A két szeptember 11-e

Az Al-Káida terrortámadásának tizedik évfordulóján természetesen a globális médiában is rengeteg szó esik arról, hogyan változtatta meg az Egyesült Államokat és ezzel az egész világot a közel 3 000 áldozatot követelő akció. Sokkal kevesebb szó esik azonban arról a másik szeptember 11-i terrorakcióról, amely éppen 28 évvel korábban, ugyanúgy egy keddi napon, nagyjából ugyanazokban az órákban, ugyanannak a földrésznek a déli oldalán történt, és – ennyi év távlatából bízvást elmondható – legalább olyan, sőt jóval nagyobb mértékű globális változás elindítója lett, mint a tíz évvel ezelőtti terrortámadás.

 

pigeons_of_the_city_by_moodylemonA törvényesen megválasztott Allende-kormány elleni fasiszta államcsíny, melynek hátterében ott volt a nixoni konzervatív Amerika is, nem csupán azért aktuális ma is, mert a chilei diákok nálunk szinte agyonhallgatott, több hónapja folyó tüntetéseinek, az augusztusi általános sztrájknak és az erre brutális rendőri akcióval reagáló jobboldali kormány tárgyalásokra kényszerülésének „hírértéke van”, hanem azért is, mert az elhúzódó válsággal szembesülő és abból tanulni nem akaró globális neokonzervatív-neoliberális politikai-gazdasági rendszer kialakulásában fontos szerepe volt ennek a 38 éve történt terrorakciónak.

A chilei Népi Egység kormányát megdöntő, több ezer áldozatot követelő államcsíny ugyanis megszakította azt a több évtizedes folyamatot, amely a fejlett világban, elsősorban Nyugat-Európában a jóléti államot fokozatosan kiterjesztette és továbbfejlesztette. Bár a hetvenes években még fennmaradt a nyugati baloldali (szociáldemokrata és kommunista) pártok több országra jellemző együttműködése, ideológiailag fokozatosan teret nyert a később neoliberálisként definiált ideológia, amely az állam szerepének visszaszorítását, a jövedelemadók csökkentését és helyette a fogyasztási adók bevezetését választotta és a szociális különbségek növelését tűzte ki célul, mert ezeket tekintette szükséges feltételnek az – részben az olajárak drámai emelkedése miatt - lelassult gazdasági (és profit)növekedés felgyorsításához.

A nyugati szociáldemokrácia, azzal a magyarázattal, hogy a jóléti állam csak így őrizhető meg, fokozatosan elfogadta ezeket az alapelveket, s a baloldali együttműködés helyett a liberális pártokkal kereste a kapcsolatot. A chilei modell eltiprása és az azt követő terror nyilvánvalóan megijesztette a békés szocialista átalakulás gondolatát elfogadó nyugati kommunista pártokat is. Az eurokommunista próbálkozás a hetvenes évek végére gyakorlatilag lekerült a napirendről.

Hiába jutott hatalomra Franciaországban Mitterrand, a közös programból az 1981-es lelkes nekirugaszkodás után két-három évvel semmi sem maradt[i]. A nyugat-európai szociáldemokráciában a mégoly reformista, de a jóléti rendszerekért keményen kiálló régi vezetőket az 1968-as „árulók” generációja[ii] váltotta fel, akik már csak a jóléti állam leépítésében jeleskedtek. Mindezt tetézte a szovjet modell válságának fokozatos elhatalmasodása a nyolcvanas években, amely a „szocialista tábor” felbomlásához vezetett.

Ennek ellenére a neoliberális modell kikísérletezése a fejlett országokban nem lett volna lehetséges, ehhez az ottani baloldali erők akkor még túl nagy ellensúlyt jelentettek. Margaret Thatchernek is csak több év után sikerült a szakszervezetek addigi hatalmát megtörnie. A kísérleti terep végül a fasiszta diktatúra alatt nyögő Chile lett.

A „marxizmus” ellen keresztes hadjáratot folytató tábornokok engedtek teret Milton Friedman ötleteinek, az alacsony adózáson és a „nincs ingyenebéd” filozófiáján alapuló totális piacosítást ajánló gazdasági modellnek, amely a nyolcvanas évek globális nyitása idején valóban eredményezett gazdasági növekedést. A nyugati liberális sajtó zavarbaejtően ünnepelte a durva diktatúrán alapuló „gazdasági csodát”, amellyel kapcsolatos egyetlen kifogása a demokratikus jogok hiánya volt. Miután 1990-ben a globális „demokratizálódás” Pinochetet is távozásra kényszerítette, ez a gazdasági modell, a tábornoki kar büntethetetlenségével együtt súlyos örökségként maradt Chile nyakán és máig bénító hatással van a demokratikus erőkre[iii].

