hu | fr | en | +
Accéder au menu

Tunézia: szédítő lehetőségek előtt

Kevesebb mint egy évvel Mohammed Bouazizi, az arab felkelések kirobbantójának öngyilkossága után Tunézia népe az urnák elé járul. A meglehetősen zűrzavaros választási kampány hátterét rendkívüli szociális állapotok alkotják.

JPEG - 868.4 kio

Vajon véget ér-e a forradalom azzal, hogy megdöntik a diktátor hatalmát? Tunéziában több mint száz, jobbára ismeretlen párt ügyködik azon, hogy az október 23-i választásokon mandátumot szerezzen az Alkotmányozó Gyűlésben. Most még minden lehetséges, még az összes alternatíva előtt nyitva áll az út. Egyfelől a majdan megválasztandó nemzetgyűlés bátran hivatkozhat majd makulátlan legitimációjára: a választásokat az egyszerű arányosság szabályai szerint tartják, ügyelnek a nemek egyensúlyára (noha a listavezetők 95 százaléka férfi), és a közvélemény-kutatások költségeit és a kampánypénzeket szigorúan korlátozzák, a nagyobb pártok pedig nem kapnak semmiféle külön támogatást. Az alkotmányozó gyűlés reprezentatív és egyben szuverén lesz. Egyidejűleg határoz majd az új államformáról (elnöki vagy parlamentáris rendszer), a hatalmi intézmények egyensúlyáról, a vallás szerepéről az intézményrendszerben, sőt, akár az állam nemzetgazdasági szerepéről is. Általános a derű, a tiszta lap iránti bizalom és az arab és muzulmán demokrácia megteremtésébe vetett remény. „Ha nálunk nem, akkor sehol sem fogják tudni megcsinálni” – sommázza véleményét egy baloldali aktivista nő, aki bízik abban, hogy Tunézia megőrzi úttörő szerepét a térségben.

Október 23-án Bizerta szavazókörzeteiben nagyon sok asztalra, vagy legalábbis nagyon nagy asztalokra lesz szükség. A szavazópolgárnak ugyanis 130 lista közül kell majd választania; ezeknek közel fele függetlenként indul (lásd a keretes írást). Hogyan lehet majd köztük eligazodni? Hiszen szinte valamennyi induló ugyanazokat a többértelmű szólamokat hajtogatja: „arab-muzulmán identitás”, „szociális piacgazdaság”, „regionális fejlesztés”, „irányító állam”.

„A forradalom iránytűje balközép felé mutat” – állítja határozottan Nicolas Dot-Pouillard, az International Crisis Group kutatója. Ez a szervezet több jelentést is publikált Tunéziáról (1) . Zine El-Abidine Ben Ali bukott pártjának (Polgári Demokratikus Tömörülés, RCD) hatalomvesztett vezéralakjai, köztük Kamel Morjane centristaként azonosítják magukat – éppúgy, mint a Haladó Demokratikus Pártbeli (PDP) Nejib Chebbi köré tömörülő régi ellenfeleik. Ám az Ennahda („Újjászületés”) iszlamistái is azt vallják magukról, hogy centristák, és legfontosabb laikus riválisaik, az Ettajdid („Megújulás”) exkommunistái, a Demokratikus Front a Munkáért és a Szabadságjogokért (FDTL) szocialistái ugyanígy (ez utóbbiak különben balközép irányultságúaknak tekintik magukat). Még maga a Tunéziai Általános Munkásszövetség (UGTT) vezetői által alapított Tunéziai Munkapárt (PTT) is ebben a mezőben helyezi el önmagát, miközben a szakszervezeti központ meghatározó szerepet játszott a közelmúlt szociális lázadásában. Mindez meglehetősen zűrzavarosnak tűnik. Az is. A Ben Ali-féle rezsim öröksége is ránehezedik a jelenlegi politikai viszonyokra. Az RCD ugyanis egyszerre volt gazdaságilag liberális (és egyben maffiaszerű) és politikailag rendőrállam, miközben a Szocialista Internacionálé tagjainak a sorába tartozott.

