentúl információt nyújt, cikkeket közöl a nigériai politikai életről, a gazdaságról, a labdarúgó-mérkőzések eredményeiről stb. Rendszeresen szerveznek szemináriumokat, konferenciákat, amelyekre éppúgy hivatalosak afrikai újságírók, mint állami a hivatalnokok. Így építik ki nagyon értékes szövetségeiket és baráti hálózataikat. Azért is szükségük van rá, hogy elhallgattassák a kínai vállalatok jelenléte, foglalkoztatási gyakorlata és konkurenciája következményeként egyre érezhetőbb elégedetlenséget.
Az 1959-ben alapított Szenegáli Sajtószövetséget (APS) úgy tekintik a Frankofón Nemzetközi Szervezetben (OIF), mint a legnépszerűbb ügynökséget Nyugat-Afrika frankofón országaiban. Az APS partnerei az International Islamic News, a szaúd-arábiai bázisú és az egész világra kiterjedő Iszlám Konferencia hivatalos orgánumaként működő ügynökség, a Konrad Adenauer Alapítvány, maga az OIF és mostantól az Új Kína Ügynökség, azaz a Xinhua News.
Az Afrikai Sajtószervezet (APA), a kontinens dakari központtal működő első magánügynöksége, 2009 októberében hatmillió CFA-frank (9 ezer euró) értékű pénzügyi adományt, tévékamerát és ingyenes előfizetést fogadott el a kínai nagykövettől. Ez az első lépés, amely a most színre lépő vetélytársról pozitív képet akar festeni a hivatalos médiák szemében?
Egyre több Xinhua-újságíró
Az Új Kína –1949 előtt Kínai Vörös Hírügynökségnek nevezték – távolról sem egy a sok sajtóügynökség között. Országában úgy tekintenek rá, mint a „párt fülére, szemére, torkára és nyelvére” (4), máig megőrizte teljes monopóliumát a hírszolgáltatásban, és közvetlenül függ a kormánytól. Hasonló hivatali rendben működtetik, mint egy minisztériumot. Kereskedelmi, profitszerzési célja nincs – alapvetően ez különbözteti meg a Francia Sajtóügynökségtől (AFP), a brit Reuterstől vagy az amerikai Associated Presstől –, de elsőszámú stratégiai érdeket képvisel Kína számára.
Az AFP 165 országból szállít híreket, 110 helyi irodával és 50 tudósítóval, a Reuters 150 tudósítóval dolgozik, az AP 72 országban tart fenn irodát – a Xinhua száz tudósítói irodát tartott fenn 2009-ben és 130-at 2010 júliusában. A Newsweek szerint ez a terjeszkedési stratégia folytatódik, a cél kétszáz külföldi iroda és mintegy hatezer, külföldön dolgozó újságíró (5).
Ennyi irodával és külföldön dolgozó munkatárssal még nem jutnak hiteles információkhoz az afrikaiak, a dél-amerikaiak és az ázsiaiak, de a kínai vezetők megismertethetik velük országukat. S ami fontosabb, informálhatják ezeket a tömegeket „közös érdekeikről”.
Pierre Luther újságíró
