hu | fr | en | +
Accéder au menu

Geert Wilders avagy a megtestesült iszlamofóbia

1997. december 29-én Hans Janmaat szélsőjobboldali képviselőt két hét börtönre és 3 400 euró megfizetésére ítélte a bíróság faji gyűlöletkeltés miatt, mivel az 1994. október 27-i Zwolle-i tüntetés végén azt ígérte a nyilvánosság előtt, hogy mihamarabb véget vet a multikulturális társadalomnak. Senki sem tett azonban feljelentést az ellen a választási kampány ellen, amelyből az ihletet merítette, és amely az „Oost west thuis best” (Mindenütt jó, de a legjobb otthon) jelszavával nem mást javasolt, mint hogy a menedékkérőknek állítsanak fel munkatáborokat, a munkanélkülieket pedig utasítsák ki az országból… Az igazságszolgáltatást láthatóan érzékenyebben érintették a nyilvánosság előtt elhangzott kijelentések, mint a választási kampányban megfogalmazott ígéretek.

JPEG - 64.4 kio

Tizenkét évvel később ez a különbségtétel megszűnt. 2009. június 14-én Geert Wilders szélsőjobboldali képviselő egy interjúban kijelenti, hogy „útlevelük bevonását követően Európának ki kell adnia a több ezer, sőt több tízezer muzulmánt” (1) – azokat „bűnözőket”, akik az iszlám jogrendet, a saríát akarják bevezetni Európában, vagy akik ezt a követelést támogatják. Az igazságszolgáltatást mindez hidegen hagyja.

Hogyan lehetséges az, hogy Erasmus és Spinoza hazájában megszokottá váljék egy olyan politikai diskurzus, amely szöges ellentétben áll a híres, régi holland toleranciával? Nemrég még – a marginális pártokat rendszerint előnyben részesítő arányos képviseleti rendszer ellenére – elhanyagolható volt a szélsőjobboldal támogatottsága az országban: az 1994-es parlamenti választásokon a különböző szélsőjobb frakciók a szavazatok 2,4 százalékával három mandátumot szereztek. Mára pedig mindennapossá váltak az agresszív megnyilvánulások.

Aztán elérkezik szeptember 11. Három héttel korábban lép Pim Fortuyn, hajdani baloldali politikus, homoszexuális dendi és az iszlám ádáz ellensége a színre, és ekkor már a multikulturalizmus „tabuját” veszi elsőként célba. Néhány kijelentéséhez képest Filip Dewinter, a Flamand Érdek nevű szélsőséges párt vezetőjének megnyilvánulásai szinte lagymatagnak tűnnek. A helyzet csak tovább súlyosbodik, amikor 2002. május 6-án meggyilkolják Fortuynt, pár évvel később pedig, 2004. november 2-án a filmrendező Theo van Gogh-ot. Azóta a gyűlölet uralja az intellektuális vitát, és egyfajta radikalizáció érzékelhető minden területen. Ettől Geert Wilders, az akkor még liberális parlamenti képviselő sem mentes, nevezetesen egyik párttagjával, az ikonként tisztelt Ayaan Hirsi Ali asszonnyal kialakult vitája, a provokációk és a csípős válaszok játéka egyre elmérgesedik.

2004. szeptember 2-án Wilders kilép pártjából, és létrehozza a ma Szabadságpárt (PVV) néven működő mozgalmat. Képviselői székét megtartva tetszeleg a nyugati civilizáció utolsó védőbástyájának szerepében a barbár muzulmán invázió és rögeszméje, a nyugat iszlámosítása elleni küzdelemben. Innen ered feltétel nélküli lojalitása Izrael iránt, amelynek palesztinellenes politikáját is támogatja.

A kör bezárult: az iszlám a célpont, amikor a muzulmánok szabadságjogainak megszorítását javasolja, és akkor is, amikor a homoszexuálisok hírnökeként jelenik meg. Az emberi jogokról megfeledkezve éljenzi a férfiak jogait…

Wilders, aki a baloldal, az elit, a sajtó és Európa nyílt ellensége, hevesen támad mindenkit, aki „összeesküvést sző” a holland nemzet ellen. Még az ellentmondásoktól sem riad vissza, hiszen annak ellenére, hogy 1990-től a liberális frakció parlamenti asszisztense volt, 1998-től pedig maga is képviselő, kijelenti, hogy nem szándékozik sem az elithez, sem pedig a „rothadt” politikai osztályhoz tartozni. Növekvő harciasságát látván nem meglepő, hogy miért él testőrök állandó védelmében, titkos címek alatt.