Ezzel az örökséggel is szembeszállt a tüntető chilei diákság[iv], amely két évtized után végképpen szeretne megszabadulni ettől a tehertől, amely erőtlenné, langyossá tette a diktatúra után kialakult szocialista-kereszténydemokrata blokk politikáját. Az egymást követő elnökök és kormányaik ugyan kisebb-nagyobb kísérleteket tettek a diktatúra szennyesének eltakarítására, de ebben – akárcsak a francoista rendszert követő idők spanyol kormányai – csak kisebb sikereket értek el.[v]

Ami pedig a legfontosabb: a chilei neoliberális gazdasági modell fő elemei, a mindent átható szabadpiac, a fizetős oktatás és egészségügy, az immár bevallottan kudarcot valló magánnyugdíjrendszer és a friedmani modell más elemei a demokratikus rendszerben sem változtak. Chile a világ egyik legsúlyosabb egyenlőtlenségeket mutató országa, Gini-indexe 0.55-0.6 között van, ami rosszabb Indiáénál, Kínáénál, sőt a legtöbb jóval szegényebb latin-amerikai országénál is[vi].

Márpedig két évtized után a demokrácia puszta visszanyerése már nem akkora „eredmény”, mint közvetlen a változás után. Még a számszerűen magas gazdasági növekedés sem boldogít egy társadalmat, ha abból csak egy szűk kisebbség profitál, ráadásul a közszolgáltatások a piacosítás miatt sokak számára nem elérhetők. Hogy a lakosság nem lát túl nagy különbséget az óvatos „balközép” és a jobboldal politikájában, abból is látszik, hogy húsz év után először választottak meg jobboldali elnököt – most neki gyűlt meg a baja a korábban már a balközép Bachelet-kormány ellen is tüntető diákokkal.

A teher azonban nem csak Chile népét nyomja. A költségvetési megszorítások, a minél teljesebb privatizáció kikényszerítése először a rendszerváltó kelet-közép európai országokban vált uralkodó modellé, kezdve a lengyel sokkterápiától a szlovák jobboldali kormány gazdaságpolitikájáig, hogy a rablókapitalizmus posztszovjet változatát, a jelcini Oroszországot ne is említsük. De később sorra került Románia és Magyarország is – utóbbi a gyurcsányi reform-ámokfutás kényszerű lelassulása után a válság nyomán előállt valutaválság és IMF-beavatkozás következtében.

Sőt olyan, az európai Unión kívüli tipikusan jóléti államot is „elkapott a gépszíj”, mint Izland. Akinek pedig kétsége lett volna afelől, hogy a globalista burzsoázia állandó durva támadásáról van szó, legkésőbb 2010-től világosan láthatta ezt, amikor már az euroövezet kisebb országai sem úszták meg – legelőször Görögország, de nyomban utána a „kelta tigris” Írország „sántult le”, hogy hamarosan Portugáliát, Spanyolországot, sőt, az unió egyik alapító tagállamát, Olaszországot is elérje az „elkerülhetetlen reform”… Már Franciaország is fel-felmerül a dülöngélő dominók között, és az unió vezető tagállamában, Németországban is súlyos árat fizet a lakosság a globális tőkés diktatúra „működtetéséért”.

Egy olyan politikáért fizetünk mindannyian súlyos árat, amely a 2008-as válsággal bebizonyította, hogy alapjai és intézményrendszere is diszfunkcionálisak, hogy a hitelminősítők, amelyek országokat sodornak válságba felelőtlen információkkal, képtelenek voltak előre látni a válságot, hogy a kormányok nem tudják a banktőkével kifizettetni az általa okozott válság költségeit, hogy a globális burzsoázia még a válságon is képes volt nyerészkedni.

Mindezt a világgazdaság néhány feltörekvő nagy országának – Kína, India, Oroszország, Brazília – részleges, súlyos ellentmondásokat hordozó sikereivel takargatják, miközben saját országaikban a demokratikus jogokat egyre jobban korlátozzák a költségvetési kényszerek. A Le Monde egy 1980-as cikkében még a polgári sajtó szokásos képmutató módján értetlenkedhetett a gazdasági szabadságot politikai diktatúrával kombináló Chile sikerein – mára egyre világosabb, hogy hasonló „sikert” egyre több uniós tagállamban is a demokrácia kiüresítésével, a politikai jogok fokozatos leépítésével, a költségvetési megszorítások „alkotmányosításával” lehet elérni – bár a sikerre ez sem garancia, és hogy erre eklatáns példát találjunk, földrajzilag sem kell túl messzire mennünk…

A második szeptember 11-e áldozatául esett ország kormánya az első előidézésében kifejezetten piszkos szerepet játszott. A két szeptember 11-e fontos közös vonásokat mutat. Nemcsak a bevezetőben említett érdekes időpont-egyezésekben[vii], a gyilkos terrorban, hanem a következményekben is. A terrorfenyegetés állig felfegyverzett, költséges államokat igényel, amelyek egyúttal a fokozódó egyenlőtlenségek elleni esetleges felkelések vagy akár csak tüntetések elnyomására is használhatók. Az állampolgárok a két esemény következtében egyre sűrűbben kénytelenek elfogadni emberi jogaik korlátozását és elviselni a tőkével szembeni fokozódó kiszolgáltatottságot, hogy egy egyre élhetetlenebb társadalmi rendszerben kell egyik napról a másikra élniük. Amelynek egyetlen érve a saját védelmére, hogy legalább működik. Hogy hogyan, és milyen „működő” jövőt ígér, az magáért beszél.

