Tényleg túl sokan vagyunk? Valóban korlátozni kell a születések számát? Be kell-e vezetni valamiféle szűrőt a születések előtt? Vagy épp ellenkezőleg: minden eszközzel elő kell segíteni a születések számának növekedését, tekintet nélkül a szülők helyzetére és arra, hogy képesek lesznek-e felnevelni a gyermekeiket? Vajon az embernek joga van beavatkozni a fogantatásba? Ezek a kérdések merülnek fel a témában, amióta szervezett, kulturális és erkölcsi normákkal rendelkező államok léteznek.
A világ élelmiszertartalékainak drámai csökkenése 2008-ban, illetve a környezet állapotának folyamatos romlása újra felvetette a túlnépesedés fenyegető problémáját. Ha a számadatokat nézzük, semmi okunk a magabiztosságra: minden egyes nap 218 ezer éhes szájjal többet kell etetni, azaz évente nyolcvanmillióval nő a Föld népessége, és lassan eléri a hétmilliárdot. Közben persze a fogyasztás is egyre nő… A népesség egyre komolyabban megterheli bolygónk természeti erőforrásait.
Mindazonáltal az emberiség nem az elmúlt évtizedekben kezdett aggódni a túlnépesedés jelensége miatt. Már négy évszázaddal időszámításunk kezdete előtt, amikor egyébként a Föld kevesebb, mint 200 millió lelket számlált, Platón és Arisztotelész melegen ajánlotta az államoknak, hogy a lehető legszigorúbban felügyeljék a születések számát: mindez nem mást jelent, mint hogy a túlnépesedés fogalma sokkal inkább kulturális kérdés, mint az objektív számok problémája. A bibliai „szaporodjatok, sokasodjatok” óta csapnak össze egymással a korlátlan népességnövekedés és a szabályozás hívei. Előbbiek a túlnépesedés jelenségét puszta illúziónak tartják, utóbbiak viszont a legfenyegetőbb rémként festik elénk.
Hosszú időn át nem léteztek valós statisztikák, így az objektív számok helyett a kérdésről szóló viták mindenekelőtt filozófiaiak vagy éppen vallásiak és politikaiak voltak. De még ma is, noha rengeteg különböző statisztika áll rendelkezésünkre, elsősorban az ideológiai vagy vallásos beállítódás határozza meg álláspontunkat. A túlnépesedésről alkotott véleményünk mindig egyben állásfoglalás is olyan alapvető kérdésekben, mint az élet és az élet értéke – ebből erednek azok az indulatok, amelyeket ez a probléma rendre felkorbácsol.
Évezredeken keresztül elsősorban az alacsony születésszámtól tartottunk, noha voltak olyan korszakok, régiók vagy akár egész kontinensek, mint Európa a tizenharmadik és tizennegyedik század fordulóján, amelyeknek igen súlyos – noha relatív - túlnépesedéssel kellett szembenézniük. Ez arra késztette a kor teológusait, hogy felülvizsgálják álláspontjukat. A szüzességgel vagy a szüzesség felsőbbrendűségével kapcsolatos erkölcsi megfontolások hamar az érvelés részévé váltak, mint ahogy a fogamzásgátlás jogi-vallásos és erkölcsi szerepének megítélése is. Végül, az onanizálás bibliai elítélése (az ószövetségi Ónán bűne, aki a magját a földre szórja) is sokáig volt hivatkozási alap e vitákban.
Mintegy negyvenmillió évvel ezelőtt, amikor egész bolygónkon mindössze félmillió ember lakhatott, a túlnépesedés veszélye igen távoli volt. És mégis: minden vadásznak szüksége volt megfelelő méretű vadászterületre a kielégítő táplálkozás érdekében. Ez az élettér átlagosan és személyenként 10-25 négyzetkilométer lehetett. Éppen ez szorította szigorú határok közé egy-egy csoport létszámát. A kizárólag vadászó-gyűjtögető csoportoknak nagyon kényes egyensúlyt kellett fenntartaniuk, és ha létszámuk meghaladta a 25-50-et, a helyzet minden bizonnyal kritikussá vált. Láthatjuk, hogy a túlnépesedés igen sok változatban létező jelenség, amely elsősorban az elérhető erőforrások mennyiségével mutat összefüggést. Erre utal a „sok az eszkimó, kevés a fóka” megfogalmazás is.