Legalább tudjuk vagy gyanítjuk a nagy pártok politikai identitását, ha jól ismerjük vezetőik kacskaringós pályáját, örökké változó eszméit, szervezeteit és elvbarátait. (2) Fogalmunk sincs viszont a fantomszerű Szabad Hazafias Unió (UPL) irányultságáról, amelyet egy Londonban élő és Líbiában nagy vagyonra szert tett üzletember, Slim Riahi alapított idén júniusban. Riahi ellenzi a politikai természetű kiadások korlátozását, mert ez megakadályozná az övéhez hasonló, anyagiakban nem szűkölködő új erők megjelenését. Olyan szóvivőt választott, aki a Paris 1 Egyetem menedzsment szakán végzett, és egyébként szintén egy vállalatcsoport elnöke. A szóvivő a párt programját így mutatta be: „Fejlesztési modellünk a népi részvételre, a nagyobb szociális méltányosságot, mindenkinek méltóságot és munkát, regionális fejlesztést biztosító piacgazdaságra épít.” Magától értetődik, hogy az UPL őrködni fog „az ország arab-muzulmán identitásának megőrzése felett”, mindemellett nem feledkezik meg „az egyetemes értékekről sem”, amelyeket szintén a magáénak vall. (3)

Nem nehéz elképzelni, hogy a választók, miután megismerkedtek egy ilyen precízen megfogalmazott ígérethalmazzal, tudni fogják a dolgukat. Ha mégsem, hát majd az a tény, hogy a tuniszi választási körzetben Chokri El Ouaer egykori labdarúgó az UPL listavezetője, rávezeti őket a helyes döntésre.

Az UPL csupán egyike a nagy nehezen összetákolt, köpönyegforgató pártoknak, amelyek hasznot szeretnének húzni a demokratizálódásból, amelyért nem tettek semmit. Nem zárhatjuk ki, hogy néhányan, akik bár részt vettek Ben Ali rezsimjének megdöntésében, de annakidején profitáltak belőle, egy hónappal a választások után, vagy az alkotmányozó gyűlés előreláthatóan egyéves mandátumának lejárta után ismét színre lépnek, sőt, főszereplők lesznek. Ehhez elég lesz elmagyarázniuk – s ezen szorgoskodnak már most is –, hogy véget kell vetni a rendetlenségnek, fel kell venni a munkát, mert már úgyis minden megváltozott, elég volt a zűrzavarból, hiszen a zsarnok megbukott. Az 1848. februári francia forradalmat Alphonse Lamartine nevével kapcsolják össze. Mindazonáltal tíz hónappal a köztársaság kikiáltása után az író és hajdani külügyminiszter indult az elnökválasztáson, és mindössze 17 210 szavazatot kapott. Louis-Napoleon Bonaparte, a monarchisták és a rendpárt jelöltje viszont 5 434 226 választót állított maga mögé.

Híresztelések egy „árnyékkormányról”

Hamma Hammami, a tunéziai kommunista Munkáspárt (PCOT) vezetője nem tart kizártnak egy efféle restaurációt. Ezért nem győzi ismételni „a forradalom folytatásának szükségességét”, miközben a szociális hálózatokban erősen tartják magukat azok a híresztelések, hogy létezik egy olyan „árnyékkormány”, amelyet a háttérből a régi rendszerhez tartozó üzletemberek mozgatnak. Ezt magyarázta legutóbb szeptember 9-én Lassoudában is, abban a kis mezőgazdaságból élő faluban, amely nyolc kilométerre fekszik Sidi Bouzidtól, ahol 2010 decemberében lángra lobbantak az arab lázadások: „Tunézia javait ellopták a tolvajok. Most már szabadon kimondhatjuk a véleményünket, de a hétköznapi élet mit sem változott. A forradalomnak folytatódnia kell, hogy szavatolhassuk a lakosság többsége számára a jólétet. Egyesek megengedhetik maguknak, hogy Amerikába utazzanak, másoknak egy tabletta aszpirinre sem telik. A Ben Ali által ellopott pénznek kevesebb mint egy százaléka is elég lenne a tunéziai vízprobléma megoldásához.”

