Ellenséges programok, ellenséges gépek

Kategória: 2011. szeptember
Írta: Jean-Noël Lafargue
Találatok: 4622

Nem nehéz letesztelni a párizsi metró automata ajtóit. Egy kis figyelmetlenség, egy rossz mozdulat, a szokásosnál nagyobb hátizsák, vagy egy kézen fogva vonszolt kisgyerek, s a gumírozott szegélyű ajtó máris összeroppantja a vállunkat vagy a tarkónkra csap. Az ilyen inzultus mosolyra készteti a gyakorlott utasokat, ők ugyanis megtanulták miként kell alkalmazkodni ezekhez a berendezésekhez.

 

metroAz áldozatok is csak saját ügyetlenségüket kárhoztatják. De képzeljük csak el egy pillanatra, hogy ezeket a masinákat őrök váltják fel, akiknek az lenne a dolguk, hogy a nem elég fürge utasoknak pofonokat osztogassanak vagy ütlegeljék őket. Ez botrányos és elviselhetetlen lenne. Mindezt azonban elfogadjuk a gépektől, mert tudjuk, hogy a gépek nem gondolkodnak. Következésképpen úgy vélekedünk, hogy ezeket a masinákat nem fűti semmiféle rosszindulat. Ez hibás okfejtés: igaz ugyan, hogy az automata berendezések nincsenek tudatában cselekedeteiknek, de egy tudatosan megtervezett programnak engedelmeskednek. Más városokban jegylyukasztó automaták működnek, megint máshol viszont a jegykezelés emberi felügyelet mellett történik, Aubagne-ban és Chateauroux-ban pedig a városi tömegközlekedés ingyenes.

A jegyellenőrzés látszólagos logikája egyéb kényszereket is szül, miközben a művelet gazdasági racionalitása szintén igencsak vitatható. Ezek a kapuk az utazóközönséget kijelölt zónákba szorítják be: vagy benne, vagy kívüle vagyunk. A külvárosban, ahol lakom, a közelmúltban ilyen automata ajtókat szereltek fel a vasútállomáson, amelyek lehetetlenné teszik, hogy az utas akadálytalanul elhagyhassa a peront, hogy vegyen egy újságot, megigyon egy kávét vagy a pénztárnál információt kérjen. Nincs más választása, mint hogy a peronon elhelyezett automatákból méregdrágán vegyen üdítőt vagy édességet. Ha pedig olvasni akar, be kell érnie a reklámfeliratokkal.

Mindennapi életünket számtalan programozott berendezés szabályozza vagy segíti. Vajon kit nem hozott ki a sodrából, amikor egy interaktív hangos szolgáltatóval került kapcsolatba, amely azt ajánlja, hogy „nyomja meg a csillag gombot”, vagy alig érthetően groteszk kifejezések használatát sugalmazza: „Ha információt szeretne kérni, mondja, hogy …in-for-máció.  Kérem, ismételje meg hívását később.>

Előre látva a programozott beszélgetések korának eljövetelét, Alan Turing, az informatika úttörője 1950-ben olyan teszt alkalmazását javasolta, amely kizárólag a szöveges interfész segítségével lehetővé tenné annak megállapítását, hogy a beszélgető partner férfi-e vagy nő, vagy esetleg egy különlegesen „okos” program.

A telefonos marketing vagy ügyfélszolgálat gyakorlata további mozzanattal bonyolítja a problémát: tulajdonképpen kivel is társalgunk e programozott párbeszéd során? Számos esetben a „telefonközpontok” kezelői egy „szakértő” komputer utasításait követik, s nincs semmilyen mozgásterük. Ezek az „automatizmusok” minden bizonnyal abból az ellenőrizhető felfogásból indulnak ki, hogy a kérdések túlnyomórészt ugyanazok, vagy nagyon hasonlóak. A robottá vált telefonkezelők egyfajta filterként szolgálnak, s kisebb problémánál nem is mozgósítják az érintett szakembert. A szűrő gyakran olyan erős, hogy teljességgel lehetetlen az illetékest elérni.

Ha viszont emberi lények és nem interaktív komputerek válaszolnak nekünk, az is csak azért van, mert az ügyfelek, ha problémájukra nem is kínáltak megoldást, azt hiszik, hogy a beszélgetőpartnerük empatikus, de legalábbis lehetővé teszi, hogy verbálisan levezessék haragjukat. Henri Laborit már az ötvenes évek végén kimutatta, hogy az ilyen álmegoldás révén neurológiai értelemben csaknem ugyanúgy megszabadulunk a stressztől, mint ha a lelkiállapotot kiváltó probléma ténylegesen megoldódott volna.

Ha mindez nem volna elég, ezek a programozott forgatókönyvnek engedelmeskedő telefonkezelők teljességgel „csereszabatosak”: hol egy hivatalban, hol egy telefonszolgáltatónál, hol egy közvélemény-kutatónál dolgoznak, s a nagyon rövid képzésen mindenekelőtt azt tanulják meg, hogy kizárólag pozitív töltetű kijelentéseket tegyenek. Nem azt mondják, hogy „ez lehetetlen”, hanem, hogy „minden tőlünk telhetőt elkövetünk problémája megoldása érdekében”. Nem kizárt, hogy e telefonszolgáltatók telephelye olcsó munkaerővel rendelkező frankofón országban van, s a telefonkezelők valójában nemigen vannak tisztában azzal a problémával, amelynek kezelésére hivatottak. Miért hozna izgalomba egy casablancai vagy tuniszi ügyfélszolgálatost mondjuk egy franciaországi csomagküldő szolgálat vevőjének problémája?

