Kelet-Európában a radikális jobboldali szervezetek mind az új liberális rend, mind a korábbi államszocializmus ellen fellépnek. Önmagában véve semmi meglepő nincs a létezésükben: több szakértő is úgy tekint a szélsőjobbra, mint minden, gyorsan modernizálódó társadalomra jellemző „normális szövődményre”. A jelenség érdekessége inkább helyi jellegzetességeiben rejlik.
A keleti radikális jobboldal ugyanis több szempontból különbözik nyugati változataitól. A rendszerváltás óta gyakran ér el megdöbbentő eredményt a választásokon, ám teljesítménye minden országban ciklusról ciklusra rendkívüli módon ingadozik (lásd keretes írásunkat).
A szélsőjobb irányzatok másik jellegzetessége a nyílt antidemokratizmus, sőt esetenként a demokrácia előtti társadalmi formák idealizálása: nyugati változataikkal ellentétben leplezetlenül visszasírják az egykori önkényuralmi rendszereket, a nemzeti „öntudat” akkoriban dívó nemzetiségi és területi követeléseivel együtt. Ez az esztelen nacionalizmus ugyanakkor több változatot is megtűr egymás mellett: egyrészről a fasiszta, autokrata jobboldalt, amelyet a két világháború közötti diktatúrák ihletnek, s amely a szovjet birodalom széthullásakor született „nemzeti kommunistákkal” együtt igencsak megvetette lábát Oroszországban, Romániában és az utóbbi időben Bulgáriában is; másrészről az etnocentrikus, rasszista jobboldalt, amely ugyancsak híve a területi revizionizmusnak, s leginkább Magyarországon és Csehországban terjedt el.
A határok újrarajzolásának vágya valójában nem csak Oroszországra jellemző, ahol a nacionalisták a 19. század óta álmodoznak arról, hogy kikötőhöz jussanak a meleg vizű tengereknél. A cseh „republikánusok” (SPR–RSV) például az egykori Csehszlovákia határáig szeretnék megnövelni országuk területét, amelyen belül csupán egy „homogén” lakosság kaphatna polgárjogot. Romániában a Nagy-Románia Párt (PRM) a két világháború közti határokat, s ezzel együtt Moldova visszacsatolását követeli. De a visszahódítási törekvések Magyarországon a legszenvedélyesebbek. A Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) és a Jobbik Magyarországért Mozgalom (Jobbik) egyaránt a trianoni békeszerződés (1) felülvizsgálatáért kardoskodik, valamint azért, hogy a határokat újra kitolják a Habsburg monarchia idején fennálló határokig (lásd keretes írásunkat). Mindkét szervezet előszeretettel használja a harmincas évek fasiszta mozgalmainak és rezsimjeinek szimbólumait, a magyarok a nyilaskeresztesekét, a románok a vasgárdistákét.
Lengyelországban a jelenséget a vallásos fundamentalizmus hatja át. Roman Dmowski, a „nemzeti demokrácia” teoretikusa már a 20. század elején kimondta, hogy kizárólag a katolikus lengyel a jó lengyel. A kilencvenes években a Keresztény Nemzeti Egyesülés (ZChN) ugyanebben a szellemben sulykolta, hogy a katolikus tanítások szolgáljanak talapzatként az országnak, melynek kötelessége megóvnia az összes, Kelet-Európában szétszóródott „nemzetiségi” lengyel érdekeit. Azóta a Lengyel Családok Ligája (LPR) vette át a stafétát. A saját hasznára mozgósította letűnt elődei (a ZChN, a Lengyelország Újjáépítése Mozgalom [ROP], a Polgári Platform [SO]) hálózatát, s elnyerte az ultrakatolikus Maryja Radio támogatását is, melynek több millió hallgatója rendszeresen követi a hagyományőrző, idegengyűlölő és antiszemita szónoklatokat.