Erről a „vízellátási gondról” egy parasztember nem sokkal korábban így beszélt: „1956, a függetlenség elnyerése óta az egymást követő kormányoktól nem kaptunk semmit – se ivóvizet, se infrastruktúrát. Tanulmányokat készíttettek, amelyekből azonban nem lettek beruházások. Sehova sem vezető projekteket indítottak.” Tény, hogy a Sidi Bouzidi térség hétezer lakosának vízellátása az út mentén húzódó, silány állapotú és gyakran meghibásodó vízvezetéktől függ. Egy ígéretes hozamú kút fúrását félbehagyták és nyílását lebetonozták, miután a hatóságok rájöttek, hogy az édesvízi réteg eléréséhez sziklás talajon kellene áttörni.

A választási felbuzdulás tehát alkalom a választóknak, hogy fejlesztési hitelek, középiskola, orvosi rendelő vagy karbantartott utak iránti követelésekkel lépjenek fel. A mezőgazdasági terményekben (olajbogyó, pisztácia, mandula) gazdag térséget igencsak szegény emberek lakják. Jó néhány parasztcsalád kicsinyke és nyomorúságos szürke téglás házban zsúfolódik össze, és az emberek a földön, mindössze három centiméteres habszivacs matracon alszanak. A gazdag Marsa negyed szép házai és a karthágói paloták onnan igen távolinak tűnnek. Vajon elég-e egy alkotmányozó gyűlési szavazólap, hogy megbüntessék az előző rendszer korrumpálódott vezetőit, leépítsék a felduzzasztott rendőri apparátust, felszámolják a területi és társadalmi törésvonalakat, és végre megvalósítsák a pozitív területi diszkriminációt, amelyet Moncef Marzouki, a Kongresszus a Köztársaságért (CPR) emberjogi mozgalom aktivistája szorgalmaz?

Bármennyire is elhanyagolta a hatalom Lassoudát, a település megváltozott 1956 óta. A sarki kávézónak szélessávú internetkapcsolata van, majdnem mindenkinek van mobiltelefonja, a fiatalok közül nagyon sokan használják a Facebookot, és esetenként a szüleik is. Amikor a turbános földművelő előadja a PCOT (Munkáspárt) küldöttségének az ivóvízellátási gondokat, a jelenet régi metszeteket idéz mindaddig, amíg Nokiája csengőhangja félbe nem szakítja panaszát. A mellette ülő is szórakozottnak tűnik, mert SMS jött a Párizsban élő fiától, és ez eltereli a figyelmét. Más területeken viszont nem ennyire feltűnő a változás. A gyűlésen a tűző nap elől a résztvevők két vászontető alá húzódnak: az egyik a férfiaké, a másik az asszonyoké és a gyerekeké. A hallgatóság túlnyomó többsége férfi.

Hammami kénytelen a vallásról is beszélni. „Ez a kérdés tulajdonképpen csapda a számunkra” – mondja csendesen egy aktivista. Hammami szavaiból megértjük, miért: „A tunéziaiak muzulmánok. Ez nem jelent gondot számunkra: védelmezzük az egyéni szabadságjogokat, a felekezeti szabadságot és a szólásszabadságot.” Ez persze kisebb derültséget kelt. A kommunista vezető még hozzáteszi: „A párt nem ellenzi a vallást és a mecseteket. Amikor 2003-ban Ben Ali zarándokútra ment Mekkába, könny szökött a szemébe. És közben tolvaj volt.” A közönség derül és tapsol e maghrebi Tartuffe emlékének felelevenítése hallatán.

Valamivel később Hammami kiegészítette a számunkra előző mondatait: „Sakhar el Matri, Ben Ali veje nagy telket vásárolt, és ott minden egyes ösvényt a Próféta kilencvenkilenc nevének egyikéről nevezett el. Alapítója volt a Zeitouna iszlám banknak, s létrehozta az azonos nevű rádióállomást, amely kizárólag vallási műsorokat sugárzott. Amikor Rached Ghannouchi sejk elmenekült Ben Ali elnyomó rendszere elől, hol is talált menedéket? Egy világi államban, az Egyesült Királyságban. Amikor pedig kitört a forradalom, hová is menekült előle a nem vallásos Ben Ali? Hát Szaúd-Arábiába. Ez a tény többet ér, mint bármilyen elméleti magyarázat”. Mindez azért fontos, mert minden előrejelzés szerint az iszlamisták alkotják majd a alkotmányozó gyűlés legnagyobb pártját.