Az ügyfélszolgálatok dolgozói proletárszintre süllyesztve, azaz megfosztva az önálló cselekvés lehetőségétől nem kezdeményezhetnek semmit, nincs módjuk arra, hogy ismereteket szerezzenek, tapasztalatokra tegyenek szert és azokat a gyakorlatban alkalmazzák. A legkisebb veszélye sincs annak, hogy egy ilyen alkalmazott nélkülözhetetlenné válik. Előfordul, hogy a már teljesen robotizált és kizárólag mechanikus programok visszahívják a vevőket, megtudakolandó, hogy mennyire elégedettek. A kérdések ritkán vonatkoznak a szolgáltatás egészére, hanem a beszélgetés minőségét firtatják: „Kellően udvariasnak találják-e a beszélgetőpartnerüket? Helyes franciasággal beszélt-e?” E kérdések kizárólag a munkáltató számára relevánsak, aki az ellenőrzés feladatát az ügyféllel végezteti el, s aki így tulajdonképpen a főnök segítőjévé, Marie-Anne Dujarier kifejezésével élve a „tulajdonos alárendeltjévé” válik.

Az automatizálás, ami állítólag az egyhangú feladatok csökkentésének eszköze, nem szabadítja fel az emberi munkaerő/erőforrás szakértelmét és felelős döntési képességét (a tényleges feladatmegoldás ugyanis nem a telefonkezelő dolga), hanem a stresszt és az agressziót teszi levezethetővé. Úgy tűnik, a cél nem a problémák megoldása, hanem annak biztosítása, hogy a problémák semmi esetre sem érjék el a legilletékesebbeket.

Vagy vegyük a személyazonosító okmányokat. Arcmásunk teljességgel felismerhetetlen: a mosoly nélküli kifejezéstelen arccal, az üres tekintettel szomorú, aggodalmas embernek látszunk, nem is hasonlítunk a bennünk élő vagy a tükörben látott képre. Ez megfelel a Belügyminisztérium hivatalos iránymutatásának: az érintettnek „bele kell néznie a fényképezőgép objektívjébe, semleges arckifejezést kell öltenie, s ajkait össze kell zárnia… Az arc mérete az áll alsó részétől a koponyatetőig 32X36 mm legyen” ( ISO/IEC 19794-5 sz. előírás). A minisztérium jó okkal kéri ezt. A fényképet ugyanis nem emberi szemnek szánják, hanem biometrikus számítógépeknek. Ezek nagyon bonyolult berendezések, s csak sztenderdizált körülmények között képesek az egyént azonosítani. Így mindannyiunk hivatalos arcképét egy olyan program igényei szabják meg, amely az arcot elve megrajzolt vonalak összességének látja, s amelyről mindenfajta kifejezést száműzni kell.

Már olyan komputerekkel folynak kísérletek, mint amilyen Stanley Kubrick Űrodüsszeia 2001 című filmjében a HAL9000 számítógép: ezek képesek a beszédet olvasni a lefilmezettek ajkáról, elemzik a gesztusokat, a helyváltoztatást, a magatartást és a testtartást. Gyanús az olyan személy, aki a peronon áll, miközben több szerelvény is áthalad előtte a síneken. Ugyancsak gyanús, aki a tömeg mozgásával ellentétesen halad. Minden ilyen feltűnő esemény után riadó és ellenőrzés következik. Mi több, az Egyesült Államok belbiztonsági minisztériuma a Future attribute screening technology-nak (FAST) keresztelt rendszerrel kívánja felszerelni a repülőtereket, amelynek célja a kártékony akciók előjeleinek (elfordított tekintet, gyorsuló szívverés stb.) felismerése. Ahogy Steven Spielberg novellája, a Philip K. Dick alapján készült Minority Report című filmben látható, a bűntényre még elkövetése előtt fény derül.

Látszólag jóval ártatlanabb számítástechnikai berendezéseknek is legalább ilyen ellentmondásos hatásuk lehet. A személyi számítógépek elterjedése számos szakmai eljárást gyökeresen módosított, fölöslegessé téve bizonyos szakmákat.  Például valamikor évekre volt szükség a fotóretusálás fortélyainak elsajátításához, miután a szakma különleges kézügyességet igényelt, s anyagok, eszközök ismeretét feltételezte. Ma számítógépre telepítjük a technikai tudást, proletárrá változtatjuk a mestert, aki az Adobe vagy az Apple cégek mérnökei által hozott döntések végrehajtójává válik. Miként a művész és dizájner John Maeda kifejti: senki sem mondhatja magát „a Photoshop nagymesterének”. „Kinek a kezében van a hatalom? A szerszáméban vagy a mesterében?” Szerinte az alkotó megdicsőüléséhez a termelőeszközök birtoklásán át vezet az út.

Hogyan is tudnánk egy olyan korban ismét a kezünkbe venni „numerikus sorsunkat”, amikor mindnyájan programozott eszközök használói vagyunk, s félő, hogy puszta tárgyaikká leszünk? Amikor egy számítástechnikai eszközt a használati körén túllépve kívánunk alkalmazni, amikor jobbító szándékkal teljesen ki akarunk ismerni egy programot, a hackingről folyó viták és a „do it yourself” mozgalmak sokkal inkább politikai, mint technológiai természetűek.

A szerző multimédiás alkotóművész, rendező, a Paris 8 Egyetem oktatója, Jean-Michel Géridannal társszerzője A számítástechnikai kód mint az alkotás eszköze című könyvnek (Pearson, Párizs, 2011).

Fordította: Forgács András

 

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések