hu | fr | en | +
Accéder au menu

Két választás Európában

Az európai baloldal tavasszal hónapokig két országra figyelt: Franciaországra, ahol hosszú idő óta először nyílt lehetőség a jobboldal kiszorítására a politikai irányításból, és Görögországra, ahol a „helytartó-kormány” néhány hónap után, egy példátlanul durva megszorító program keresztülhajszolása után kénytelen volt új választást kiírni a megszorítások további legitimálásához. Mindkét választás előtt számos jel mutatott arra, hogy valamiféle baloldali fordulat várható, de ennek jellege és mértéke bizonytalan maradt.

JPEG - 325.7 kio

Franciaország...

A francia elnökválasztás előtti közvélemény-kutatások március közepétől a Baloldali Front gyors előretöréséről szóltak, és – párhuzamosan a szélsőjobboldal visszaesésével – 15 százalék körüli támogatottságot jósoltak Jean-Luc Mélenchonnak. A második fordulóban pedig a szocialista François Hollande győzelme látszott valószínűnek. Bár Hollande valóban szűk, de biztos előnnyel megnyerte mindkét fordulót, a másik remény nem vált valóra – Mélenchon csak 11 százalékot kapott az első fordulóban –, ami előrevetítette, hogy a parlamenti választásokon sem történik drámai baloldali előretörés.

Az elnökválasztás kellemetlen meglepetése Marine Le Pen közel 20 százalékos eredménye volt: az előzetes közvélemény-kutatások ennek kétharmadáról szóltak. Ebben a jelenségben szerepe lehet annak, hogy Franciaországban ma sem „sikk” fasisztának lenni, de annak is, hogy egyelőre sajnálatos módon széles rétegek körében a rasszista, xenofób bűnbakkeresés könnyebben elfogadtatható, mint a globális osztályviszonyok elemzésén alapuló politika. Siker vagy kudarc-e Mélenchon eredménye? Erre egyértelmű válasz nem adható. Sikernek kell tekintenünk egy vonatkozásban mindenképpen: sikerült maga mögé állítani a szétforgácsolt francia baloldal nagy részét. Míg 2007-ben 1-2 százalékos jelöltek álltak a PS-től balra, addig most ezek a szavazók összefogtak egy jelölt érdekében.

Abban az értelemben azonban nem beszélhetünk sikerről, hogy – amint ezt Balázs Gábor még az elnökválasztás előtt jól elemezte a Rednewsban – egyrészt nem sikerült visszahódítani a szélsőjobboldal által már évtizedekkel ezelőtt megnyert „fehér” munkásokat, másrészt a baloldal nem nyert újabb választókat, csak végre sikeresen egy táborba tudta terelni a többségüket. (1) Ez utóbbi tényt a parlamenti választás is mutatta: a Front de Gauche 6,9 százaléka nagyjából a kommunista és a Mélenchonnal és Dolez-vel „dezertált” kisszámú kiábrándult szocialista szavazó számtani összegével lehet egyenlő. A baloldali szavazók azonban nem jelentéktelen számban választottak meg pártonkívüli baloldaliakat is (ez a l’Humanité választási térképén a DVG – divers gauche, egyéb baloldali – jelöléssel illetett képviselőket jelenti); ezeknek a szavazatoknak az aránya a maradék szélsőballal a 4 százalék körül jár, amivel nagyjából kijön Mélenchon 11 százaléka, sőt, egy kicsivel több is…

Az a tény, hogy a „siker” majdnem azzal a kudarccal párosult, hogy nincs elég baloldali képviselő a Front frakciójának létrehozásához, a választási rendszerrel magyarázható. Több baloldali választókerületben a „hasznos szavazat” elve alapján a választók egy része már az első fordulóban átszavazott a PS jelöltjére, így több hagyományos baloldali kerületben – pl. Seine-Saint-Denis-ben – a Front jelöltjének kellett visszalépnie, holott csak kevés szavazattal maradt le az első helyről. A frakció problémáját végül a tengerentúli területeken népszerű „DVG” képviselőkkel lehet megoldani: Martinique, Réunion és Guadeloupe baloldali képviselőivel létrejöhet a frakció, amelyhez később meg lehetne nyerni anyaországi független baloldaliakat is…

Ennek lehetőségét igazolja egy hír, amely elemzésünk írása közben érkezett: az Új Antikapitalista Párt egyik frakciója, az Antikapitalista Baloldal, amely a Ligue Communiste Révolutionnaire (2) egyik utóda, július 9-én bejelentette kilépését, és csatlakozott a Baloldali Fronthoz. Indokaik szerint a Baloldali Front a megszorítások elleni harc megkerülhetetlen szereplője és ezzel a politikai élet szereplői és nem csupán nézői lehetnek (ezzel utaltak az Olivier Besancenot vezette párt politikai jelentőségének csökkenésére). (3)

