Nehéz kérdés előtt az európai szakszervezetek

Kategória: 2012. április
Írta: Anne Dufresne
Találatok: 4453

A bérdömping ellen az európai minimálbér a megoldás. Ne fordulhasson elő, hogy a versenyképességre hivatkozva az egyes országban más országok még alacsonyabb béreire hivatkozva csökkentsék a munkabéreket. A szakszervezetek körében mégsincs egyetértés ez ügyben.

ksalairesAthén, a jelképpé lett város. Az európai Szakszervezeti Konföderáció (CES)[1] a válság kirobbanása utáni első kongresszusát 2011. május 16–19 között a megszorításoktól legkeményebben sújtott országban rendezte meg.[2] A résztvevők a görög nép iránti szolidaritást azzal juttathatták volna kifejezésre, hogy koordinált európai válaszként egységesen követelik az alternatív megoldást a munkabéreket „lefelé egységesítő” politika ellen.

„Átlépték a Rubicont. A legsürgetőbb teendő most, hogy keresztülhúzzuk az Európai Bizottság megszorító terveit” – jelentette ki Candido Mendez, a Spanyol Általános Munkásszövetség (UGT) leköszönő elnöke. „Azzal kell számolni, hogy a társadalmi leépülés általánossá válik, ezért a görög küldöttek azt javasolták, hogy a stratégia kidolgozásához támaszkodjunk az ő úgynevezett kísérleti laboratóriumukra. A Bizottság által ajánlott gyógymód (a gazdasági kormányzás és a megszorító tervek) még a bajoknál is rosszabbnak ígérkezik” – mondja egyikük. „Küzdeni kell a sokkterápiát alkalmazó Európai Központi Bank ortodoxiája ellen, s szakítani kell a versenyképesség dogmájával. Valóban harmonizálni kell a béreket, de felfelé, a magasabb bérű országok bérszínvonalához kell felhúzni a többiek bérét!”

A kétsebességes Európa rémképének másik oldalán ott találjuk a német, a magánszolgáltatási szektorban erős Ver-di szakszervezet képviselőjét, aki azt bizonygatja, hogy „a német modell exportja csak súlyosbítja a helyzetet”. Társa, a Deutscher Gewerkschaftsbund (DGB) konföderációtól kifejti, kétségtelenül „nem csupán Görögországban, hanem Németországban is cselekedni kell.” Válaszképpen ugyanezt visszhangozza a lengyel Solidarnosc egyik képviselője: „Szomszédaink ellenségeinkké lesznek. Ez nem mehet így tovább.”[3]

 

Komoly veszélyek, égető kérdések

Noha a szakszervezetek egyetértenek abban, hogy meg kell akadályozni Európában a további bérmegszorításokat, és a bérek kérdését kell az európai szakszervezeti cselekvés középpontjába állítani, egyelőre nincs válasz a hogyanra. Mivel az unió országaiban eltérő a bérek megállapításának a gyakorlata, sőt vannak tagállamok, amelyekben minimálbér nem is létezik, így logikusan az európai minimálbér megállapítása jöhet csak szóba. A kongresszus résztvevői számára komoly veszélyeket is tartogató, égető kérdésről van szó.

Ez a követelés, igaz, meglehetősen visszafogott formában, először 2007 májusában a sevillai kongresszuson, folyosói beszélgetéseken merült fel. A német szakszervezeti aktivisták „dobták be” a kérdést: Miközben huszonhét ország közül húszban létezik az állam által rögzített általános minimálbér, épp a jelentős német gazdaságban ismeretlen! Szomszédaink példája segíti az egységes szakmaközi bérminimumért folytatott kampányunkat”.[4] Amióta 1999-ben az Egyesült Királyságban is bevezették a minimálbér intézményét, gyakorlatilag Németország az egyetlen olyan európai állam, ahol a bértárgyalásokkor nincs olyan konkrét küszöb, amely politikai korlátot állít az alacsony bérek megállapításának a kollektív tárgyalásokkor. A hat másik országban ágazati bérminimumot vezettek be.

