Kivergődni a válságból – de hogyan?

Kategória: 2011. november
Írta: Jean-Marie Harribey
Találatok: 6693

 

Miközben a pénzügyi és tőzsdei viharok már az Európai Unió szétesésével fenyegetnek, miközben az Egyesült Államok vergődik, hogy elkerülje a közelgő recessziót, miközben Ázsia attól fél, hogy kifullad a gazdasági növekedés, nem sokan maradtak, akik a globalizáció erényeit hirdetik. Jean-Marie Harribey cikke a baloldal– már ahol van baloldal –belső vitájáról szól, amely arra keresi a választ, hogy a kapitalizmus jelenlegi válságából nemzeti vagy globális keretek között van-e a kiút. Élesen vitázik Frédéric Lordonnal: szerinte már nem lehet visszatérni a nemzeti keretek közé, vagyis nincs más hátra, mint előre, az emberiség egyetemes értékei mentén.

 

 

kabsztrakt2A társadalmak vergődése a pénzügyek karmai között elért egy határponthoz: a gazdaság szerkezete alapjaiban inog, ideológiai üzenete már nem képes elfedni a mindennapok valóságát. A globalizáció lelkes hívei tehát kénytelenek tompítani énekükön, amikor a piacok hatékonyságát zengik és az antitézis, a deglobalizáció témája körül alakult ki vita[1]. A vita eredetisége abban rejlik, hogy új törésvonal jelent meg az egyébként egységesen „anti” tábor közgazdászai és politikusai között, vagyis azok között, akik felszólaltak a piacok diktatúrája ellen és például az uniós alkotmány népszavazásakor közös álláspontot védelmeztek.

Az utóbbi hónapokban a sajtó levelezési rovatai, cikkek és könyvek sora vette elő és melegítette fel a protekcionizmus, az eurozónából való kilépés és a deglobalizáció fogalmait. Az érvek között a kapitalizmus válságának jellege, a szükséges szabályozási rendszer illetve a demokrácia és a szuverenitás kérdései szerepelnek.

A nyolcvanas évek eleje óta a tőkés építményt úgy alakították át, hogy a lehető legmagasabb nyereséget a pénzügyi befektetéseken lehessen elérni – „értékképzés a részvényesek javára” –, miközben megszervezték a munkaerő szisztematikus leértékelését. Az utóbbi tette lehetővé az előbbit, annak ütemében, ahogy a szabaddá tett tőkeáramlás kiváltotta a szociális és adózási rendszerek versenyét. Ezt fejezi ki a maga nagyon leegyszerűsített módján a globalizáció kifejezés: válaszul a profitráta válságára a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a kapitalizmus az egész világon elterjedt, az uralkodó elitek egyértelmű győzelmet arattak, így pénzvagyonuk fontosabbá vált, mint a munkabérek, míg az államtól elvárás lett, hogy a piacok igénye szerinti szabályzást léptessen életbe.

Két évtized elég volt ahhoz, hogy ez az építmény sikeresen lebontsa saját céljait: az előző évtized közepe körül az Egyesült Államokban újra megszűnt a profitráták növekedése, a szegényeknek szétosztott hitelek, melyeknek az elégtelen bérek miatt kellett a keresletet élénkítenie, már nem voltak elegendőek az ipari túltermelés felszívására. A sokk a tőkeáramlás szabadságával gyorsan szétterjedt.

A válság nem egyenlő az egyes nemzeti problémák (görög, ír, portugál, spanyol) összeadódásával. Nem egy-egy adott ország belső, speciális gondjainak következménye, amelyek véletlenül egy időben jelentkeztek, hanem a kezdetektől az egész világon uralkodóvá vált kapitalizmus túlérettségének megjelenési formája, amikor „az értéket a részvényeseknek hozzuk létre” logikája a végletekig megvalósult, mindennek áruvá kellett válnia, az alapvető áruk és szolgáltatások termelésétől egészen az egészségügyig, az oktatásig, a kultúráig és a természeti forrásokig és legvégül az élet is áruvá válhatott. [2]

