hu | fr | en | +
Accéder au menu

Hol van a baloldal a válságban?

Miközben a kapitalizmus a harmincas évek óta a legsúlyosabb válságát éli át, a legjelentősebb baloldali pártok mintha zavarukban megnémultak volna. Legfeljebb a rendszer toldozását-foldozását ígérik. Leggyakrabban felelősségérzetüket bizonygatják, s maguk is liberális fogantatású tisztogatást ajánlgatnak. Meddig folytatódhat még ez a politikai játszadozás, miközben egyre magasabbra csapnak a társadalmi felháborodás hullámai?

JPEG - 215.9 kio

Azok az amerikaiak, akik a Wall Street ellen tüntetnek, a Demokrata Párton és a Fehér Házon belüli céltalan tilitoli ellen is tiltakoznak. Ők bizonyára nem tudják, hogy a francia szocialisták továbbra is Barack Obama példájára hivatkoznak. Szerintük, ellentétben Nicolas Sarkozyvel, az Amerikai Egyesült Államok elnöke képes volt fellépni a bankok ellen. Aki nem akar, vagy nem képes nekitámadni a liberális rend pilléreinek (a globális áru- és tőkemozgások, a banktőke uralma), hajlik arra, hogy a katasztrófát bizonyos személyekhez kösse, s a kapitalizmus válságát belső ellenfele által elkövetett koncepcionális vagy menedzselési hibák rovására írja. Franciaországban Sarkozy, Olaszországban Berlusconi, Németországban Merkel a vétkes. Meglehet, de mi van máshol?

Máshol, és nem csak az Egyesült Államokban, olyan politikusok is, akikre sokáig mint a mérsékelt baloldal megtestesítőire hivatkoztak, most felháborodott tüntetők meneteivel kénytelenek farkasszemet nézni. Görögországban Georgiosz Papandreu (1) , a Szocialista Internacionálé elnöke drákói megszorító politikát folytat, amely a tömeges privatizációt a közszférából való elbocsátásokkal kombinálja, s amely gazdasági és szociális területeken országa irányítását egy ultraliberális „trojkának” engedi át. (2) Spanyolország, Portugália és Szlovénia kormányainak politikája is arra emlékeztet, hogy a baloldal fogalma annyira elértéktelenedett, hogy már nem is jelent specifikus politikai tartalmat.

Az európai szociáldemokrácia kiúttalanságának egyik aktív szószólója történetesen a Francia Szocialista Párt (PS) szóvivője, Benoit Hammon, aki legutóbb megjelent könyvében megállapítja: „Az Európai Unióban az Európai Szocialista Párt a kereszténydemokráciával kötött kompromisszum révén történelmileg elkötelezte magát a belső piac liberalizációja mellett, valamint amellett, ami ebből a szociális jogokra és a közszolgáltatásokra nézve következik. Szocialista kormányok tárgyaltak és állapodtak meg az Európai Unióval, valamint a Nemzetközi Valutalappal az utóbbiak által igényelt megszorító programokról. Spanyolországban, Portugáliában és Görögországban a megszorító programok elleni tiltakozások természetesen nem csupán az IMF-et és az Európai Bizottságot veszik célba, hanem az érintett országok szocialista kormányait is. (…) Az európai baloldal egy szegmense, az európai jobboldalhoz hasonlóan immáron nem vitatja, hogy a költségvetési egyensúly oltárán a piacok megnyerése érdekében fel kellett áldozni a jóléti államot… A földkerekség több pontján a haladás gátjaivá lettünk. Én ebbe nem nyugszom bele” – írta Benoit Hammon. (3)

Ezzel ellentétben mások a szocialistáknak ezt a metamorfózisát visszafordíthatatlannak ítélik, mivel szerintük a jelenség hátterében az európai szocialisták elburzsujosodása és a munkások világától való eltávolodása áll.

