Az örökké láthatatlanok

Kategória: 2011. október
Írta: Genevieve Fraisse
Találatok: 4526

A „biztos háttér” szerep, az ápolásra szorulók kiszolgálása és a hagyományos háztartásvezetés magában hordozza az iróniát, egy problémás társadalmi kérdés iróniáját. Szolgálni? Mindez egyszerre zavarba ejtő (nemek közti egyenlőség) és politikailag provokatív. Már a kérdés felvetése is valószínűtlen. A házimunka az emberi faj mindennapjainak egyik kikerülhetetlen velejárója, ugyanakkor a nők, mind a fizetett alkalmazottak, mind a háziasszonyok kizsákmányolását a legtöbb ember észre sem veszi. Az irónia tehát az adott esetben azt jelenti, hogy a probléma épp annyira átláthatatlan, mint amennyire nehéz a megoldás. A másokról életvitelszerűen gondoskodók problémája nem szolgál könnyű válasszal, és vizsgálata során nem kerülhetőek ki sem a paradoxonok, sem az ellentmondások.

 

Celestine_GoddardManapság a kérdést két egymást keresztező nézőpontból szemlélhetjük, s mindkettőben keveredik a demokrácia és a magánélet kérdése. Az egyik egy esemény, egy luxushotelban dolgozó szobalány lázadása, a másik egy vita, amely a biztos háttér szerepének utópiája körül alakult ki.

Ahogy a szobalányokról általában beszélünk, az mindig zavarba ejtő. 2011 májusában a Strauss-Kahn-ügy bírói meghallgatásakor New York utcáin rendezett szolidaritási tüntetésüket például szakszervezeti mesterkedésként mutatta be a sajtó. A zavar onnan ered, hogy a szállodai alkalmazottak, pontosabban a szobalányok és a takarítónők szükségszerűen magányos, elszigetelt nők, akik a hotelek területén itt-ott, szinte véletlenszerűen bukkannak fel. A nyilvános tüntetéssel átléptek egy bizonyos határt: a magánélet és az intimszféra határát, hiszen kiléptek egy magánház vagy egy hotel zárt falai mögül. Átlépni a magánéletet a közélettől elválasztó határvonalat mindig merész cselekedet. A közélet területéhez tartozik ebben az esetben egy közösségi szlogen, a szállóigévé vált kiáltás: Shame on you! (Szégyelld magad!), amit a nagy hatalmú, erőszakkal vádolt férfi ellen kiáltanak.

A közszférába és a közbeszédbe a háztartási alkalmazottak és a szobalányok általában nem kerülnek bele. Pedig „ugyanolyan dolgozók vagyunk, mint a többiek” – mondják magukról már több mint egy évszázada, a szakszervezeti mozgalmak születése óta. Már a tizenkilencedik század végén megalakult a Házi alkalmazottak szakszervezete, majd a szobalányok és cselédek szakmai alapon a Francia Demokratikus Munkásszövetség (CFDT) „háztartási alkalmazottak” egységébe tömörültek, és legaktívabban a hetvenes években hallatták hangjukat. A háztartási alkalmazottak 2011-ben kelt brazíliai kiáltványa, amelyet a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek (ILO) címeztek, nem más, mint a házi alkalmazottak politikai és antropológiai céljának kinyilvánítása, amely szerint a dolgozó- és munkásosztály részének tekintik magukat. Figyelemreméltó, hogy az 1900-as évek munkásai meglehetős tartózkodással fogadták ezt a követelést, hiszen nem bíztak azokban, akik túl közeli, személyes kapcsolatban álltak a főnökökkel, tulajdonosokkal.

Nyilvánosan, a háztartás falain túl akkor jelentek meg, amikor feladatuk része volt a reprezentáció, a látszat fenntartása, például az egyenruhás portás vagy sofőr szerepében. Ez a szerepük erősen korlátozódott a tizenkilencedik század végén, a „személyzet válsága” idején, az első világháborúval pedig tovább csökkent és végül be kellett érni az egyszerű „cseléddel”, a „mindenes lánnyal”. Érdekes például Charles-Lucien Lépine kisfilmje, A szobalányok és cselédek sztrájkja 1905-ből, amelyben az alkalmazottak a családi, a házi közegből csoportosan vonulnak a piacig, majd a szakszervezeti központon keresztül egészen a rendőrkapitányságig. A hajdan megálmodott cselédsztrájk és az igencsak valóságos New York-i szobalányok tüntetése a politikai megnyilvánulás szinte illetlen formája, hiszen átlépteti velünk a lezárt szoba, lakás vagy magánlakosztály képzeletbeli küszöbét. És emlékezzünk csak az Accor csoport kiszervezett egysége, az Arcades szobalányainak sztrájkjaira nem is olyan régen, 2002-ben[1], vagy a 2010-es párizsi Crowne Pláza munkabeszüntetéseire.

A belépés a politika világába – utcai tüntetések, szakszervezeti élet, sztrájk – tükrözi napjaink kettősségét. Hogyan lehet egy kalap alá venni a szolgálatot és a demokráciát, a háztartások hierarchiáját és a társadalmi egyenlőséget? A New York-i bíróság előtt megjelenő tüntető szobalányok megdöbbentették az újságírókat és a tévénézőket, hiszen a kép a modern demokrácia tipikus megjelenése egyfelől, amely a szemük láttára kapcsolódott össze a szolgálat elavult hagyományával másfelől, márpedig a szolgálat ősöreg, akárcsak a világ. A szolga, a szolgálólány intézménye mindent túlélő őskép. Az úr és a rabszolga hegeli dialektikáján – ami kapcsolatot és lehetséges harcot feltételez – innen, és a felvilágosodás évszázadának színműírói – Marivaux-tól Beaumarchais-ig – színdarabjain túl, ahol előszeretettel cserélték fel a szerepeket szolga és ura között, a szolgáló korcs társadalmi kategória: a családon kívül és belül áll egyszerre, ismerős és idegen, szegény, mégis a gazdagoknál lakik. Ráadásul helyzetük (nézzék csak meg Arisztotelészt) a nők és a gyerekek mellett van.

A huszonöt évszázada emlegetett „trák szolgálólánynak” még a nevét se tudjuk

Ismeretes, hogy a francia forradalom idején a férfi háztartási alkalmazott nem számított állampolgárnak. Mivel másoktól függött, egyéni politikai függetlensége szintén problémás volt. Nem csodálkozhatunk hát azon sem, ha egy bejárónő először arctalan marad. A „trák szolgálólánynak”, akit a filozófusok immár huszonöt évszázada emlegetnek, még a nevét sem tudjuk. Trákia szolgálólánya a nevetéséről ismert. Történt ugyanis, hogy Thalész egy este a csillagokat szemlélve sétálgatott, majd egyszer csak kútba esett. A trák szolgálólány ezt látva jóízűen felkacagott és ekképpen gúnyolódott Thalészon: tudni akarja azt, mi van az égben, de rejtve marad előtte az, ami közvetlenül a lábai előtt van. A lánynak nincs neve, hiszen könnyen pótolható és lecserélhető, puszta társadalmi szerep, egy háztartás szükséges kelléke. Marinak kellett hívni, „a Mari a szobalány”, ahogy Léon Frapié írta a huszadik század elején a Statiszta (1908) című regényében. De vajon egy befolyásos embernek, egy politikusnak vagy egy tudósnak miért van arca és neve?

Míg a szolgálók megjelenése a politikai térben a szolga elavult intézményére emlékeztet minket, kibontakozóban van egy vita a care, az ápolás szükségességéről, a gondoskodásról, a figyelmességről, illetve a személyes kötődés kialakulásáról és újraépítéséről a generációk között és a mai társadalom atomizált egyénei között. Ma már nem azt jelenti a szolgálat, hogy kiszolgálunk valakit, aki gazdagabb nálunk, hanem arról, hogy segítünk valakinek, akinek erre elengedhetetlen szüksége van. A szolgálat középpontjában a szolgáltatást igénybe vevő személy áll a maga speciális szükségletével. A szakma kollektív szerződése szerint az a személy, aki olyan helyzetben van, hogy szolgáltatást nyújt valakinek, egy „különleges munkaadó munkavállalója”. Elemezzük kicsit ezt a kijelentést!