A lakosság létszáma könnyen válik kritikus kérdéssé. A görög városállamokban a domborzati viszonyok határozták meg az államok méretét: minden völgyben egy független állam működött és e körülhatárolt területeken a népesedés problémája igen hamar jelentkezett. Elsőként ez a kor hívta fel a figyelmet a demográfiai szempontokra. A korlátlan születések elvét aligha fogadhatta el az akkori politika.
„…az idegenek és a beköltözöttek is könnyen bitorolhatnák a polgárjogot”
Platón két legfontosabb dialógusában, az Államban és a Törvényekben határozza meg a rendelkezésre álló földrajzi tér és természeti források alapján az ideális lakosságszámot, a társadalom megfelelő szerveződését és működését (ez a modell a reális lehetőségek határát próbálta megbecsülni). Hasonlóan jár el Arisztotelész is a Politikában: „Nem mindegy, nagy-e valamely városállam vagy csak népes, a városállamot nem a lakossága számának nagysága teszi naggyá” (1) , hiszen szerinte „a tapasztalat azt mutatja, hogy igen nehéz, sőt talán lehetetlen is, túlságos népesség esetén helyesen kormányozni. Legalábbis azok közül, amelyeket jól szervezetteknek tartunk, egyikről sem mondhatjuk, hogy túlságosan engedékeny volna a lakosság számát illetőleg. A túlságosan nagyszámú népességnél a rend nem tartható fenn,… no meg az idegenek és a beköltözöttek is könnyen bitorolhatnák a polgárjogot, nem is volna oly nehéz nekik észrevétlenül eltűnniök a lakosság nagy tömegei között.” (2) Sőt, a sok ember sok szegényt is jelent, ami a lázadásuk veszélyével is együtt jár. Tehát nem az élelmezés vagy más források szűkössége aggasztja Arisztotelészt, hanem a rend fenntartása. Már az ókori görög demográfiai gondolkodás kidolgozta azokat az érveket, amelyekkel a modern és a jelenkori vitákban is találkozunk. Ráadásul ez a gondolkodás eugenikus (3) volt, malthuziánus (4) és idegengyűlölő!
A Római Birodalom dominanciájának fokozatos kialakulásával a vita dimenziója ugyan megváltozott, de az érvek és ideológiák maradtak. A római kormányzat politikája leginkább születéspárti volt: ez egyszerre jelentett újdonságot, de a kudarc beismerését is, hiszen a rómaiak születésszáma alatta maradt más kultúrákénak. Titus Livius a gallok túlnépesedéséről ír: az Itáliába jogtalanul betörő gallok képviselői a konzul előtt „előadták, hogy Gallia túlnépesedése miatt a szántóföld hiánya és a nélkülözés arra kényszerítette őket, hogy az Alpokon átkelve új lakóhelyet keressenek, s ahol lakatlan s emiatt műveletlen földet találtak, ott anélkül, hogy bárkit is megkárosítottak volna, megállapodtak. Várost is kezdtek építeni” (5) . Ez természetesen csupán politikai propaganda volt: a gallokat úgy állította be, mint akik agresszíven léptek fel a velük szomszédos rómaiakkal szemben, hogy ezzel igazolja a Gallia elleni római inváziót.
A kereszténység harmadik-negyedik századra tehető intézményesülésével az állami hatóságok felhagytak mindenféle beavatkozással a születések számába. Az eddig főleg polgárjogi és politikai kérdésnek számító születésszabályozás vallási és erkölcsi problémává vált. Élénk vita bontakozott ki a legfőbb erénynek számító szüzesség, a kissé háttérbe szorított házasság (amelynél az aszketizmust erényesebbnek tartották) és a büntetendő újraházasodás kérdéseiről. Ebben az aszketikus légkörben ismét felvetődött a kérdés: a népességnövekedés pozitív jelenség, vagy éppen ellenkezőleg? Termékenynek jó lenni, vagy a szexuális élettől tartózkodónak? A keresztények a választ természetesen az Írásban keresték, csakhogy a biblikus idézetek néhol ellentmondtak egymásnak. Az egyházatyák kemény munkája éppen arra is irányult, hogy a legkülönbözőbb retorikai és logikai bravúrok révén ezeket az ellentmondásokat megszüntessék és beláttassák, hogy Isten akarata egyértelmű. Az ellentmondás, hogy noha az Úr parancsolta Ádámnak és Évának, hogy sokasodjanak, de ő volt az is, aki azt mondatta Szent Pállal az Újtestamentumban, hogy „jó, ha az ember asszonnyal nem érintkezik”. A feladat tehát nem volt könnyű, de egy jó teológusnak semmi sem lehetetlen. Ebben a tekintetben az Ótestamentum nem hagy kételyt: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet”.