Az inkább mérsékeltnek minősülő brazil Munkapárt úgy vélekedik, hogy a latin-amerikai baloldalnak kellene átvennie a stafétabotot a túlzottan kapitalistává és atlantistává lett vén kontinenstől, amely ezáltal egyre kevésbé hiteles, amikor a nép érdekeinek állítólagos megóvását hangoztatja. Szeptember végén a Munkapárt Kongresszusának egyik előkészítő dokumentuma megállapította: „Napjainkban a világban a baloldal eszmei irányítása földrajzi értelemben áthelyeződik. Ebben az összefüggésben Dél-Amerika kiemelkedő szerepet játszik… Az európai baloldal, amely a tizenkilencedik századtól kezdve világszerte erőteljesen befolyásolta a baloldalt, nem volt képes adekvát választ adni a válságra, és kapitulálni látszik a neoliberalizmus hegemóniája előtt. (4) ” Európa hanyatlása talán egyet jelent a szindikalizmust, a szocializmust és a kommunizmust világra hozó kontinens alkonyával is, amely mindenki másnál könnyebben készül beletörődni azok felszámolásába.

Ezzel egyszer és mindenkorra elveszett volna a játszma? A sokkal inkább tartalmakhoz, mint hangzatos címkékhez ragaszkodó baloldali választók és aktivisták vajon reménykedhetnek-e abban a nyugati országokban is, hogy a liberalizmus hívévé szegődött, ugyanakkor választási szempontból egyeduralkodó szocialisták velük karöltve képesek legyőzni a jobboldalt? A politikai táncrend immáron rituálévá merevedett: a választási kampányok időszakában a reformista baloldal látszólag megkülönbözteti magát a konzervatívoktól. Ám amikor lehetőséget kap a kormányzásra, ellenfeleihez hasonulva kormányoz: igyekszik nem megzavarni a gazdasági rendet és megóvni a kastélylakók ezüst evőeszközét.

A társadalom átalakítása több, mint puszta választási retorika, és a változás szükségességét, sőt halaszthatatlanságát a kormányzati felelősséget viselő szocialista tisztségviselők többsége is hirdeti. A változáshoz az is kell, hogy a szocialisták hatalomra kerüljenek. És ez az a pont, ahol a mérsékelt baloldal leckét ad a radikálisoknak és a többi felháborodottnak. Nem annak a bizonyos nagy forradalomnak az eljövetelére vár, és nem is álmodozik a világ tisztátalanságaitól mentes nemlétező társadalomról. Hogy Francois Hollande öt esztendővel ezelőtt leírt szavaival (5) éljünk, a baloldal „nem megakadályozni akar, hanem inkább tenni, nem fékezni akar, hanem inkább cselekedni, és nem ellenállni, hanem inkább hódítani”. A mérsékelt baloldal „ha nem győzi le a jobboldalt, akkor hatalomban tartja, ami azt is jelenti, hogy neki kedvez.” Ezzel szemben szerinte a radikális baloldal „nem a realizmust választja”, hanem inkább kész „bármilyen haragot, felháborodást meglovagolni”. (6)

A kormányra került baloldal – s ez legfőbb aduja – „itt és most” választók tömegét tudhatja maga mögött, és rendelkezik a váltásra kész türelmetlen káderekkel. A jobboldal legyőzése azonban nem elég mint program és mint perspektíva. A választások megnyerése után megvan a veszélye annak, hogy a fennálló nemzeti, európai és nemzetközi struktúrák akadályává válnak a választási kampányban megfogalmazott változási igénynek. Az Egyesült Államokban Obama hivatkozhatott arra, hogy az ipari lobbik és a republikánus képviselők obstrukciója aláásták a Yes we can jelszóban kifejeződő és széles tömegek által támogatott voluntarizmust és optimizmust.

