És holnap Irán?

A gyilkos golyók jöhetnek síiták vagy szunniták, mérsékeltek vagy radikálisok, nyugatbarátok vagy „antiimperialisták” fegyvereiből. Ugyanígy különböznek az emberek, akiket a golyók eltalálnak. A fegyvereket használó rendszerek viszont hasonlítanak egymásra. Közéjük tartozik a líbiai rendszer, amely a világforradalom gerjesztőjéből az Európai Unió határainak szigorú őrévé vált. [1]

Tunézia: egy sikeres felkelés

A tunéziaiak megbuktattak egy despotikus rendszert egy olyan régióban, amelyben a nem diktatórikus állam ritkaságszámba megy. Egy rendszert, amely autokráciából lassan kleptokráciává – azaz lopásra és korrupcióra alapozott rendszerré – fajult. A hatalmat az elnöki család testesítette meg, amely zsebre vágta az egész tunéziai társadalmat. Annak a reményvesztett fiatalembernek az önfelgyújtása, aki érettségivel a zsebében kiskocsijáról zöldséget és gyümölcsöt árult, olyan lázadást indított el, amely elsöpörte az egész arab világ egyik legelnyomóbb rezsimjét.

Latin-Amerika Palesztinával barátkozik

2010 decemberében Brazília, Argentína, Bolívia, Guyana, majd Ecuador is elismerte a palesztin államot „az 1967-es határok között”, és ezzel csatlakoztak Costa Rica, Kuba, Nicaragua és Venezuela állásfoglalásához, akik már 1988-ban bejelentették Palesztina elismerését. Újabb jele ez egy földrész függetlenedésének, ahol Izrael gyakran az USA politikáját támogatta.

Az európai szélsőjobboldal a neofasizmus és a normalizálódás között

Szélsőjobb előretörés

Az utóbbi két évben több európai államban is 10, sőt 15 százalék fölötti választási eredményt ért el a szélsőjobb: Belgium 17,1 százalék, Bulgária: 12 százalék, Franciaország 10 százalék, Magyarország 14,8 százalék, Hollandia 17 százalék, Norvégia 22,9 százalék.

Olaszországban a Nemzeti Szövetség leszakadt a szélsőjobbról, és beépült a hagyományos jobboldalba, az Északi Liga szecesszionista maradt, és Lombardia, Venétia és Piemont régiókban is elnöki szerephez jutott. A svájci Közép Demokratikus Unió (UDC), egy évvel a minaretépítések betiltása után, nem kevesebbet ért el a választók 53 százalékánál, mint hogy kiutasíthassanak minden, „bűnösnek bizonyult” bevándorlót – ez vonatkozik a szociális támogatásokkal való „visszaélésekre” is. Ennek ellenére Svájcban nincs egyetértés a jobboldalon belül.

Európa keleti felében a szélsőjobb speciális történelmi helyzet örököse. Nyugaton viszont a hagyományos újfasisztákat sikerült kiközösíteni, így saját gettójukba zárva élik belterjes életüket. Ezzel szemben a rendszerellenes jobboldali pártok keresik a kitörési pontokat és a beilleszkedési lehetőséget, ezt az utat járja például a jelenleg sikert sikerre halmozó holland Szabadság Párt.

A szélsőjobb megújította kedvenc témáit, ennek ellenére nem szabadult meg saját belső ellenmondásaitól. Két közös ismertetőjegyük van: meglovagolják a társadalmi válságot és elutasítják a muzulmánokat. Ezt a két témát lovagolja meg Franciaországban Marine Le Pen is, aki apja örökébe kíván lépni.

Geert Wilders avagy a megtestesült iszlamofóbia

1997. december 29-én Hans Janmaat szélsőjobboldali képviselőt két hét börtönre és 3 400 euró megfizetésére ítélte a bíróság faji gyűlöletkeltés miatt, mivel az 1994. október 27-i Zwolle-i tüntetés végén azt ígérte a nyilvánosság előtt, hogy mihamarabb véget vet a multikulturális társadalomnak. Senki sem tett azonban feljelentést az ellen a választási kampány ellen, amelyből az ihletet merítette, és amely az „Oost west thuis best” (Mindenütt jó, de a legjobb otthon) jelszavával nem mást javasolt, mint hogy a menedékkérőknek állítsanak fel munkatáborokat, a munkanélkülieket pedig utasítsák ki az országból… Az igazságszolgáltatást láthatóan érzékenyebben érintették a nyilvánosság előtt elhangzott kijelentések, mint a választási kampányban megfogalmazott ígéretek.

Szlovák–magyar kettős állampolgárság

Testvérlapunk, a szlovák JeToTak-Le Monde diplomatique szerkesztőségi cikke a kettős állampolgárságról.