A globalizáció nem egyszerűsíthető le az áruk szabadkereskedelmi forgalmazására. A földtől, országtól, egyáltalán: minden területi kötöttségtől elszabadult pénzügyeket utolérte az értéktörvényből eredő, mára elválaszthatatlan, kettős elvárás: egyfelől fel kell értékelni a munkát, hiszen nem lehet vég nélkül leértékelni, másrészt ezt egy kizsigerelt természeti környezetben kell megvalósítani, ahol sok alapanyag válik ritka természeti kinccsé[3]. A pénzügyi válság hátterében a kapitalista túltermelési válság és egy zsákutcába futott fejlődési modell áll.

A deglobalizáció baloldali híveinek egyik fő érve szerint a munkahelyek megszűnése és a gazdag országok iparleépítése a globalizáció következménye. „A kilencvenes évek közepéig – véli Jacques Sapir – a fejlődő országok termelékenységnövekedése nem volt képes megváltoztatni a fejlett és fejlődő országok közötti erőviszonyokat. Viszont a kilencvenes évek közepe óta jelentős termelékenységnövekedést figyelhetünk meg a fejlődő országokban, például Kínában vagy a kelet-európai országokban. Ezért egész iparágak hagyják el a fejlett országokat[4].” Nem is lehet ennél egyértelműben kifejezni, hogy az erőviszonyok megváltozása a privilegizált osztály és a dolgozók között az iparosodott országokban legalább tizenöt évvel megelőzte Kína felemelkedését.

Ha csak a francia példát figyeljük meg, a hozzáadott értéken belül a bérek aránya csökkent (1973 óta legalább öt százalékkal a bruttó hozzáadott értéken belül a nem pénzügyi szektor vállalatainál, és ennek a kétszeresével 1982 óta[5]) és a munkanélküliség meredeken nőtt a nyolcvanas években. Az akkor elért szint (nagyon alacsony bérhányad és magas munkanélküliség) azóta sem állt vissza, csak a rövidke 1997–2001-es időszakban. Helyesen mondjuk tehát, hogy a munkaerők közötti kiélezett verseny, amit az utóbbi években megfigyelhetünk, megerősítette a tulajdonosok már korábban elért pozícióját; nem helyes viszont a fejlődő országokat tekinteni a fő felelősnek a bérarány fejlett kapitalista országokban jelentkező romlásáért.

Végül, a neoliberalizmus korában a fejlett országokban az osztályerőszak a tőke–munka megosztást az előbbi javára változatta meg, és megváltoztatta a bértömegen belül is a megosztási arányokat (a magas bérek nagyon gyors növekedésének egyik oka, hogy ezek a jövedelmek, például a részvényopciók esetében, egyértelműen a tőkejövedelem egyik formáját jelentik). Ez utóbbi legalább annyira összefügg a vállalati felsővezetők valós társadalmi helyzetével, ami a technikai szaktudás következménye, mint azzal a külső nyomással, amit a szociális és bérdömping jelent, s amelynek az alacsonyabb jövedelmű dolgozók váltak az áldozatává.

Ezért szükséges az elméleti óvatosság, hogy egy osztályellentétet ne értelmezzünk nemzeti ellentétként. Erről az óvatosságról Frédéric Lordon azt gondolja, hogy „sekélyes válaszra” vezet minket, hiszen „a kínai és a francia dolgozók egyaránt szemben állnak saját tőkéseikkel, ettől függetlenül a gazdasági globalizáció következtében kölcsönös és ’objektív’ érdekellentét feszül közöttük is, aminek a tagadása mit sem változtat a helyzeten[6]”. Pedig a gyakorlatban a protekcionizmus bevezetése a nemzeti ellentétet az osztályellentét elé helyezné. Miközben a jelenlegi kapitalista világválság természete a rendszerből magából ered, a kapitalizmus alapvető társadalmi viszonyaiból következik, ezért kétséges, hogy elszenvedői képesek lennének ebből kitörni valamilyen nemzeti megoldás keretei között.