Más országokban a baloldali kormányok a mozgásterüket beszűkítő kényszerekre, vagy örökölt problémákra (a termelő szektor nemzetközi versenyképességének hiánya, az államadósság szintje stb.) hivatkozással indokolták óvatosságukat vagy félénkségüket. Lionel Jospin már 1992-ben kifejtette, hogy „közéletünket különös kettősség uralja. Egyfelől a szocialista hatalom szemére hányják a munkanélküliséget, a külvárosok bajait, a társadalmi frusztrációt, a szélsőjobboldali megnyilvánulásokat, a baloldal kétségbeesését. Másfelől nem akarják, hogy szakítson a jelenlegi gazdasági és pénzügyi politikával, így viszont nem könnyű az előbbi jelenségek kezelése.” (7) Húsz évvel később ennek az ellentmondásnak a megfogalmazása mit sem veszített az időszerűségéből.

A szocialisták azt fejtegetik, hogy a baloldal választási vereségekor a jobboldal olyan „liberális” reformok özönét (privatizáció, a szakszervezeti jogok megnyirbálása, a közkiadások megcsonkítása) indítja el, amelyek megsemmisítik a másfajta politika megvalósításához szükséges eszközöket. Ez a logikája a „hasznos szavazatoknak”, annak, hogy balról begyűjtsenek minden lehetséges szavazatot. A szocialisták vereségének azonban pedagógiai szempontból lehetnek előnyei is. Benoit Hamon például elismeri, hogy Németországban „a 2009. szeptemberi parlamenti választások eredményei (az SPD a szavazatok 23 százalékával az elmúlt száz év leggyatrább eredményét érte el – a szerk.) meggyőzték a pártvezetést az irányváltás szükségességéről”. (8)

A görög szocialisták azzal dicsekszenek, hogy gyorsabban vezették be a reformokat, mint Margaret Thatcher…

Az elméleti megközelítés, az eszmék újragondolása csak nagyon mérsékelten zajlott Franciaországban és az Egyesült Királyságban, előbbiben a szocialisták 1993-as választási kudarca, utóbbiban a konzervatív párt 2010-es győzelme után. Hasonló reakciókra számíthatunk majd Spanyolországban és Görögországban is, hiszen a jelenleg kormányzó szocialista kormányok közelgő vereségüket valószínűleg nem tudják majd a túlzott forradalmi intézkedések rovására írni. Ez az elméleti háttere Elena Panaritisz szocialista parlamenti képviselő meghökkentő állításának is. Ő a következőkkel védi Papandreu politikáját: „Margaret Thatchernek tizenegy évre volt szüksége ahhoz, hogy keresztülvigye reformjait egy olyan országban, amely jóval enyhébb strukturális problémákkal küzdött. Mi a programunkat mindössze 14 hónap alatt keresztülvittük!” (9) Más szóval: „Papandreu jobb, mint Thatcher!”

Ahhoz, hogy képesek legyünk kikecmeregni ebből a csapdából, össze kell állítani a globálissá lett pénzügyi világ megrendszabályozáshoz elengedhetetlen intézkedések lajstromát. Viszont azonnal felvetődik a következő probléma: figyelembe véve, hogy az elmúlt harminc évben a tőkés spekuláció szervezeti és intézményi keretei egyrészt rendkívül rafináltak, másrészt kiterjedtek a gazdaság szinte minden területére, még a viszonylag mérséklet reformok is (a fiskális igazságtalanság visszaszorítása, a bérek vásárlóerejének legalább mérsékelt növelése, az oktatásra fordított állami kiadások szinten tartása stb.) számos területen megkövetelné az addigi politika megtagadását. Szakítást a jelenlegi európai renddel, és szakítást olyan politikákkal is, amelyeket eddig a szocialisták is támogattak. (10)

Ilyen például az Európai Központi Bank (EKB) függetlenségének megkérdőjelezése: az európai szerződések garantálják, hogy a bank monetarista politikája mindennemű demokratikus kontroll nélkül érvényesülhet. Vagy a stabilitási és növekedési paktum rugalmasságának növelése, hiszen eredeti formájában a válság időszakában megfojtja a munkanélküliség elleni tudatos cselekvési stratégiát. Vagy vegyük a liberálisok és a szociáldemokraták egyezségét az Európai Parlamentben: ennek felmondása nélkül a meccs eleve rossz kilátásokkal indulna, mert e megállapodás értelmében támogatták a szociáldemokraták Mario Draghi, a Goldman Sachs korábbi bankárának jelölését az EKB élére. Nem is beszélve az Európai Bizottság által hirdetett „szabadkereskedelmi doktrína” felülvizsgálatának és az államadósságok auditálásának szükségességéről: utóbbi intézkedés azért lenne szükséges, hogy az eurozóna tagállamai ellen spekulálók ne nyerészkedhessenek.