A 2006-os parlamenti választások idején a Szabadságpárt a szavazatok 5,9 százalékával kilenc képviselői mandátumot szerez meg. Wilders maga verbuválta össze a jelölteket feltétlen híve, Martin Bosma egykori újságíró segítségével. Pártja, amely semmit sem tud a demokráciáról, a „Führerprinzip”, azaz a vezér elve alapján működik. Wilders azonban nem csupán a párt elismert vezetője, hanem egyetlen tagja is. Mindemellett szívesen panaszkodik arra, hogy a többi politikai párt „vesztegzárat” állít a PVV köré, valójában azonban ennek épp az ellenkezője igaz.

Pártjának erősödő hatalma megváltoztatja a parlament működését és légkörét. A PVV képviselői a parlamenti erkölcsökre fittyet hányva kedvenc fegyverüket, a személyes támadás módszerét honosítják meg a politikai vitában. Ha azonban bárki hasonlóképpen mer visszavágni Wildersnek, máris azzal vádolják, hogy „ördögi színben tünteti fel őt és ezzel a következő politikai gyilkosságot készíti elő. A módszert azonban nem ő találta ki: Pim Fortuyn éppígy vetette ellenségei szemére, hogy „stigmatizálják”, amikor Jörg Haiderhez, Philip Dewinterhez vagy Jean-Marie Le Penhez hasonlították. „Ha történne velem valami, önök felelnek érte” jegyezte meg.

Feladja a nyugdíjkorhatár védelmét és kiegyezik a kormánnyal

Retorikai tehetségének és ügyvédi múltjának köszönhetően Wilders jól bánik a szavakkal és a jelmondatokkal, melyek sokaknál célba is találnak, őt pedig egyre feljebb juttatják a népszerűségi listákon. És egyre több vokshoz a szavazóurnákban. Azok a politológusok pedig, akik a 2009-es európai parlamenti választások idején még megkérdőjelezik előretörésének – 17 százalék – stabilitását, a 2010-es parlamenti választásokkor ki kell, hogy ábránduljanak: a PVV a szavazatok 15 százalékát kapja, és az alsóház százötven képviselő mandátumából huszonnégyet sikerül megszereznie.

A győzelemtől felbuzdulva Wilders leveszi álarcát: feladja a 65 éves nyugdíjkorhatár megtartására vonatkozó követelését, választási programjának egyik legfontosabb célkitűzését. A „dán modellt” követő hirtelen fordulat ténylegesen meghozza eredményét: a PVV hamarosan egyezményt ír alá a kisebbségben lévő liberális–kereszténydemokrata kormánnyal.

A Dán Néppárthoz (DF) hasonlóan, a holland Szabadságpárt is parlamenti többséget biztosít a kormánynak, hogy ez utóbbi keresztül tudja vinni javaslatainak nagy részét. Ennek fejében Wilders eléri, hogy a kormány jelentős mértékben szigorítson bevándorlási, integrációs és biztonsági politikáján. De azért vigyáznak népszerűségükre: a párt parlamenti képviselői egy sor neoliberális rendelet bevezetését akadályozzák meg, mégpedig az egészségügyi rendszer „védelme” nevében.

A skandináv szélsőjobboldalt utánozva Wilders ügyesen vegyíti az iszlám és a muszlimok, valamint a baloldallal szembeni gyűlöletet a párt szociális profiljával, melynek köszönhetően a szociális jogok védelmében nemcsak a szakszervezeteket tudhatja szövetségesei között, hanem a baloldalt is. Ez a felállás erősen emlékeztet a húszas-harmincas évekre…

A párttagok „haditettei” is ezt juttatják eszünkbe. Csak tavaly novemberben a PVV huszonnégy képviselője közül nem kevesebb, mint hétnek gyűlt meg a baja a rendőrséggel vagy a bírósággal, mégpedig olyan többé-kevésbé régi ügyek miatt, amelyekről egyikük sem gondolta, hogy tájékoztatnia kellene a párt vezetőjét: szomszédok megfélemlítése, erőszak, szexuális visszaélés, okirathamisítás, ittas vezetés, súlyos adósságok… Márpedig nem is annyira mellékes részletek ezek, különösen egy olyan pártban, amely azzal kérkedik, hogy a law and order (a törvény és a rend) elvét testesíti meg, és a büntetések általános szigorítását követeli.

Geert Wilders, a nemzetnemesítés egyedüli szakértője először alázattal reagál a kompromittáló ügyek sorozatára. Aztán gyorsan észbe kap, és politikai boszorkányüldözést kiált. Ez a reakció is erősen emlékeztet a régi szélsőjobboldalra. Az új pedig láthatólag nemigen szakított a múlttal…

Rinke van den Brink

A szerző a NOS holland közszolgálati hírcsatorna munkatársa, számos könyvet írt az európai szélsőjobboldalról.
Barna Anett

(1Beszélgetés a dán DR2 televíziós csatornán.

Megosztás