A középkor viszonylagos túlnépesedésének igen konkrét hatása lett: a tizenegyedik századtól a nyugatiak tudatában voltak számbeli fölényüknek és ebből fegyvert is kezdtek kovácsolni. II. Orbán pápa 1095-ben lovagok ezreit küldte Jeruzsálem elfoglalására, és a keresztes háborúkat azok a lovagok vívták, akik a keresztény világ túlnépesedésének jóvoltából álltak ilyen tömegben rendelkezésre.
A nyugati világ nagyjából ezeken az utakon járt a tizenkilencedik század elejéig: egyházi méltóságok, értelmiségiek, teológusok, filozófusok és írók egymást váltva elmélkedtek demográfiai kérdéseken, ingadozva a túlnépesedés félelme és a „horror vacui” (a természet irtózik az ürességtől) között, a népesedési utópia és az emberi életet a Földön alapvetően elrendező isteni rendben való megingathatatlan hit között. A köznép egyszerre értékelődött természeti csapásként és a gazdagság forrásaként. Mindenki kidolgozta a saját magyarázatát, szabályokat fogalmazott meg a népesedés terén, noha egyébként ekkor még a rendelkezésre álló statisztikai eszközök igen szerények voltak. Túlnépesedés, alulnépesedés: századokon keresztül voltak ezek a fogalmak ádáz viták tárgyai azok között, akik szerint az előbbi túl veszélyes és azok között, akik szerint az utóbbi veszélyezteti az emberi faj fennmaradását.
Számoljuk a lakosságot Malthusszel vagy osszuk szét a javakat Marxszal
Thomas Malthusnak a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulóján megjelent munkája (6) fordulópontot jelent a demográfiai teóriák történetében. A népesség, szögezi le a brit közgazdász és lelkész, gyorsabban nő, mint az élelmiszertermelés, ez pedig elkerülhetetlenül túlnépesedéshez és nagy léptékű éhínségekhez vezet. Ha mindezt hagyjuk megtörténni, akkor a következmények igen brutálisak és fájdalmasak lesznek: maga a természet fogja az „emberi felesleget” elpusztítani. A másik lehetőség a születések számának szabályozása, elsősorban a szegényeknek juttatott segélyek megszüntetésével, hogy „felelőssé” tegyük őket – hiszen az igazán felelős hozzáállás az, hogy csak akkor házasodunk és vállalunk gyermeket, ha felnevelésükhöz és táplálásukhoz megfelelő anyagiakkal rendelkezünk. Malthus szerint a nyomor gyors terjedése az egész emberiség számára veszélyes, ezért azt már csírájában el kell fojtani.
Pierre-Joseph Proudhon erre válaszolta azt, hogy a túlnépesedés problémája nem is létezik: ha a nyomor terjed, akkor annak első számú oka a magántulajdonra épülő rendszer, amely igazságtalanul ad hatalmat egyesek kezébe mások felett. A demográfiai kérdések iránt kevéssé érdeklődő Karl Marx Malthust a munkásosztály ellenségének tekintette, aki pimaszul kiszolgálja az uralkodó osztályokat, a tudomány ellen bűntetteket követ el és rágalmazza az emberi nemet. (7) Elsősorban a népesedési törvényben való vakhitet rótta fel Malthusnak, amely, akár egy természeti törvény, mindig és mindenhol alkalmazható, és eszerint a népesség mindig gyorsabban nő, mint az élelmezésére szolgáló források: „egy ilyen elvont népesedési törvény csak a növényekre és az állatokra vonatkozóan létezik, amennyiben az ember történelmileg be nem avatkozik. Ami igazán számít, az nem az emberi nem létszáma, hanem a gazdagság eloszlása.” (8)
Ezek a viták egészen a huszadik század közepéig folytak, amikor is megindult az emberiség létszámának fékezhetetlennek tűnő növekedése: hárommilliárd ember 1960-ben, több mint hatmilliárd 2000-ben. Ekkor már nem egyszerű növekedésről volt szó, hanem valóságos robbanásról, így a demográfusok, közgazdászok, geográfusok, de a filozófusok, történészek, etnológusok és persze politikusok egész hada is törte a fejét a jelenség értelmezésén. Az egyik oldal, az élet sokasodásának védelmezői az élet minőségének kérdésével nem foglalkoztak, velük szemben a realisták a születések szabályozását követelték. Míg az előbbiek tagadták a túlnépesedésnek a létezését is és egyszerűen egyenlőtlen fejlődésről beszéltek, addig az utóbbiak leleplezték a születéspártiak gyilkos felelőtlenségét, amely több százmillió embert ítél éhhalálra. Ráadásul a nyolcvanas évek kezdetétől a környezeti és ökológiai problémákkal is egyre inkább számolni kellett.
