hu | fr | en | +
Accéder au menu

A kétarcú Szíria és az iszlám fundamentalizmus rémképe

Az egyiptomi és tunéziai eseményekkel ellentétben a 2011 márciusában kezdődött szíriai felkelés nem váltotta ki az arab baloldal osztatlan lelkesedését. A felkelők demokráciakövetelése megértésre talált, de a külső politikai és katonai beavatkozástól való félelem megosztottságot szült.

JPEG - 16.9 kio

A 2006 nyarán alapított Al-Akhbar libanoni baloldali nacionalista napilap 2011 augusztusában fennállásának első válságát élte át.[1] A lap egyik alapítója és főszerkesztő-helyettese, Khaled Saghieh távozott a napilaptól[2], mivel nem értett egyet a szíriai válság kérdésében elfoglalt állásponttal. Khaled Saghieh véleménye szerint ugyanis, a napilap nem támogatta eléggé a szír felkelők ügyét. Az Al-Akhbar soha nem rejtette véka alá politikai kötődését Bassár el-Aszad szíriai elnök egyik legfontosabb regionális szövetségeséhez, a libanoni Hezbollahhoz. És soha sem tagadta, hogy a damaszkuszi hatalom és az ellenzék egy része közötti párbeszédes rendezést támogatja inkább, mint hogy végignézze a rendszer teljes összeomlását. Mindeközben a napilap publikálta egyes szír ellenzéki személyiségek véleményét, így többek között a szír titkosszolgálat által 2012 áprilisában letartóztatott marxista nézeteket valló szíriai-palesztin értelmiségi, Salameh Kaileh állásfoglalásait.

2012 júniusában a lap angol nyelvű (internetes) változatában Amal Saad-Ghorayeb (3) egy cikke nyomán nyíltan fellángolt a szerkesztők közötti vita. A tudósító egyértelműen a damaszkuszi rendszer mellett állt ki, és keményen bírálta a „harmadik utas” álláspontot, amely egyfelől elítéli a szíriai rezsim autoriter voltát, másfelől felszólal a líbiai típusú nyugati katonai beavatkozás ellen. A cikk után még ugyanabban a hónapban az Al-Akhbar English egy másik munkatársa, Max Blumenthal jelentette be a napilaptól való távozását. Magyarázó cikkében (4) keményen bírálta mindazokat, akik a szerkesztőségben „el-Aszad védelmezőiként” lépnek fel.

Az Al-Akhbar napilap válságában megmutatkozik mindaz, ami élesen szétválasztja stratégiailag, illetve ideológiailag az arab világ baloldali szervezeteit. Egyesek továbbra is támogatják a szíriai rezsimet az Izrael-ellenesség és „az imperializmus elleni harc” nevében. Mások egyértelműen a felkelőket támogatják a „forradalom”, valamint a „demokratikus jogok” védelmében. Legvégül akadnak, akik egy középutas megoldásban hisznek: szolidárisak, legalábbis passzívan a felkelők szabadság iránti követeléseivel, ugyanakkor elítélik a „külső beavatkozást” és egyfajta „nemzeti megbékélést” sürgetnek. Összességében tehát az arab baloldal szervezetei kommunisták vagy marxisták, vagy kifejezetten a baloldal nacionalista ágát képviselik; radikálisak vagy mérsékeltek: reakciójuk a szíriai válságra leginkább színes mozaikra hasonlít.

Szélsőbal támogatók

Nincsenek sokan, akik egyértelműen az Aszad-klán támogatói, és kifejezetten ritka közöttük, aki a fennálló államrendet támogatja. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy nem sikerült vitathatatlan többséget szerezniük a népfelkelés feltétlen híveinek. Egyértelműen támogatják a felkelést a szélsőbaloldali, gyakran trockista – ilyen a libanoni Szocialista Fórum, az egyiptomi Forradalmi Szocialisták – vagy maoista gyökerű – ilyen a marokkói Demokratikus Út – pártok és mozgalmak követői. Ők rendszeres kapcsolatot tartanak a szíriai ellenzék egyes csoportjaival, mint például a Gayath Naisse vezette Szíriai Forradalmi Baloldallal. Ezek a pártok 2011 tavasza óta gyakran tüntettek saját országaik szíriai nagykövetségei és főkonzulátusai előtt. Egyes független baloldali értelmiségiek is egyértelműen támogatják a felkelést, ahogyan például a libanoni történész, Fawwaz Traboulsi (5) is. Először a felkelők a rezsim teljes bukását akarják elérni. A felkelést támogató arab baloldal a párbeszéd és a kompromisszum minden lehetőséget elveti. Ez az irányvonal a népi tiltakozás békés módját tartja ugyan elsődlegesnek, de nem vitatja el a felkelők jogát a fegyveres tiltakozáshoz sem. A forradalom szélsőbaloldali hívei egy ponton mereven elhatárolódnak a Szíriai Nemzeti Tanácstól (6) (SZNT), az egyik legfontosabb ellenzéki koalíciótól: elutasítják az SZNT szövetségét Katarral, Törökországgal vagy Szaúd-Arábiával, mivel megítélésük szerint ez a szövetség veszélyezteti a szíriai népmozgalom függetlenségét.

Bár a radikális baloldal egy része elítéli a rendszert és a megbuktatására szólít fel, óvatosak azzal a támogatással, amit a Perzsa-öböl monarchista államai nyújtanak a szíriai forradalmároknak, sőt a „nemzetközi közösség” – az Egyesült Államokkal az élen – egy részének Aszad-ellenes álláspontját sem fogadják el teljesen. De ez az antiimperialista logika nem jut el odáig, hogy ne támogassák a felkelést. Szerintük a szíriai belső állapotok jelentik az elsődleges kérdést: egy népnek a saját elnyomó rendszere elleni fellépése a legfontosabb, ahogyan korábban történt ez Tunézia és Egyiptom esetében is.

A nemzetközi beavatkozás elutasítása

 A politikai baloldal többségét az előbbivel ellentétes, a szír felkelés ügyében óvatos álláspont jellemzi az arab világban. Ezek a pártok elsősorban a felkelés egyre inkább katonai jellegét ítélik el, amely álláspontjuk szerint csak a radikális iszlamisták, valamint a külföldről Szíriába érkező harcoló alakulatok érdekeit szolgálja. Másodsorban az említett pártok a konfliktus felekezetiesedése miatt aggódnak, amely fokozatosan egymás ellen fordíthatja az alavita és keresztény kisebbségeket és az elnyomás miatt radikalizálódó többségi szunnita közösséget, és akár kilátástalan polgárháborúig viszi őket. És végül, az arab baloldalt a regionális és a nemzetközi erőviszonyok aggasztják. A konfliktus megítélésében Irán és Szíria szemben áll a Perzsa-öböl királyságaival; Oroszország és Kína szemben áll az Egyesült Államokkal: a nagy nemzetközi stratégiai játékasztalon, amelyen Szíria markáns frontvonallá vált a világpolitika szereplői között, a baloldal erősödése az előbbiek javára történik.

2012. április 4-én a jordániai Nacionalista és Baloldali Pártok Uniója, ez a hat politikai szervezetet felölelő koalíció találkozót szervezett Ammanban, Irak amerikai megszállásának kilencedik évfordulójára. A megjelenteket kevéssé foglalkoztatta Szaddám Huszein bukásának emléke. A fő téma a szíriai válság volt: a Szíria elleni „nemzetközi beavatkozást” egyöntetűen elutasították. Egyes felszólalók egyenesen párhuzamot vontak a 2003. évi iraki katonai beavatkozás és a jelentősebb nyugati hatalmak SZNT-nek és a fegyveres ellenállóknak nyújtott támogatása között. (7)

Tunéziában a befolyásos szakszervezet, a Tunéziai Általános Munka Unió – a végrehajtó bizottság egy része a szélsőbaloldalhoz köthető – 2012. május 7-i nyilatkozata megerősítette a szakszervezet álláspontját, miszerint támogatják a szíriai nép demokratikus törekvéseit, ugyanakkor figyelmeztetnek arra az „összeesküvésre”, amelyet a „gyarmatosító országok és reakciós arab államok” terveltek ki. Alig két hónappal korábban a Tunéziai Kommunista Munkáspárt és az arab nacionalista szervezetek közösen szólaltak fel a Tuniszban megrendezett, az SZNT-n kívül mintegy hatvan nemzetközi delegációt vendégül látó Szíria barátai konferencia ellen.

A Libanoni Kommunista Pártot különösen óvatos állásfoglalás jellemzi: hivatalos sajtóorgánumában olykor megjelentetett szíriai ellenzéki véleményeket, például Michel Kilo írását (aki nem tagja a SZNT-nek), de ennek ellenére nem vett részt soha a bejrúti szír nagykövetség előtt egy éve rendszeresen zajló tüntetéseken. A pártot ráadásul rendszeres támadás éri a libanoni szélsőbaloldal részéről, amely a Qadri Jamil vezette szír Népakarat Pártjához igen közel áll. A Népakarat Pártja a legális ellenzék része, vezetője pedig a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettesként tagja Rijad Hijab kormányának, amelyet a 2012 júniusában el-Aszad elnök nevezett ki. 

Az arab baloldali szervezetek inkább a fokozatos és megfontolt reformokban hisznek: a szíriai konfliktusra szerintük politikai és nem katonai megoldást kell keresni. Ezt az álláspontot tükrözi legalábbis a 2012 júniusában Tunéziában, Hammametben lezajlott Arab Kongresszus nyilatkozata, amelyen mintegy kétszáz arab nacionalista, baloldali (8) és kisebb arányban iszlamista vett részt. Az állásfoglalás megfogalmazásakor a résztvevők a lehető legszélesebb körű egyetértésre törekedtek. Elismerték a szíriai nép „szabadsághoz, demokráciához és a békés hatalmi váltáshoz” való jogát, elítélték ugyanakkor „az erőszakot, bármelyik oldalról érkezzék is”, szembeállítva tehát a rendszert és a fegyveres ellenzéket, és ráirányították a két fél figyelmét a párbeszéd fontosságára, amely Kofi Annan ENSZ különmegbízott 2012. májusi béketervére kell épüljön.

Az arab radikális baloldal egy részének Szíriában a forradalmi megoldás elfogadható alternatíva, egy másik, sokkal jelentősebb csoport viszont már elbúcsúzott ettől a lehetőségtől: ők nem kívánják a rendszer azonnali és látványos összeomlását. Szerintük az ellentét lényege a ki nem mondott hidegháború. Az Aszad utáni, az Egyesült Állomokkal és a Perzsa-öböl országaival szövetséges Szíria képe fenyegetőbb, mint a nyakukon maradó rezsim mint jövőkép.

Szíria továbbra is egyfajta Janus-arcként jelenik meg az arab baloldali aktivisták szemében. Kevesen tagadják a rendszer autoriter és elnyomó voltát, ugyanakkor a rezsim védekezése, valamint a nemzetközi szankciók, amelyekkel szembe kell néznie, felélesztették az arab baloldal két legmélyebben gyökerező ideológiai kötődését: a harmadik világ függetlenségi és antiimperialista harcait. Egyesekben ezt az érzületet tompítja a felkelés alulról jövő, népi jellege; másokban, éppen ellenkezőleg, a konfliktus egyre erősebben nemzetközi karaktere felerősíti ezt az alapot.

Az arab tavasz magával hozta az iszlamista pártok megerősödését is. Ezt bizonyítja, hogy az Iszlám Testvériség a hatalom közelébe került olyan országokban, mint Marokkó, Tunézia és Egyiptom. Mindez megingatta a baloldal egy részének álláspontját az arab felkelésekkel kapcsolatban. Felsejlett ugyanis egy iszlamista hegemónia rémképe. A tunéziai Ennahda Mozgalom ugyanis, az egyiptomi vagy jordániai Iszlám Testvériséghez hasonlóan a szíriai ellenzéki erők eltökélt támogatójaként lép fel. Az arab baloldal Szíriával kapcsolatos álláspontja így természetesen visszatükrözi a maga ellentététét az iszlám politikai erőkkel szemben. Ebből ered, hogy a magukat „forradalminak” és „haladónak”, sőt egyes esetekben még marxistának is nevező pártok és szervezetek paradox módon a fokozatos és tárgyalásos hatalomváltás hívei Szíriában. Félnek az erőszakos megoldás után felszínre bukkanó meglepetésektől.

(1) A lap mellékleteként megjelent egy éven keresztül a Le Monde diplomatique arab változata.

(2) Ibrahim al-Amin: Pourquoi Khaled Saghieh a-t-il quitté Al-Akhbar ? [Miért hagyta el az Al-Akhbart Khaled Saghieh?], Al-Akhbar (arabul), Bejrút, 2011. augusztus 11.

(3) Amal Saad Ghorayeb: Syrian Crisis: There’s a crowd [Szíriai válság: a tömeg], Al-Akhbar English, 2012. június 12.

(4) Max Blumenthal: The right to resist is universal: a farewell to Al Akhbar and Aszad’s Apologists [Az ellenállás egyetemes jog: búcsú az Al Akhbartól és az Aszad-hívektől], Al-Akhbar English, 2012. június 20.

(5) A libanoni Kommunista Akció Szervezet (OACL) volt vezetőségi tagja, Fawwaz Traboulsi jelenleg történelmet tanít a Libanoni Amerikai Egyetemen (LAU).

(6) 2011 nyarán alapították, a Szíriai Nemzeti Tanács központja Isztambulban van, Törökországban. Fontos szíriai ellenzéki pártokat fog össze, köztük a Muzulmán Testvériség pártját.

(7) Les partis nationalistes et de gauche affirment leur refus de l’ingérence étrangère dans les affaires arabes [A nacionalista és baloldali pártok megerősítik, hogy elutasítják a külföldi beavatkozást az arab belügyekbe], Nida Al-Watan, (arabul) Amman, 2012. április.

(8) A baaszista és nasszerista szervezeteken kívül az Arab Nemzeti Kongresszus olyan baloldali politikai pártokat képvisel, mint a marokkói Egységes Szocialista Párt (PSU), a Palesztin Népi Felszabadítási Front vagy a Jemeni Szocialista Párt.

Nicolas Dot-Pouillard

A szerző a bejrúti Közel-keleti Francia Intézet kutatója.
Berényi Márk

Megosztás