 




[i] Lásd pl.: http://www.rednews.hu/a-gyakorlat-elmelete/default/dalolotegnapok.html#comment-4247

[ii] Az 1968-as eseményeket a kortársak hajlamosak idealizálni. E mozgalom szereplőinek útja sokfelé vezetett. Megtalálhatóak a mai nyugati baloldalon, alapítói voltak ökopártoknak, de nem kevesen a jobboldalon vagy a piacpárti „második baloldalon” kötöttek ki. Ez utóbbiak közül komoly karriert futott be Michel Rocard, aki 1968-ban afféle „szélsőbalosként” támogatta a diáklázadásokat és az önigazgató modell híveként lépett fel. Később, a Mitterrand által újjászervezett szocialista pártban azonban már a piacpárti, liberális szárny (a „második baloldal”) vezetője lett, az elnök belső ellenzékeként. 2007 után szerepet vállalt egy, a Fillon-kormány által felállított bizottságban is. Az 1968-asokból neoliberális irányba fordultak útjának is megvan logikája: a korabeli lázadások a második világháború után született, a jóléti államban felnőtt, annak vívmányaival és a szülői generáció önmagát túlélő konzervatív életfelfogásával szemben kritikus nemzedék akciói voltak. Ebben jól megfértek a különböző antikonzervatív, a korabeli tőkés állammal szemben álló irányzatok, amelyek útja 1968 után alapvetően különböző politikai csoportok felé vezethetett.

[iii] Lásd: http://www.magyardiplo.hu/kezdlap/510-most-mar-tenyleg-zarjuk-le-a-pinochet-korszakot#comments

[iv] Lásd: http://www.gondolkodjunkegyutt.hu/spip.php?article885

[v] A Franco-korszak és a polgárháború örökségétől Spanyolországban máig sem sikerült teljesen megszabadulni. A tüntetéseken gyakran felbukkan a Második Köztársaság piros-sárga-lila lobogója, a köztársaságnak külön weboldalai vannak (!): esprep, sőt: tercrep; ugyanekkor a spanyol jobboldal egy része is nyíltan hangoztatja folytonosságát a francoista rendszerrel. Mindez arra mutat, hogy bár a polgárháború kezdetének már a 75. évfordulója volt az idén, és az alkotmányos monarchia legitimációja szilárd, a lappangó szenvedélyek felszínre törhetnek. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az Indignados, a spanyol fiatalok tüntetései – eltérően a Népi Egység oktatáspolitikáját is hivatkozási alapnak használó chilei diákokétól – nem az egykori köztársasághoz nyúlnak vissza, hanem egy jelentős százalékában reményvesztett generáció sajátos fellépését mutatják ugyanazon neoliberális logika ellen, amelynek része a Chilében honos oktatási rendszer is.

[vi] A Gini index (0-1 közötti érték lehet) az adott országra jellemző egyenlőtlenséget fejezi ki. Rövid meghatározását lásd: Gini

[vii] A két szeptember 11-e említett időpont-hasonlóságai a magyar médiában először az Eszmélet című folyóiratban láttak napvilágot a 2001. téli 52. számban, Ignacio Ramonet, a Le Monde diplomatique akkori főszerkesztőjének 2001 októberében megjelent cikke egy bekezdésének idézésével: „Szeptember 11-e volt. A repülőgépek, amelyeket mindenre elszánt pilóták szokásos feladatuktól eltérítettek, a nagyváros központja felé vették az irányt, azzal a szándékkal, hogy lerombolják egy gyűlölt politikai rendszer jelképeit. Hirtelen robbanások hallatszottak, pokoli zajjal falak dőltek le, törmelékkel beborított túlélők keresték a menekülés útját. A média élőben közvetítette az eseményt. New York, 2001? Nem, Santiago de Chile, 1973.  szeptember 11." A két időpontot 28 év (4x7) választja el, ekkora időkülönbségnél még a szökőévek napjai is pontosan ismétlődnek (mivel 1973 nem volt szökőév, az akkori naptárat 2001-et megelőzően többször, így 1979-ben és 1990-ben, majd 2007-ben is változatlanul lehetett volna használni egész évben).