Nagyon ritka kivételektől eltekintve (ilyen volt Ecuador esete az adósság kérdésében például) az államok szerepe jelenleg az – és ez az alapelv egységesíti a privilegizált osztályokat –, hogy a lakossággal kell megfizettetni a válság következményeit. Egy kormány sem akarja és nem is képes vállalni az államadósság nemfizetésének kockázatát, pedig egy ilyen döntés az első eset után gyorsan elterjedhetne. Így viszont minden kormány recesszióra ítéli a gazdaságát. Másrészt a globalizáció nemcsak kereskedelmi és pénzügyi, hanem termelési jelenség is, olyannyira, hogy a nagy multinacionális vállalatok már csak kevéssé veszik figyelembe a nemzeti gazdasági forgalmat[7]. Kulcsfontosságú tehát annak meghatározása, hogy milyen területi keretek között a leghatékonyabb a válság elleni küzdelem, és ennek megfelelően kell egy új szabályozási rendszert kiépíteni.

Szuverenitás és együttműködés

Következik-e ebből, hogy fel kell lépni az erős nemzetközi szervezetek illúziója[8] ellen? Igen, ha „a világ jó kormányzásának” illúziójáról vagy a G8, a G20 és más uralkodó kormányok sikertelen alkudozásáról beszélünk. De van egy probléma, amit meg kell haladni: a világ egészének szintjén kell a szabályozási kereteket kialakítani. A deglobalizáció baloldali hívei példának általában a háború utáni időszakot veszik elő, amikor a Bretton Woods-i megállapodással elkezdődött a keynesi szabályozás időszaka.

Két meghatározó tény is figyelmeztet, hogy miért sürgős megoldani a szabályozás kérdését anélkül, hogy megvárnánk a kapitalizmus megszüntetését, vagy legalábbis megfékezését. Az első a mezőgazdaság kérdése, hiszen folyamatban van jelenleg a mezőgazdasági termékek kereskedelmének teljes deregulációja, a szabályozás lebontása, és ennek következményeként a Dél országainak legértékesebb földjeit kisajátítják, és ott az exportra szánt termelést futtatják fel. Ezzel megfojtják a helyi kis és sokszínű termelést, csökken a helyi fizetőképes kereslet és az alapvető termékek ára a világpiacon rendkívül kiegyensúlyozatlanul, nagy kilengésekkel változik. Hogyan is várhatjuk, hogy minden ország kiépítse a saját relatív függetlenségét és önellátó legyen, ha a mezőgazdasági piacok, sőt a nyersanyagpiacok sincsenek szigorú keretek közé szorítva világszinten? Amíg ezek a szabályozások nem születnek meg, a kis országok ki lesznek szolgáltatva a spekulációnak és a piac szeszélyes hullámainak.[9]

A második tény a klímaváltozás és a felmelegedés problémája, ami kizárólag a világ szintjén értelmezhető. Mostanáig a Kyoto utáni klímaértekezletek, Koppenhága 2009-ban és Cancun 2010-ban sikertelenek voltak, főleg a leghatalmasabb országok közötti érdekellentétek miatt, akik rabjai a multinacionális vállalatoknak és a lobbiknak. Viszont kezd megjelenni és politikai erővé válni egy közös állampolgári tudatosság, amely védeni akarja a természeti javakat, globális víziója van és próbál közvetlenül nyomást gyakorolni a klímatárgyalásokra. Ennek megnyilvánulása volt a bolíviai kormány kezdeményezésére 2010 tavaszán rendezett Népek világkonferenciája a klímaváltozásról című nemzetközi civil tanácskozás.

Ráadásul a mezőgazdaság is és a klíma is olyan probléma, amely kikényszeríti a kapitalista globalizáció mögött álló fejlődési modell radikális változását. Ezt a szempontot gyakran nem veszik figyelembe a deglobalizáció hívei, akik a fordista, keynesiánus nemzeti modellben gondolkoznak. Ezek persze szabályozottabbak voltak, mint a neoliberális modell, de mégiscsak ebből nőtt ki a mai, a termelékenység pusztító hajszolásán alapuló fejlődési modell. Azt kell meghatároznunk, hogy milyen területi keretek között jelenhet meg a szuverén demokrácia.