A szolga-szolgálat kifejezések eltörlésének szándéka hosszú terminológiai kísérletezésre nyúlik vissza. „Háztartási alkalmazott”, majd „családi alkalmazott” kifejezések használatával próbálták elkerülni a „cseléd” szót vagy eltüntetni a „szobalány” pejoratív tartalmát. A tét is az volt, hogy integrálják a modern munkaerő világába a szolgáltatást nyújtó dolgozókat. Persze különbség van egy nagy szállodában dolgozó szobalány és az időnként, feketén takarítást vállaló nők helyzete között. Nem is beszélve az idősek ápolására szakosodott asszonyok helyzetéről, hiszen egy idős ember ellátása nem háztartási munka, még ha gyakran annak is tartják.

Szolgáló és úr kapcsolata

A szolgáltatásnak minősülő munkáknak sok fokozata van: a legnemesebbtől (embert segíteni) a legalávalóbbig (koszt takarítani). Lehet, hogy a szükséges emberi szolidaritás, de az is, hogy a megkerülhetetlen társadalmi elnyomás alkotja a munka lényegét. Ennek ellenére a szolgalét történetének speciális nemi jellemzőit sem felejthetjük el. Hiszen nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy ez a „szakma” sosem volt annyira elnőiesedve, mint napjainkban. Kell-e még ezek után mondani, hogy a házi szolgálat a nők ingyenes házimunkájában gyökerezik? Még mindig meg kell jegyeznünk, hogy egyes nőknek olyan munkákért fizetnek, amelyeket más nők ingyen végeznek (takarítás, ápolás)? S még azon csodálkozunk, hogy a modern életnek ez a része politikai tabunak számít? Politikai tabunak, mivel az ingyenes és fizetett munka közötti ellentét kiéleződött korunkban, amikor az egyén gazdasági függetlensége vált az egyik fontos társadalmi ismertetőjelévé.

Így paradox módon e munkaerő egyre jelentősebb elnőiesedése a huszadik századi történelemhez köthető; egyrészt az alkalmazotti státusz fejlődése, másrészt pedig a háztartási feladatok szakmává válásának folyamata következtében.  Nem is érdemes ma azon csodálkozni, hogy a kollektív szerződésben megnevezett „különleges munkaadó munkavállalója” semleges, nemtelen személyként szerepel, miközben ma e munkakört 98 százalékban nők töltik be.

Ez az új perspektíva másfajta gondolkodásra ösztönöz minket: az ápolásról és gondoskodásról, a care-ről, a figyelmességről és az érzékenységről mások sebezhetősége iránt. Nem változott-e meg gyökeresen mindezek hatására a szolgálatot teljesítő személy státusza, szerepe és feladata? Tudjuk, hogy a társadalmi hierarchia, amely átszövi szolgáló és úr viszonyát, átívelt a különböző politikai rendszereken. Ez a hierarchia természetesnek tűnt a monarchikus társadalmakban, de a mai demokratikus, az egyenlőséget célul kitűző rendszerben sem szűnt meg a maga hétköznapiságában. Ez adja a kérdés elméleti és aktuálpolitikai jelentőségét: melyik társadalmi erő tudná figyelembe venni az egyre hosszabb várható élettartamot, az így ápolásra szorulók megnőtt számát és a gyermekmegőrzés megnövekedett igényét, miközben átalakítaná az ősi függést szociális hasznossággá? Vagy ellenkezőleg – és a care, a törődés hívei erre hívják fel a figyelmet - miképp lehet a nagy demokratikus álmot újjáéleszteni, amely szerint a szolgálat nem alávetettség és szolgasors, hanem ajándékozás és egyben emberi kapcsolat? Így értelmezve a szolgálatot az aszimmetrikus helyzet és az elképzelhetetlen egyenlőség szolgáló és kiszolgált között nem értelmezhető és nem okoz politikai problémát. Egyébként azt is mondják, hogy a szolgálat jelenségének elemzése azt mutatja, hogy a kiszolgált személy a gyenge, nem pedig a szolgáló. Az atomizált, elszigetelődött egyének közötti társadalmi hasznosság és a szolidaritás együtt határozhatja meg a társadalmi változás lehetőségét. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az, aki szolgál, szintén sebezhető szituációban van. A szolgálat tehát két gyenge, sebezhető ember közti kapcsolat.