A nyugat és kelet közti eltérés a szervezettség terén is megmutatkozik. E gyakran erőszakpárti csoportosulások Európa-szerte többé-kevésbé ugyanolyan megvetéssel tekintenek a választási ciklusokra és az intézményes politikára, s egyformán jellemzik őket a rasszista tendenciák és az erős ember kultusza. Lengyelországban például több száz aktivista gyűlik össze rendszeresen különböző városokban, és fasiszta, antiszemita graffitikkel fújják teli a falakat. A Lengyel Ifjúság, amely 2006-ig a Lengyel Családok Ligája tagszövetsége volt, messze földön híres erőszakosságáról. A Cseh Köztársaságban virágzik egy radikális „szcéna”, amely előszeretettel támadja a romákat, és ezzel a lakosság egy részének rokonszenvét is kivívta. Magyarországon a kilencvenes években a becslések szerint négyezer követője volt a szkinhedmozgalmaknak. Oroszországban a média legalább 50 ezerre teszi a hithű bőrfejűek számát, ehhez jönnek még az egyéb erőszakos csoportok, például Alekszandr Dugin ultra-ortodox hívei vagy az Illegális Bevándorlás Elleni Mozgalom (MCII) idegengyűlölő aktivistái.
Ennek ellenére a szélsőjobb ezekben az országokban kevésbé strukturált, mint nyugatabbra – de ugyanez elmondható a politikai pártok többségéről is. Rendkívül hullámzó választási eredményeik, s az a tulajdonságuk, hogy ciklusról ciklusra újraszerveződnek, meghökkentő folyamatosságot biztosít a keleti radikális jobboldalnak, ami szintén közrejátszik abban, hogy igencsak elmosódik a demarkációs vonal a radikális jobboldali pártok és mozgalmak között csakúgy, mint ez utóbbiak és a konzervatív jobb között.
Az Európai Unió új tagországainak e sajátossága nemcsak a rendszerváltással magyarázható, amelyen átmentek, hanem a térség különleges történelmével is. Ennek az örökségnek a különböző elemei úgy tapadnak a demokratikus törekvésekre, mint a hagymára a héja, amelyet rétegről rétegre kell lehántani róla, ha közel akarunk kerülni a jelenség lényegéhez.
Az első komponens a Szovjetunió 1989-ben kezdődött szétesésének közvetlen következményeiből származik, amikor is az improvizáció jellemezte az átmenetet a demokrácia és a piacgazdaság felé, a varsói szerződés egykori tagországai pedig hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy alkalmazkodjanak, remélve, hogy egy napon csatlakozhatnak az Európai Unióhoz. Ezek a megpróbáltatások alaposan megtépázták a szociális hálót, s addig sosem látott szakadék jelent meg a gazdagok és a szegények között, a lakosság szükségletei pedig hirtelen eltávolodtak a rendelkezésre álló tőkétől – beleértve a bizalmi tőkét is. A jobboldali szélsőségesek meg sikerrel fordították a javukra ezt az össznépi elégedetlenséget, amelyet a kínkeserves változás okozott.
A bűnbakok a nemzeti kisebbségek és a szomszéd országok
Ehhez jön még az egykori kommunista rezsimek lerázhatatlan hagyatéka: az alkalmazkodásra képtelen bürokrácia, a toleranciának szűk teret engedő politikai kultúra, a régi rendszerhez szokott elit rétegek, a társadalomban épphogy csak meghonosodott pártok, s egy olyan gazdaság, amely őrzi a fél évszázados központosítás nyomait. Ez a nagyon röviden felvázolt helyzet természetesen nemigen van az ott élők ínyére, és ez az instabil politikai közeg a szélsőjobbnak kedvez. Nyugat-Európában könnyű volt a bevándorlókat megtenni bűnbaknak, ám Kelet-Európában éppenséggel nem hemzsegtek a máshonnan jövők. Ez a szerep így a helyi kisebbségeknek és a szomszédos országoknak jutott – mindez pedig tartósan befolyásolja a tagállamok közti kapcsolatokat.
A hagyma héjának harmadik rétege még ennél is vastagabb: ez a hosszú távú demokratikus tapasztalat hiánya, amitől nemzeti függetlenségének kivívása óta a régió minden országa szenved (figyelemre méltó kivétel ez alól Csehszlovákia). Emiatt, ellentétben az 1945 utáni Németországot és Ausztriát irányító elittel, az itteni vezető réteg nehezen tud azonosulni a mai kor szabályaival és szerepeivel – s ezt a feladatot tovább bonyolítja, hogy korábbi, például a két világháború közötti demokratikus hagyományt sem vehetnek alapul. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy legfeljebb az állami intézmények reagálnak nagy ritkán a szélsőjobbra.