A századfordulón úgy tűnt, hogy az antimalthuziánusok megnyugodhatnak, hiszen a korabeli demográfiai folyamatok azt mutatták, hogy a termékenységi mutatók mindenütt, még a legszegényebb országokban is csökkentek. Ez a tény alátámasztotta azt a jelenséget, amelyet 1934-ben Adolph Landry nevezett el „demográfiai forradalomnak”. Ez az elmélet azt állította, hogy a javak termelésének hihetetlen növekedése miatt a népesség és az élelmezéséhez szükséges erőforrások problémája meghaladottá vált. Mára az optimális népességszám kulturális kérdéssé vált, a cél a „boldogság” elérése, amely azonban már minőségi és nem mennyiségi kategória.
A mai számítások szerint bolygónk népessége kilencmilliárd körül fog stabilizálódni 2050 tájékán, 2150-re pedig tízmilliárd emberrel számolnak a tudósok. Mivel, és ebben a demográfusok többsége egyetért, a Föld forrásai elegendőek tízmilliárd ember számára, hogyan lehetnénk „túlnépesedettek” hétmilliárd lakossal? Ha van egymilliárd alultáplált ember és további kétmilliárd szegény a bolygónkon, akkor az semmi mást nem jelent, mint a rendelkezésre álló források rossz elosztását. A következő kérdés az lehet, hogy kívánatos-e elérni a fenti lakosságszámot? Hiszen tízmilliárd, akár megfelelően élelmezett ember mégiscsak igen nagy teher a környezetnek.
Salman Rusdie írta 1997-ben, az akkor született hatmilliárdodik embert üdvözlő, Levél a világ hatmilliárdodik polgárához című könyvében: (9) „Mint egy különleges kíváncsi faj egyik példánya hamarosan fel fogod tenni a két 64 ezer dolláros (ennyi az egy főre jutó GDP az Egyesült Államokban) kérdést, amelyet előtted már 5 999 999 999 ember feltett: hogyan jutottunk el idáig? És most, hogy itt vagyunk, hogy tudunk így élni? Minden bizonnyal azt fogják sugallni neked, hogy az eredet kérdésére csak akkor létezhet válasz, ha te is hiszel egy láthatatlan és mindenható Létezőben, amely mindent megteremtett odafenn, amit mi, szánalmas kreatúrák fel sem tudunk fogni, nemhogy a szándékait megérteni megkíséreljük… Éppen ezen hit miatt számos országban meg se próbálták megakadályozni az emberiség létszámának ijesztő növekedését. Bolygónk túlnépesedése legalábbis részben éppen ennek a spirituális hitnek köszönhető. Életed során minden bizonnyal látni fogod a kilencmillárdodik polgár érkeztét is. A születések túl magas száma minden bizonnyal részben annak köszönhető, hogy a vallások megakadályozzák a születésszabályozás bevezetését, mint ahogy igen sok ember hal is meg a vallások miatt…”
Ma, tizennégy évvel később, 2011-ben vagy legkésőbb 2012 elejére várjuk világunk hétmilliárdodik polgárának megszületését. A kicsinek tízből hét az esélye, hogy szegény országban szülessen egy hátrányos helyzetű családban. „Isten hozott” üzenetet küldjünk neki vagy bocsánatkérő levelet?