Világosan megfogalmazható a politikai tét: újraépíteni a társadalmi kapcsolatokat, új értelmet adni nekik, alapvetően a munka helyétől, vagyis a szolgálattól kiindulva. A helyzet teljesen átalakult: amíg a múlt században a személyi szolgáltatás jelentősége csökkent, a következő kor társadalmában már központi helyet fog elfoglalni, egy politikai átalakulás lehetséges keretei között, hiszen egy, a magánszférában jelentkező szükségletet egyszerre a közszférába emel. Ebből a szemszögből lehetne újjágondolni a köz- és magánszféra közötti határ kérdését. És még valami: másokkal foglalkozni, gyengékkel, beteggel, idős emberrel, kisgyerekkel a már jól ismert emberi tulajdonságok köréből merítkezne, amely jellemvonások történelmileg nőneműek, háztartásiak, anyaiak. Majd mindezt ki lehetne terjeszteni a közszférában, elfogadottá és értékessé tenni a háztartás világán kívül is azokat a tulajdonságokat, amelyeket női tulajdonságokként ismerünk el és így elválaszthatóvá tenni attól a nemtől, amelynek addig mindezt tulajdonítottuk.

Jeanne Deroin, az 1848-as forradalom radikális feministája már saját korában beszélt „az állam nagy és rosszul irányított háztartásáról”, ahol a jövőben ő is dolgozni akart. Javasolta az otthon termelt érték kérdésének politikai felvetését is. A probléma efféle taglalása azóta is fontos és ütős politikai érv, erős meggyőző erővel, miközben, és ez a helyzet alapvető paradoxona, a házimunka nemi kötöttsége a valóságban semmit sem változott. A koedukáltan végzett háztartási feladatok ma is a mágikus gondolatok körébe tartoznak, amikor egy nemi hierarchiától, egy férfiuralomtól mentes társadalom utópiájába ringatjuk magunkat.

Két véglet körvonalazódik mostantól a szolgálat fogalma körül: az archaikus múlt és az elképzelt jövő. Egyrészt olvastunk egy régi történetet egy szolgálólányról, akit távol tartottak a közszférától. Őneki nincs joga nyilvánosan, a bíróság előtt panaszkodni, ő nem lehet dühös, legfeljebb kinevetheti a hatalmasokat. Másrészt új köntösbe öltözött történetet hallunk a női nem kimeríthetetlen jó tulajdonságairól, a női princípiumról, amely minden szempontból nyitott, maga a gondoskodás és táplálék, szex és tisztaság, és e dicséretözön közben azt remélik, hogy a nemek közti egyenlőség viszonyait nem kell nagyon megbolygatni ahhoz, hogy a magánélet és a közélet összehangolható legyen.

Csak az a kétely maradt: van-e a házi szolgálatnak koedukált jövője?

A szerző filozófus, író: Service ou servitudes. Essai sur les femmes toutes mains. [Szolgálat vagy szolgaság. Esszé a mindenes nőkről] Le Bord de l’Eau, Lormont, 2009. (Első kiadás: Femmes toutes mains [Mindenes nők], Seuil, Párizs, 1979) Utolsó megjelent könyve: Á coté du genre. Sexe et philosophie de l’égalité.  [A nemiség mellett. Az egyenlőség neme és filozófiája], Le Bord de l’eau, Lormont, 2010.

Fordította: Nagy Georgina      



[1] Lásd Ivora Cusack 2008-as filmjét: Zűrzavar az alvállalkozásban.