Hogy vetik fel ezt a kérdést a deglobalizáció hívei? „Akármit is gondolunk – írja Frédéric Lordon –, a nemzeti függetlenség helyreállítása mint megoldás természetesen adja magát, mivel megvan az az óriási gyakorlati előnye minden más megoldási javaslattal szemben, hogy itt van, és azonnal megvalósítható. Természetesen szerkezeti változásokkal gazdaságilag élhetővé kell tenni: jól megválasztott protekcionizmus, a tőkeáramlás ellenőrzése, a bankok politikai ellenőrzése, tehát csupa megvalósítható feladat, csak akarni kell.”[10] Ez a három szerkezeti átalakulási javaslat teljesen megfelelő. Ami gondot okoz, a „természetesen adja magát” és hogy „itt van, és azonnal megvalósítható”, miközben a globalizáció folyamatának egyik fontos következménye, hogy a demokrácia kereteit teljesen kiürítette, lényegétől fosztotta meg, és helyette a pénzügyi piacokra bízta a közösség gondjainak képviseletét.

A népek előtt álló legnehezebb feladat tehát: nemcsak újjáéleszteniük, hanem teljesen újjá is kell építeniük, helyre kell állítaniuk a szuverenitás kifejezésének kereteit. Az európaiaknak ezt nemzeti szinten és régiós szinten is meg kell oldaniuk, hiszen a tőkés erőkkel való küzdelem nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban egy ország keretei között zajlik. Meg kell haladni azt az ellenmondást, hogy a demokrácia kifejezési módjai ma még elsősorban nemzeti szinten épültek ki és működnek, miközben a szükséges változások, például a környezeti szabályozások a nemzetek fölötti szinten kell hogy megoldódjanak, így elengedhetetlen, hogy fokozatosan európai szinten épüljenek ki a demokrácia intézményei. Mivel a válság nem a nemzeti válságok összeadódása, ezért nincs nemzeti kiút a válságból.

Megmaradt tehát az az alapkérdés, hogy hol kell megkezdeni a neoliberális kapitalizmus lebontását. Rövid távon azonnal és sürgetően az államadósságot kell illegitimnek, igazságtalannak nyilvánítani, s be kell jelenteni, hogy nem fizetik vissza. Európai szinten el kell dönteni, mely országok vannak a legnehezebb helyzetben. Ezeket a döntéseket az államadósság teljes felülvizsgálatának, auditálásának eredményére kell alapozni. Az egész európai bankszektort társadalmi tulajdonba kell venni. Helyre kell állítani az erősen progresszív adórendszert. Egyik javasolt intézkedésnek sincs gyakorlati akadálya, kizárólag a politikai elszántság hiányzik arra, hogy, Keynes szavaival élve, „eutanáziát hajtsunk végre a tőkejáradékos rétegen”.[11]

Közép- és hosszú távon bele kell kezdeni a fejlődési modellünk nem kapitalista irányba való radikális átalakításába. A jelenlegi pénzügyi szerkezet lerombolása az első lépés kell legyen, amit a származtatott és más rafinált, igen kockázatos ügyletek betiltásával, illetve a többi pénzügyi tranzakció megadóztatásával kell kezdeni. De ezen túl is elengedhetetlen az árutermelés és a profithajsza alá vont területek szigorú kijelölése, annak érdekében, hogy kifejlődjenek és megerősödjenek a nem árutermelő, hanem a lakosság szükségleteinek közvetlen kielégítésére irányuló tevékenységek, miközben a környezeti ökológiai egyensúly védelmét is meg kell oldani.