Eltérő bérrendszer, azonos cél

A bevált, jó öreg gazdaságnövekedési szakmaközi minimálbér (SMIC) intézményére büszke britek és franciák a német DGB szakszervezeti aktivistáihoz hasonlóan szintén hívei az európai bérminimum bevezetésének. A kongresszus zárásakor Jean-Christophe Le Duigou, aki akkor tagja volt a francia Általános Munkásszövetséget (CGT) irányító irodának, csalódottságát fejezte ki, amiért senki sem vállalkozott a téma hivatalos felvetésére:„Az elvről már jó ideje vitatkozunk, de rettentő nehéz a követelést konkrét formába önteni.” A francia Demokratikus Munkás Konföderáció (CFDT) főtitkárhelyettese, Marcel Grignard azt kérdezi: „hogyan képzeli a CES az eltérő bérrendszerű európai országok számára az egységes célt?”

A szakszervezeti szövetségeken belül működő számos csoportosulás már 1997-ben különböző elképzeléseket dolgozott ki az összehasonlítható fejlettségű országok bérminimum-szabályaira.[5] 2005-ben a szakszervezetekhez közel álló kutatóintézetek[6] kialakították egy, a különböző országok átlagbérére építő európai minimálbér szabályait: kezdetben az adott ország átlagbérének ötven, később hatvan százaléka lenne az új európai minimálbér. Miközben jelenleg a minimálbérek az átlagbérek harminc-negyvennyolc százaléka körül változnak, ami órabérben kifejezve például a Cseh Köztársaságban 1,82 euró, Franciaországban 9 euró (lásd a grafikát), így az új szabály minden országban emelné a béreket. Ebben a technikai vonatkozásban már nincs vita a kérdésről.

A CES küldötteinek a kérdés lényege nem a bérminimum, hanem a bértárgyalásokon a társadalmi partnerek autonómiája. „Sohasem követeltük, hogy az állam valamennyi európai államban állapítsa meg az SMIC-t!” – pontosította álláspontját a CFDT egyik képviselője 2011-ben az athéni kongresszuson. Az egységes európai minimálbér hívei azon országok szakszervezeteinek az ellenállásába ütköznek, amelyekben a bérminimumot ágazatonként és a kollektív szerződésekről folyó tárgyalásokon állapítják meg. Ide tartoznak a skandináv államok és Olaszország is. A svéd Tjänstemännens Centralorganisation (TCO) delegátusa azt magyarázza, hogy „nem kérünk az állami beavatkozásból. Nálunk a munkavállalók kilencven százalékára érvényes kollektív szerződés vonatkozik. Nincs szükségünk a garantált szakmaközi bérminimum intézményére.” Az olasz küldött pedig kijelenti, hogy „a minimálbér rendszere nem alkalmas az alacsony bérek problémájának a kezelésére. Nem szeretnénk elveszíteni az autonóm cselekvés lehetőségét.”

Németország esete élesen rávilágít magára a problémára és annak alakulására is. A rajnai kapitalizmus fellegvárában a törvény által megállapított minimálbér kérdése mindig is kényes ügynek számított, mivel az Alkotmány kinyilvánítja a kollektív tárgyalások autonómiáját, és az ágazati szervezetekre bízza a szektoronkénti és régiónkénti tárgyalások gondját.

Márpedig, figyelembe véve a kollektív szerződést kötő vállalatok csökkenő számát, a szociális jogokra nehezedő nyomást és azt, hogy egyre több ágazatban alkalmaznak nyomott béreket[7], a kollektív szerződések rendszere egyre kevésbé alkalmas minimális normák rögzítésére és elfogadtatására.[8]

 

Romániában vagy Lengyelországban nincs garancia

Éppen ezért a Nahrung-Genuss-Gaststätten (élelmezési, szállodai és vendéglátóipari), az NGG és a Ver-Di (magánszolgáltatók) szakszervezetei 2006 óta politikai kampányt folytatnak a törvényben garantált átfogó minimálbér bevezetéséért. Jelenleg 8,5 eurós órabér bevezetését követelik. A javaslat bizonyos ágazatokban a fenti összeget minden esetben meghaladó speciális minimálbér megállapítását irányozza elő. A kampány a bérezés kérdését politikai természetű problémaként azonosítja és a Ver-Di szervezeti gyengeségét ellensúlyozandó igyekszik a közvéleményt az elgondolás mellé állítani. Angela Merkel kancellár, aki eredetileg tartósan ellenezte a bérminimum elvét, a választások közeledtével nyitottabb lett. Miközben hajlandó volt a minimálbér rendszerének a kiterjesztésére azokban az ágazatokban, amelyekben erről már korábban megállapodtak, nem nyilatkozott egyértelműen a szakmaközi minimálbér-rendszer bevezetésének lehetőségéről, s még kevésbé a minimálbér mértékéről.