Atatürk és Bourgiba mintája

Ali Laaridh, az Ennahda egyik vezetője elismeri, hogy a rendőri elnyomás és a száműzetés megváltoztatta harcoló testvéreik szemléletét: „Nehéz éveket éltünk át. Tudjuk, hogy mit jelent az emberi jogok megsértése. Ötven különböző országban éltünk. Megtanultuk, hogy mit jelent a demokrácia, a nők jogai. Annak alapján kell megítélni bennünket, amit átéltünk, s figyelni kell, hogy hogyan élünk most mi magunk és családunk: a feleségem dolgozik, lányaim mind tanultak, egyikük fátyolt sem visel”. Radia Nasraouit, a régi rendszer üldözött ellenfeleinek védőügyvédjét aggasztja, hogy „az Ennahda gyűlésein olyan jelmondatok olvashatók, amelyek fennen hirdetik: A muzulmán nép hangját semmi sem harsoghatja túl!” És hozzáteszi: „Nagy szakadék van az Ennahda vezetőinek megnyilatkozásai és egyes tagjainak a cselekedetei között.” Llaridh replikája meggyőző, ha nem is tölt el bennünket teljes megnyugvással: „Nincs előzetes garancia arra, hogy bármelyik párt mindenben tartja magát ahhoz, amit korábban mondott.”

Az Ennahda bizonyos vezetői, miközben bizonyítani akarják, hogy valódi demokraták, mind gyakrabban hivatkoznak a Recep Tayip Erdogan-féle török modellre. A török miniszterelnököt egyébként nemrég a tunéziai iszlamisták lelkes fogadtatásban részesítették. (4) Az analógia kísérteties és egyben igen tanulságos. Mindkét országban egy karizmatikus vezető (Musztafa Kemal Atatürk, illetve Habib Bourguiba) a modernizáció híveként kötelező jelleggel végrehajtotta azt. Ennek eredményeként szétválasztották a politikát és a vallást. Ez a modernizáció esetenként a nyugati nacionalizmustól kölcsönzött időnként explicit módon eszméket. A tunéziai iszlamisták, bár hangsúlyozzák, hogy nem kívánják ezt a mintát követni, úgy gondolják, hogy Atatürk „Kelet-mentesítette” Törökországot, Bourgiba pedig „arabmentesítette” Tunéziát. Más szóval túlságosan is Európához kapcsolta. Az Ennahda programja nem kérdőjelezi meg sem a liberalizmust, sem a kereskedelmi nyitást, de új egyensúly megteremtését szorgalmazza a nyugati és az Arab-öböl térségéből érkező „iszlám” beruházók és utazásszervezők között.

Mindenki demokráciáról beszél? Laaridh megragadja az alkalmat, hogy kifejtse: az alkotmányozó gyűlést „teljhatalommal kell felruházni”, azaz fel kell hatalmazni, hogy „a vallási vagy az arab-muzulmán örökségből merítkezzen”. Sajnálkozva teszi hozzá, hogy Bourguiba idején „az állam a racionalitás felé való elmozdulást kényszerített ki”, némileg a szovjet rendszerhez hasonlóan. Nem arról van szó, hogy megkérdőjelezné az elmúlt ötven esztendő vívmányát, csupán azt kifogásolja, hogy „túl nagy árat kellett fizetni érte”.

Az iszlamisták biztosra mennek. Egy olyan országban, ahol a Ben Ali-klán hatalmas vagyonokat sikkasztott el, okkal bíznak a moralizáló diskurzus hatásában. Az Ennahdának nem kell tartania attól sem, hogy a jómódú kerületek elnyugatiasodott polgárai gyökeres változást sürgetnek majd. Őket ugyanis komoly veszély fenyegeti. „Egy évszázadon át ők alkották az ország kulturális krémjét sommázza véleményét Omeyya Seddik baloldali aktivista és hajdani PDP-tag –, de most majd a szélre szorulnak. Tulajdonképpen egész életformájuk forog kockán.”