Ha tehát röviden összegezni akarjuk a francia választások eredményét, akkor a baloldali siker felemás, kisebb mértékű, mint szerettük volna, baloldali fordulatról pedig – éppen emiatt – sajnos nem beszélhetünk. Ennek oka a kétpárti rendszerből adódóan a szocialista párt „túlnyerése”. Hollande ugyanis nem kis számban tett olyan ígéreteket, amelyeknek a beváltása eleve kétséges az adott feltételek között, de ha még jelentős valóban baloldali nyomás sincs mögötte, akkor még kevesebb valósulhat meg belőlük. Már csak azért is, mert Németországban egy ultraliberális konzervatív koalícióval kellene erről egyezkednie, másrészt azért is, mert ha – amint remélhető – 2013-ban sikerül is lapátra tenni Angela Merkelt és csapatát, a német SPD-hez képest a PS még mindig valamiféle radikális szervezetnek tekinthető; a német szociáldemokráciának sajnos nagy történelmi gyakorlata van a baloldali értékek elárulásában…

Görögország….

A görög választásoknak a tétje és jellege is más volt, mint a franciaországié. A neoliberális trojka által diktált megszorító csomaggal szemben nyilvánvaló volt a lakosság többségének ellenállása, amit a konzervatív jobboldalról leszakadt „független” jobboldali párt megjelenése, valamint a nyíltan náci, xenofób jobboldal parlamentbe kerülése is mutatott. Az első választás igazi – kellemes – meglepetése azonban a baloldali Syriza viszonylag kis pártból jelentős középpárttá válása volt. A görög választási rendszer – bár a franciától eltérő módon – ugyancsak erősen torzít, mert az első helyen végzett párt az összes mandátum egyhatodát megkapja bónuszként, és a mandátumok eloszlása is kissé a nagyobb pártokat preferálja. Már az első forduló után is csak két mandátum hiányzott a „nagykoalíciós” kormányhoz, de akkor a Syrizából kivált mérsékelt baloldal (a Dimar) még nem adta meg a támogatást ehhez az akcióhoz. A két választás között kezdetben a Syriza látszott a legesélyesebbnek, de hamarosan – elsősorban a példátlan nemzetközi fenyegetés hatására – nagyjából azonossá váltak a konzervatív Új Demokrácia és a Syriza esélyei, és az előzőleg elszakadó jobboldali szavazók egy részének visszacsábításával végül a jobboldali párt végzett az első helyen.

A választási eredmények ismeretében itt is fel lehet tenni a kérdést: siker vagy kudarc-e ez az eredmény, ha a megszorító pártok alakíthatnak kormányt. Ha abból a csendes reménykedésből indulunk ki, hogy tényleges baloldali fordulatra számítottunk, akkor csalódást érezhetünk. A reális viszonyok ismeretében azonban a Syriza eredménye feltétlenül egyértelmű, jelentős siker, amelynek egyetlen igazi kérdőjele, hogy sikerül-e ezt a támogatottságot hosszú távon megőrizni. Alexis Ciprasz és Rena Dourou végig logikusan érveltek egy megszorítás nélküli politika mellett, a baloldali közgazdászok érveit felhasználva igazolták, hogy a megszorítások sehová sem vezetnek, hogy az egész uniós válságkezelés eredendően elhibázott (és alapvetően csak Angela Merkel koalíciójának érdekeit szolgálja, mert így otthon kevésbé vádolhatják azzal, hogy a német adófizetők kontójára „jótékonykodik”).

Reálisan végiggondolva igazi „baloldali fordulatra” nem volt esély, és ezt valószínűleg a Syriza vezetői is tudták. Ha fordított eredmény született volna, és ők szereznek 129 mandátumot, a kormányzáshoz szükséges többséget még a görög kommunisták esetleges támogatásával sem szerezhették volna meg, a Syriza korábbi dezertőrjei (a Dimar) pedig aligha álltak volna egy minimális többséggel rendelkező baloldali koalíció mellé. Ciprasz tehát az Új Demokráciáéval azonos eredménnyel sem tudott volna kormányt alakítani, ahhoz nem fordulat, hanem földcsuszamlás kellett volna! A jelenlegi helyzet alternatívája egy újabb patthelyzet lett volna.

Hozzá kell tennünk, hogy a földcsuszamlás sem hozhatott volna tartós sikert: a jelenlegi európai erőviszonyok mellett ez nem egy új, a realitásokkal számoló, az adósságtörlesztést reálissá tevő, az illegitim adósságot eltüntető egyezményhez vezetett volna (amelyet a Syriza javasolt), hanem az ország eurózónából való erőszakos kitaszításához, amelyet a Syriza – szemben a mainstream sajtó szokásos hazugságaival – el akart kerülni, és amelyet a görögök többsége sem támogatott volna. Ez pedig heteken belül aláásta volna a baloldal hitelét. Egyszerűen tudatában kell lenni annak, hogy amíg az uniós erőviszonyokban nem következik be általános anti-neoliberális fordulat, egyetlen ország sem folytathat eredményes „unortodox” gazdaságpolitikát.

Az igazi kérdés tehát nem az, hogy siker-e, ha egy baloldali párt a szavazatok több mint negyedét megszerzi, hanem az, hogy meg tudja-e őrizni ezt a támogatottságot, és ha igen, hogyan egy esetleges későbbi kedvezőbb történelmi időszakig. Rövid távon valószínűleg megkapják a segítséget a globalista europolitikusoktól: ha nem hajtanak végre alapvető módosításokat a „memorandumon”, akkor tízezrek életszínvonala fog tovább csökkenni anélkül, hogy az ország kikeveredne a válságból. Ebben a helyzetben helyesnek látszik, hogy a Syriza – szemben a Dimar „egységkormány” mellé állásával (amely ráadásul matematikailag szükségtelen, tehát politikai hiba) – kitart amellett, hogy nem fogadja el a megállapodást. Így megelőzhető az is, hogy a megszorításokat ellenzők nagyobb számban csapódjanak a xenofób nácikhoz (mint ahogy nálunk a Jobbikhoz), mert van baloldali alternatíva.

Ennek ellenére bizonytalan, hogy a Syriza mennyire tudja megőrizni ezt a hirtelen jött támogatottságot. Hollandiában például a baloldali Szocialista Párt viszonylag erős, de rendkívül ingadozik a támogatottsága, volt rá példa, hogy egyik választásról a másikra elvesztette mandátumai közel felét, aztán újra nőtt a támogatottsága. De megemlíthetjük a 2009 körül sorozatos sikereket arató német Baloldalt (Die Linke) is, amely mostanra – részben, de nem kizárólag belső vitái miatt – válságba került, és jelentős számú szavazója állt át valószínűleg az üstökösként feltűnt Kalózpárt mögé. A Syriza új támogatói valószínűleg a PASZOK súlyosan csalódott szavazói közül kerülnek ki, a második választáson pedig jelentős számú kommunista szavazó is melléjük állt (ezért csökkent a GKP támogatottsága a felére).

A Syriza egyik fő aktuális feladata tehát egy olyan politikai program kidolgozása, amellyel hosszú távon is a görög baloldal vezető pártja tud maradni, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokkal a PASZOK nyomdokaiba lépne. Ha ez sikerülne, az egyedülálló lenne az unióban, ahol a radikális baloldal ma legfeljebb a liberális szociáldemokrácia időszakos kisegítőjének szerepét tölti be, de lehetséges váltópártként nem jön szóba. A Syriza esélye, hogy számos fiatal vezetője van, ebben az értelemben is „huszonegyedik századi” párt, ellentétben az idősebb szavazók által preferált és számos sztálinista maradványt is őrző görög kommunista párttal. Ebben a vonatkozásban tehát előnyösebb helyzetben van, mint a Front de Gauche, melynek szavazótábora idősebb, bár Mélenchon kampányában is örvendetesen sok fiatal arcot láthattunk. Mindamellett a kedvező nemzetközi háttér nélkülözhetetlen feltétel a Syriza számára is.

Magyarország...

Végül, választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy miért különösen fontos az európai baloldal sikere nekünk Magyarországon. Különböző történelmi okok miatt a rendszerváltás után nem jött létre hiteles, modern, valóban baloldali párt. A Magyar Szocialista Párt a többi kelet-európai szocialista párthoz hasonlóan rendszerváltás előtt jött létre, amikor a párt különböző irányzatai igyekeztek elkerülni a szakítást, hogy a majdani többpártrendszerben minél nagyobb erőt képviseljenek. Ezért az MSZP-ben kezdettől fogva háttérbe szorultak a baloldali erők, a később újjáalakított MSZMP és annak későbbi thürmerista utódai pedig nem voltak képesek hitelesen megjeleníteni a baloldalt.

A kádári rendszer szociális vívmányaira nosztalgiával visszagondoló szavazók többsége pedig – a több évtizeden át beléjük nevelődött „kádári” kompromisszumkészség miatt – elfogadta, hogy Magyarországon a baloldalt az MSZP jelenti – amelyet az MSZP ellenzéki retorikája az ellenzéki ciklusokban fel is erősített, és olyankor vállalta is a korábbi állampárt örökségének azt a részét, amely a szociális biztonság megteremtésével kapcsolatos. Sajnálatos módon a gyurcsányi fordulat ezt úgy robbantotta szét, hogy nem volt jelen olyan baloldali párt, amelyet a csalódott baloldali szavazók magukénak éreztek volna, így jelentősebb részüket a Fidesz hazug antikapitalista propagandája, sőt, sokukat a Jobbik radikalizmusa is megtévesztette.

A 2006–2010 közötti balliberális kormány rossz emléke (amelynek egyik következménye éppen a Jobbik váratlan kiemelkedése a politikai perifériáról 2009-ben) egyelőre megakadályozta a visszaszivárgást, inkább a preferencia nélküliek és a választástól teljesen elfordulók számát növelte. Ebben része volt az MSZP tudatos kiszorító politikájának is, amely többször hangos antikommunista frázisokban is megnyilvánult. Ezért a magyar baloldal újjászületése még kedvező körülmények között is igényli a pozitív európai példákat. Ezért fontos minden, kisebb-nagyobb sikerrel kecsegtető próbálkozás, a Die Linkétől a Syrizáig.

A lejáratódott tőkés rendszer bármilyen, a majdani leváltása felé mutató reformja ugyanis csak nemzetközi szintű változások eredményeképpen következhet be. Ehhez a mainál sikeresebb baloldali pártok mellett szükség lesz a szociáldemokrácia „újraszocializálására” is – amelyhez nem árt egy balról jövő erős nyomás. A másik alternatíva a szélsőjobboldal további erősödése, amely a tőkés rendszer lényegéről nem beszél, hanem annak válságát bűnbakká kikiáltott, már ma is „underclass” csoportok további megnyomorításával, sőt a nem vállalkozói középrétegek deklasszálásával, anakronisztikus nemzeti bezárkózással és persze durva diktatúrával próbálná „megoldani”.

A következő választás ősszel Hollandiában lesz – ebben az országban 2005-ben jelentős többséggel szavazták le az uniós alkotmánykoncepciót. Idén tavasszal megbukott a megszorításokat tervező kormány. Ez sem lesz érdektelen az eurobaloldal számára…

 Függetlenül attól, hogy ki mit tekint sikernek a baloldalon, a legutóbbi évnek jelentős pozitívumai vannak. A német Baloldal után egyre több – sajnos egyelőre csak régi uniós – országban kezdenek megjelenni új típusú baloldali pártok vagy mozgalmak, amelyek közös vonása, hogy a szociális és ökológiai kérdéseket egyenlően fontosnak tartják, sőt, azok között szoros kapcsolatot feltételeznek, és radikálisan szakítanak a neoliberális gazdaságpolitikával. Nemrégen – bevallottan a francia Baloldali Front mintájára – hozott létre ilyen mozgalmat Belgiumban az ottani zöld párt egyik egykori alapítója, akinek elege lett a liberalizálódó vallon ökopártból. (4)

Függetlenül attól, hogy ma mekkora befolyást tud felmutatni egy ilyen párt az urnáknál, a jövő baloldalának az ökoszocializmus és a kiüresedett demokrácia új tartalommal való megtöltése lehet az ideológiai alapja. A mögé állítható tömegek legalább olyan jelentős létszámúak, mint egykor a szociáldemokráciáé: a munkájukból élők, a munka, megélhetés lehetőségét keresők, az önfoglalkoztatók, a napi túlélésért küzdő kisvállalkozók, nyugdíjasok, diákok, pályakezdő fiatalok… Ezek a tömegek ma vagy a lejáratódott szociáldemokrácia, esetleg az egyre opportunistább zöldek szavazói, mert sokan még mindig nem mernek hinni abban, hogy reális alternatívát jelent egy radikális baloldali ökopárt vagy mozgalom is. Az ő meggyőzésük és mozgósításuk a baloldali média legfontosabb feladata – mert az ideológia mögé tömegek is kellenek.

Hrabák András

(1) http://rednews.hu/a-gyakorlat-elmelete/default/erdemek-es-korlatok-a-baloldali-frontrol.html#comment-4619

(2) Francia trockista párt.

(3) http://www.gondolkodjunkegyutt.hu/e...http://www.gondolkodjunkegyutt.hu/ecrire/?exec=articles&;id_article=1074

(4) http://www.gondolkodjunkegyutt.hu/spip.php?article1073

Dr. Hrabák András

Megosztás