Sőt, a meccs mintha inkább eleve vesztésre állna. Semmi okunk hinni abban, hogy Franciaországban Francois Hollande, Németországban Sigmar Gabriel vagy az Egyesült Királyságban Edward Miliband eredményes lesz abban, amiben Obama, José Luis Zapatero és Georgiosz Papandreu kudarcot vallott. Csak vágyálom, amit az olasz Massimo d’Alema remél, hogy az Európa politikai uniója érdekében létrehozott szövetség elvezet a progresszív gondolat reneszánszához. (11) A politikai és társadalmi erők jelen állapotában, egy föderatív Európában a népeket fojtogató és szuverenitásuktól megfosztó liberális rendelkezések még jobban bebetonozódnának, mivel a hatalom valódi döntéseit átláthatatlan technokrata intézményekre ruháznánk át. Mindenesetre amíg a mérsékelt baloldali pártok a progresszív választók többségét képviselik, akár mert egyetértenek politikai programjával, akár mert úgy vélekednek, hogy kizárólag ez a párt kínálja a gyors váltás perspektíváját, a radikálisabb politikai erők és az ökopártok statisztaszerepre lesznek kárhoztatva. Még a Francia Kommunista Párt (FKP) sem szólhatott bele érdemben 1981 és 1984 között Francois Mitterand gazdasági és pénzügyi politikájának alakításába, hiába szerezte meg a szavazatok 15 százalékát, tudhatott magáénak több százezer párttagot és rendelkezett 44 parlamenti mandátummal és négy miniszterrel. Olaszországban a mérsékelt középbal pártokkal kötött szövetség foglyává lett Rifondazione Comunista hajótörése sem lelkesítő precedens. Akkor – emlékezzünk vissza – a cél az volt, hogy mindenáron megakadályozzák Silvio Berlusconi visszatérését a hatalomba. Ez azonban, bár később, mégis bekövetkezett.

A Baloldali Front, amelybe az FKP is tartozik, nem ért egyet az ilyen jóslatokkal. Abban reménykedik, hogy ha nyomást gyakorol a Francia Szocialista Pártra, akkor képes lesz azt eltántorítani atavizmusaitól. Rögtön látszik, hogy ez a kísérlet illuzórikus, sőt kilátástalan. Mindenestre ha az FKP választási erőviszonyokon és intézményi kényszereken túlmutató tényezőket is figyelembe vesz, akkor akár történelmi precedensekre is hivatkozhat. Így például a Népfront egyetlen nagy vívmánya (a fizetett szabadság, a negyvenórás munkahét stb.) sem szerepelt az 1936 áprilisában–májusában diadalmaskodó koalíció egyébként meglehetősen mérsékelt programjában; azokat a júniusi sztrájkmozgalom préselte ki a francia tőkésekből.

Ennek a korszaknak a történelmét sem lehet összefoglalóan azzal jellemezni, hogy egy szociális mozgalom ellenállhatatlan nyomást gyakorolt az egyébként félénk és megrémült baloldali pártokra. Ugyanis valójában a Népfront választási győzelme szabadította fel azt az optimista érzést, hogy a munkások mozgalma ezúttal nem ütközik a rendőrség és a tőkések elnyomásába. A munkások felbátorodtak, és tudatosult bennük, hogy erő alkalmazása nélkül semmit sem kaphatnak még azoktól a pártoktól sem, amelyekre az imént voksukat adták. Ez a helyzet szülte a választások és a mozgalom, a szavazóurna és a gyárak közötti győztes, ám igen ritka dialektikai egységet. Egy baloldali kormány, amely nincs kitéve ilyen alulról jövő nyomásnak, valószínűleg bezárkózna egy olyan technokráciával, amely a liberális politikán kívül már régóta minden egyebet elfeledett. Egy ilyen kormány egyetlen vágyálma az lenne, hogy megnyerje magának a hitelminősítőket, amelyekről mindenki tudja, hogy nyomban leminősítenek minden tényleges baloldali politikát megvalósító országot.