Hogy lehetne mindezt elnevezni? Amit védeni kell – munkajog, egészségbiztosítás és általános nyugdíjrendszer, természet stb. – nem jelenti szükségszerűen, hogy protekcionista rendszernek nevezhetjük. Az az elképzelés, hogy kiválasztjuk a deglobalizáció konkrét területeit, vagy fordítva – ez valószínűleg nehezebben megvalósítható – általános deglobalizációs intézkedések bevezetését próbáljuk meg elérni. Ez utóbbi megoldásnak megvan az a nagy előnye, hogy egyértelműen meg lehet fogalmazni a céljainkat, ki lehet mondani, hol kell a társadalmi-ökológiai változásokat kiépíteni, és lépésről lépésre létre lehet hozni egy valódi nemzetközi együttműködést. Ezeket a javaslatokat összefoglalóan alterglobalizációnak nevezzük, ami semmit sem enged a globalizációkritikából, ugyanakkor nem javasolja az ellenkezőjét.

* A szerző, Jean-Marie Harribey más cikkei itt: http://www.gondolkodjunkegyutt.hu/spip.php?auteur5 olvashatók magyarul. E cikkek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Franciaországban a szakemberek és a lakosság összefogva sikeresen megakadályozta, hogy tőkésítésen alapuló kötelező magánnyugdíjpénztárak, vagyis magánkézben levő nyugdíjrendszer váltsa fel a jól működő és társadalmi tulajdonban lévő felosztó-kirovó rendszert. Így persze az ország eladósodása sem nőtt olyan gyorsan és nem kellett belpolitikai harcot hirdetni ennek az abszurditásnak a megszüntetéséért. Sose sajnáljuk a fáradságot, hogy megértsük a pénzügyek működését, különösen pénzügyi világválság idején. Harribey az egyik szerzőnk, aki képes közérthető magyarázatokat adni.

Fordította: Morva Judit   



[1] A vitáról a következő cikkekben olvashatunk: Démondialisation ou altermondialisation” [Deglobalizáció vagy alternatív globalizáció] és La démondialisation heureuse ? Eléments de débat et de réponse á Frédéric Lordon et quelques autres collégues [Boldog deglobalizáció? A Frédéric Lordonnal és néhány más kollégával folytatott vitáról és válaszokról], http://alternatives-economiques.fr/blogs/harribey; lásd még: Frédéric Lordon: www.fredericlordon.fr/triptyque.html, Bernard Cassen és Jacques Sapir: www.medelu.org

[2] Tulajdonjogi alapon szabadalmaztatni lehet géneket, sejteket stb. – a ford.

[3] Lásd Crise globale, développement soutenable et conception de la valeur, de la richesse et de la monnaie [Totális válság, fenntartható fejlődés és az érték, a gazdagság és a pénz fogalma], Forum de la régulation, Párizs, 2009.

[4] La mondialisation est-elle coupable? [Bűnös-e a globalizáció?], vita Daniel Cohen és Jacques Sapir között, Alternatives Economiques, no, 303., Párizs, 2011. június.

[5] Jean-Philippe Cotis jelentése: Partage de la valeur ajoutée, partage des profits et écarts de rémunérations en France [A hozzáadott érték megosztása, a nyereség megosztása, és a jövedelemkülönbségek Franciaországban], INSEE, Párizs, 2009.

[6] Frédéric Lordon: La démondialisation et ses ennemis [A deglobalizáció és ellenségei], Le Monde diplomatique, 2001. augusztus. A magyar Diplóban októberben jelent meg.

[7] Michel Husson, Une crise sans fond [Egy feneketlen válság], 2011. július 28., http://hussonet.free.fr

[8] Frédéric Lordon idézett cikke.

[9] Lásd Jean-Christophe Kroll és Aurélie Trouvé: La politique agricole commune vidée de son contenu [A közös agrárpolitika lényegétől megfosztva], Le Monde diplomatique, 2009. január.

[10] Frédéric Lordon: Qui a peur de la demondialisation? [Ki fél a deglobalizációtól?], La pompe á phynance, 2011. június 13. http://blog.mondediplo.net

[11] Lásd Francois Chesnais: Les Dettes illégitimes. Quand les banques font main basse sur les politiques publiques [Az igazságtalan adósság. Amikor a bankok kisajátítják a közpolitikákat], Raison d’Agir, Párizs, 2011.