Történjék bármi, ha Németországban be is vezetik a minimálbér intézményét, a bérkérdés megoldásáig hosszú az út. A fémipari dolgozók európai szövetségének egyik vezetője szerint „nincs szükség arra, hogy Franciaország exportálja a modelljét”, továbbá ez a követelés „időszerűtlen és korai”. Az ellenzők csoportja attól tart, hogy a béreket lefelé tartó spirálba taszítaná az efféle intézkedés. Ezzel kapcsolatban Walter Cerfeda, a CES volt szövetségi titkára ezt mondta: „Ugyanis ha törvényben akár egyetlenegy regressziós küszöböt (például az országos átlagbér ötven százaléka) is megállapítanak, az nem lehet érvényes korlát a per definitionem szabad alkura épülő tárgyalások során.” Bernard Thibault, a CGT titkára válaszul megjegyzi: „Nem látom be, hogy mitől lenne kockázatos északi kollégáinknak a bérminimum, amelynél egyetlen munkavállaló sem kaphat kevesebbet! Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy Romániában vagy Lengyelországban nincs olyan európai referencia, amelynek alapján felléphetnének a rájuk erőltetett megszorító politika ellen.”

Úgy látszik, mivel e kérdésben nem sikerült megegyezésre jutni, az egyes nemzeteknek bőven van még dolguk az aktív közös fellépésig. Az európai szakszervezeti mozgalom pedig talán a jelenlegi bértárgyalások összehangolását célzó stratégia ügyében tud széles körben mozgósítani.[9]

 

Fordította: Forgács András



[1] Az Európai Szakszervezeti Konföderáció (CES) harminchat ország nyolcvannégy nemzeti konföderációját és tizenkét összeurópai szakmai szakszervezeti szövetséget tömörít soraiban.

[2] Lásd Noëlle Burgi: Les grecs sous le scalpel [A megnyúzásra ítéltetett görögök], Le Monde diplomatique, 2011. december.

[3] A véleményeket a szerző a sevillai (2007) és az athéni (2011) kongresszuson gyűjtötte csokorba.

[4] Interjú 2007. május 25-én a német Deutscher Gewerkschaftsbund (DGB) szakszervezet egyik vezetőjével.

[5] Pierre Bourdieu, Claude Debons, Detlef Hensche és Burkart Lutz: Les Perspectives de la protestation [A tiltakozó mozgalmak kilátásai], Syllepse, Párizs, 1998 (1997).

[6] A német (Wirtschafts und Sozialwissenschaftliches Institut, [WSI]), svájci (Réseau de réflexion) és francia kutatókból (Institut de recherche économique et sociale [IRES]) szerveződött hálózat célja „az európai bérminimum-politika kialakítását segítő tézisek kidolgozása és népszerűsítésük a szakszervezetek körében”. Thorsten Schulten, Reinhard Bispinck és Claus Schäfer koordinálásában jelent meg a Minimum Wages in Europe [Minimálbér Európában] című kiadvány, ETUI-REHS, Brüsszel, 2006.

[7] Például Szászországban egy fodrász bruttó 3,06, Türingiában egy virágkereskedő 4,54 eurót keres óránként. Vö. Tarifspiegel: unterste Tarife nach Branchen [Ágazati órabérek], WSI Tarifarchiv 2011, www.boeckler.de

[8] A jelenlegi rendszer gyakran igen alacsony minimálbért biztosít bizonyos ágazatokban, és kizárólag a kollektív szerződések alapján foglalkoztatott munkavállalóknak, pedig mindössze a munkavállalók 62 százaléka tartozik ebbe a körbe.

[9] Anne Dufresne: Le salaire, un enjeu pour l’eurosyndicalisme. Histoire de la coordination des négociations collectives [A bérek, a szakszervezeti európaizálódás tétje. A kollektív tárgyalások egyeztetésének története], Presses universitaires de Nancy, Párizs, 2011.