Tökélyre vitt dialektika

A jelenleg hatályos Alkotmány 1. cikke, amelyet annak idején maga Bourguiba szövegezett nagy gonddal, véget nem érő viták forrása: „Tunézia szabad, független és szuverén állam, vallása az iszlám, hivatalos nyelve az arab, államformája köztársaság.” Ez a szándékosan bizonytalan megfogalmazás leszögezi, hogy Tunézia muzulmán állam. Ez a mondat azonban úgy is értelmezhető, hogy előírja a muzulmán kultúrát. Ez viszont a Koránt a közjog forrásává tenné. A mai viszonyok között a vallásra való hivatkozás eltörlése felháborítaná az iszlamistákat, viszont a szöveg pontosítása aggodalmakat keltene a „világiak” körében. A legvalószínűbb, hogy a szóban forgó mondatot változtatás nélkül átemelik. „Az 1. cikkről szóló vitát az iszlamisták kezdeményezték, hogy csapdát állítsanak a világiaknak” – véli Hammami. „És bele is estek a csapdába. Ugyanis fel kellett volna tenniük a kérdést: miért akarjátok hangsúlyozni Tunézia muzulmán jellegét? Azért, hogy bevezessék a shariát, vagy kétségbe vonják a nők egyenjogúságát? Akárhányszor feltették ezeket a kérdéseket, az iszlamisták meghátráltak.”

Az UDTL szocialistái nem hagyják, hogy csak a vallás ügyeiben kelljen megnyilatkozniuk. Védelmükbe veszik például az egyén jogállásáról szóló törvénykönyvet, amely, az öröklést leszámítva, a férfiakéval azonos jogokat biztosít a nőknek, és ezt a rendelkezést a nemzeti identitás alapvető alkotóelemének, s nem a nyugati racionalizmustól kölcsönzött jogelvnek minősíti. Mégis, programjuk ezt a kérdést tökélyre vitt dialektikával kezeli: „A tunéziai nép identitása a legkülönbözőbb kultúrák gazdagította arab-muzulmán értékeiben rejtezik, korszerű, a világ kultúráira nyitott identitás.” Ben Jaffar, az FDTL vezetője szeptember 10-én a Sidi Bou Saidban, Tunisz jómódú fürdőnegyedében tartott gyűlésen mondott beszédét másfajta reményteli szavakkal zárta: „Akik elutasítják a változást, rémlátomásokkal ijesztgetnek bennünket. Bízzunk önmagunkban. Ha Tunézia, ez a kis ország képes volt talpon maradni, amikor határain háború dúlt, akkor Tunézia erős ország.”

Egy ilyen erős ország akár az ivóvíz gondjait is képes záros határidőn belül megoldani.

A szavazás főbb adatai

Az alkotmányozó gyűlést október 23-án választják meg Tunéziában egyfordulós listás szavazással.

- 7,5 millió szavazásra jogosult polgár él Tunéziában és külföldön.

- 33 választási körzet van, ezekből hat külföldön, Marseille-ben, Párizsban, Olaszországban, Németországban, Kanadában és Abu-Dhabiban.

- Szeptember közepén 1600 jelöltlistáról tudunk, ebből 845-öt (52 százalék) pártok állítottak, 678 (42 százalék) független és 77 koalíciós jelöltlista van.

- 218 a betöltendő mandátumok száma.

Serge Halimi

Forgács András

(1Egyebek között: Népi felkelések Észak Afrikában és a Közép-Keleten (IV), A tunéziai út, International Crisis Group, Tunisz/Brüsszel, 2011. április 28.

(2Chebbi, a diktatúra régi ellenfele volt már az iraki Baath Párt közeli barátja, majd marxista-leninista, szocialista is, mielőtt az üzleti körökhöz törleszkedő centrista liberálissá lett. Iszlamista kapcsolatai is kialakulóban voltak, ám az elmúlt három hónapban mintha ezek a kapcsolatok megromlottak volna.

(3Beszélgetés Mohsen Hassennel, megjelent a tuniszi Le Quotidien, 2011. szeptember 11-iki számában.

(4Ezzel szemben az egyiptomi muzulmán testvériség a jelek szerint kevéssé értékelte Erdogan tanácsait, tartva attól, hogy Törökország dominánssá válik a Közel-Keleten.

Megosztás