A szlovák–magyar kettős állampolgárság kérdését már rég a szlovákoknak kellett volna felvetni. Akkor ők jelölhették volna ki a tárgyalások paramétereit és főképp határait.

Szerzetesek és cowboyok

Az 1991 és 2002 között zajló algériai polgárháborúnak 60 ezer, más források szerint 150 ezer halottja volt. Különböző iszlám csoportok szálltak szembe az algériai állami hadsereggel, miután az 1991-es választásokat az első forduló után, amikor várható volt a FIS (Iszlám Üdvözülési Front) győzelme, leállították. A polgárháborúnak sok civil áldozata is volt a különböző iszlám csoportok belharca és a lakosság elleni kegyetlensége miatt. A civilek védelmét az állam és az állami hadsereg sem tekintette feladatának, fontosabbnak tartotta, hogy a puccsal hatalomra került kormányt megszilárdítsa. Ehhez erőszakos mórszereket is bevetett. Az Emberek és istenek című film ennek az ellentmondásos polgárháborúnak az egyik epizódját dolgozza fel, amikor Algériában ciszterci szerzetesek tűntek el máig tisztázatlan körülmények között.

A filmet most vetítik a magyar mozikban.

Ki fizeti az amerikai televíziós „szakértőket”?

A hírműsorok legegyszerűbb (egyben legolcsóbb) módja, ha „szakértőket” hívnak a tévéstúdiókba. Okos elemzésekkel és tanácsokkal látnak el minket. Látszólag függetlenek, nem érdekeltek az adott témában, a valóságban azonban sokan közülük a különböző óriásvállalatoktól kapják fizetésüket és érdekeiket képviselik, nagyon is hatékonyan.

Vita vagy személyeskedés?

Érdekes vita alakult ki két közéleti személyiség, régi szerzőnk Kun János és Vértes András, a GKI  Zrt. elnöke közt a magánnyugdíjpénztárak szerepéről és a Fidesz-kormány intézkedéseiről.


A Magyar Diplo mindig is támogatta a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésének szándékát, hiszen már alapításukat is károsnak, a pénzügyi szektor túlburjánzásának tartottuk, ami csak a reálszektor (mezőgazdaság, ipar és szolgáltatások) kárára történhetett. De nem emiatt adtunk helyt Kun János cikkének, hanem mert meggyőződésünk, hogy amikor szakmailag (és ezért természetesen anyagilag is) közvetlenül érintett személy mondja el a véleményét egy vitatott kérdésben, akkor az olvasóknak joguk van ezt tudni.


Ugyanakkor emlékeztetni szeretnénk olvasóinkat, hogy a szociális ellátások leszűkítése a „rászorulókra” nagyon álságos javaslat (lásd Serge Halimi: Az egyetemesség elve ellen). A kezelhetetlen társadalmi egyenlőtlenségnek és a krónikus költségvetési hiánynak természetesen az erősen progresszív, többsávos adózás vethetne véget (lásd Laurent Cordonnier: Csődbe mehet-e egy állam?), de úgy látszik – és ez közhely minden populizmus nélkül –, hogy a gazdagok nem akarnak adózni. Kár.


Egy olvasói levél margójára - Ismét a magánnyugdíjpénztárakról

A Figyelő egy cikkének elolvasása után levelet írtam a főszerkesztőnek. Levelem két héttel később, az újság március 31-én utcára került számában meg is jelent, az első oldalon. Köszönet érte! A levelet szerkesztve közölték, a szerkesztő néhány mondatomat gördülékenyebbé tette, amit szintén köszönök. Sajnálom azonban, hogy pontosan azt a bekezdést, amit a legfontosabbnak tartottam, kihúzta.

Válasz Kun Jánosnak

Ismét a magánnyugdíjpénztárakról

Kun János levelet írt a Le Monde Diplomatique internetes magyar kiadásának melyben reagál a Figyelőben írt cikkemre, illetve arra, hogy a szerkesztőség levelének egy részletét nem közölte.

Viszontválasz

Örülök, hogy Vértes András válaszolt a Figyelőben megjelent cikkével kapcsolatos írásomra, s beavat a cikkében bemutatott számítások módszertanába. Az általa követett módszer ugyan egy minden bizonnyal alapos matematikai tudást igénylő számítási gyakorlat, nem alkalmas a cikkben megfogalmazott következtetések levonására, melyek szerint a magán-nyugdíjpénztárak elsorvasztása „… belátható időn belül nehéz helyzetbe fogja hozni az állami nyugdíjrendszert”, „… a tb-nyugdíjrendszer csak akkor fenntartható, ha a 2031 és 2070 között keletkező 12 ezer milliárd forintos (évente a GDP 1,2 százalékát kitevő) lyukat valamivel befoltozzák”, vagy hogy „… a kényszerű nyugdíjjárulék-emelés megközelítheti a 10 százalékpontot”.