A kelet-európai szélsőjobb virágzásának oka még mélyebbre nyúlik vissza: azoknak a nemzeteknek a történelmében gyökerezik, amelyek a kontinens ezen felét alkotják. Az itteni államok kialakulása a 19. században kezdődött és a 20. században folytatódott több megszakítással, de a mai napig nem fejeződött be teljes mértékben. A nyugat-európai államokkal ellentétben csaknem minden ország, amely a berlini fal leomlása idején szerezte meg függetlenségét, az első világháborúig többnemzetű – orosz, osztrák–magyar, török – birodalomhoz tartozott. Mivel nem volt olyan állam, amely képes lett volna összefogni a nemzetet, a nemzeti öntudat, amely a 19. század folyamán alakult ki ezekben az országokban, szükségképpen etnikai felfogáson alapszik.
Ezért van az, hogy az állam és a nemzet viszonya a mai napig nem egyértelmű. 1918 óta nemigen változott az alaphelyzet: adott egy nemzetállam, a határain belül más nemzetiségű kisebbségek élnek, a határon túl pedig elszórt, csoportokban élő őslakos nemzetiségiek, akik többé-kevésbé mind arra vágynak, hogy újra az anyaország részévé váljanak. A szovjet szocializmus alatti látszatinternacionalizmus még képes volt leplezni a feszültségeket, ám 1989 óta ezek újra kifejeződhetnek, s a szélsőséges nacionalisták ezt szítják és a saját javukra fordítják.
Az 1989-es változások idején született kommunistaellenes nyomás tehát oda vezetett, hogy a kelet-európai országokban újból napirendre került a nemzetállam fogalma. Így a nacionalista és a kisebbségi nemzetiségi retorika a legkevésbé sem számít marginális jelenségnek, sőt ez a politikai élet egyik fő tengelye, amely meghatározza a közhangulatot. S ha ehhez még hozzávesszük az elit elutasítását és a politikusokból való kiábrándultságot is, a legkevésbé sem meglepő, hogy a társadalom egyre inkább jobbra húz.
(1) A trianoni békeszerződést a szövetséges erők kötötték 1920. június 4-én; ennek értelmében Magyarországtól területeket csatoltak el, így került Szlovákia és Ruténia Csehszlovákiához, Horvátország Jugoszláviához, Erdély pedig Romániához.
A választások tükrében
A szélsőjobb, amely tulajdonképpen nem létezik a balti államokban, pedig úgy tűnt, hogy számára ott kedvezőek a körülmények, Bulgáriában sokáig gyerekcipőben járt – csupán 2005-ben, az Ataka párt parlamentbe kerülésekor jelent meg igazán. Ezzel ellentétben Csehországban a „republikánusok” nagy csinnadrattával debütáltak, ám csaknem teljesen eltűntek a kilencvenes évek óta. Magyarországon a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) 1998-ban sikerült képviselői mandátumokat szereznie. Nemsokára visszasüllyedt a névtelenségbe, és átadta a helyét egy nem kevésbé radikális mozgalomnak, a Jobbik Magyarországért Mozgalomnak (Jobbik), amely a 2010. áprilisi parlamenti választások alkalmával megszerezte a szavazatok 17 százalékát. A Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt (SNS) kiegyensúlyozottabb volt az előbbieknél: támogatottsága egészen 2006-ig 10 százalék körül mozgott, majd négy évvel később 5 százalékra esett vissza.
Talán Oroszországban és Romániában épült be a legstabilabban a hatalomba a szélsőjobb, amelyet Vlagyimir Zsirinovszkij „Szabad demokrata” Pártja, illetve a Vadim Tudor vezette Nagy-Románia Párt (PRM) képvisel: a kétezres évekig többször is két számjegyű eredményt ért el a választásokon, bár az elmúlt években lanyhulás tapasztalható náluk.
Lengyelország esete annyiban tér el a többitől, hogy a választópolgárok ingatagok. Az ultrakatolikus Lengyel Családok Ligája (LPR) például 2001-ben és 2005-ben is begyűjtötte a szavazatok 8 százalékát, és a hagyományőrző Samoobrona parasztpárt oldalán (ők 11 százalékot szereztek 2005-ben) rövid ideig még a kormányba is bekerült. 2007-ben a Liga támogatottsága visszaesett (a szavazatok 1,3 százaléka volt az övék), s a szervezet – csakúgy, mint a Samoobrona – el is tűnt a politikai színtérről. Igaz, ebben az országban a radikális jobboldal folyamatosan felbomlik és újjáalakul, s szaporán követik egymást a folyton változó nevű és összetételű, egymással vetélkedő csoportosulások.