A centrum Köztársasága, miként a kihunyni készülő csillag, utolsó lángcsóváit lövelli ki

Akkor a bátorságot vagy az elsekélyesedést válasszuk? A bátorság veszélyeit és kockázatait – elszigetelődés, infláció, leminősítés – hajnaltól napestig hajtogatják. S mi van az elsekélyesedés veszélyeivel? A harmincas évek európai helyzetét elemezve a történész Polányi Károly megjegyezte: „az a zsákutca, amelybe a liberális kapitalizmus bemanőverezte magát”, számos országban „a piacgazdaság megreformálásához vezetett valamennyi demokratikus intézmény felszámolása árán”. (12) Miféle népi szuverenitást vindikálhatnak maguknak a piacok uszályába került európai döntések? Még egy olyan mérsékelt szocialista, mint Michel Rocard is nyugtalanságának ad hangot: a görögöknek előírt intézkedések további szigorítása a demokrácia felszámolásához vezethet: „Amekkora haragot ez a nép érezni fog – írta a múlt hónapban –, nem tudhatjuk, hogy a hadsereg támogatása nélkül képes lesz-e bármilyen kormány fennmaradni. Ez az elszomorító megállapítás érvényes Portugáliára, Írországra, és más, akár nagyobb országokra is. Hová vezet ez?” (13)

Bármilyen zajos intézményi és médiatámogatás övezi, a centrum Köztársaság inog. Verseny kezdődött a hatalmi eszközökkel fellépő liberalizmus és a kapitalizmussal való szakítás között. Ez utóbbi még távoli perspektívának tűnik. Ám amikor a népek már nem hisznek a cinkelt lapokkal játszott politikai játszmákban, amikor tanúi annak, hogy kormányaik megfosztották önmagukat önállóságuktól és ódzkodnak a bankok megrendszabályozásától, amikor a népek úgy mozgolódnak, hogy maguk sem tudják, hová vezet majd a haragjuk, akkor mindez azt jelenti, hogy mindennek ellenére a baloldal él és eleven.

Serge Halimi

Forgács András

(1Mikorra elkészültünk a cikk fordításával Papandreut már lecserélték, most szakértő miniszterelnökként Lukasz Papademosz folyatja a megszorításokat.

(2A trojkát az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) képviselői alkotják.

(3Benoit Hamon: Tourner la page. Reprenons la marche du progrés social, [Lapozzunk. Álljunk ismét a társadalmi haladás élére], Párizs, 2011, 14–19.old.

(4AFP, 2011. szeptember 4.

4 Francois Hollande: Devoirs de vérité [Az igazság feladatai], Stock, Párizs 2006, 91. és 206. o.

(6) Uo. 51. és 53. o.

(7) Lionel Jospin: Reconstruire la gauche [A baloldalt újjá kell építeni], Le Monde, 1992. április 11.

(8) Benoit Hamon i. m. 180. o.

(9) Idézi Alain Salles: L’Odyssée de Papanderéou [Papandreu Odüsszeiája], Le Monde, 2011. szeptember 16.

(10) Quan la gauche renoncait au nom de l’Europe [Amikor a szocialisták Európa nevében meghátráltak], Le Monde diplomatique 2005. június.

(11) Massimo D’Alema: Le succes de la gauche au Danmark annonce un renouveau européen [A baloldal sikere Dániában az európai újjászületés jele], Le Monde, 2011. szeptember 21.

(12) Polányi Károly: La Grande Transformation [A nagy átalakulás], Gallimard, Párizs 1983, 305. o.

(13) Michel Rocard: Un systéme bancaire á repenser [Újragondolni a bankrendszert], Le Monde, 2011. október 4.

Megosztás