„A világ egyetlen országa sem tűrné, hogy állampolgárait külföldi rakétákkal lövöldözzék.” Ezen teljesen ésszerű megállapítás közben az Amerikai Egyesült Államok elnöke nem gondolt azokra a gázai palesztinokra, akik az izraeli ‒ esetenként amerikai F-16-osokról vagy Apache helikopterekről kilőtt ‒ bombák és rakéták tehetetlen áldozatai.
Évek óta ugyanazokat a szólamokat halljuk a Palesztinában történő eseményekkel kapcsolatban. Először is azt a meglehetősen részlehajló álláspontot ismételgetik unos-untalan, miszerint a megtámadottak „terrorizmusa” feltétlenül igazolja a támadók „válaszcsapását”. Aztán azt, ami egy hatalmas katonai fölényben lévő hadviselő büntetlenségét hangoztatja, amely áldozatként tünteti fel magát éppen egy új ostrom megindítása előtt. Végül azt, ami Izrael demokratikus berendezkedésével kérkedik, miközben annak kormányában, a jelenlegi külügyminiszter képviseletében, helyet kap a rasszista szélsőjobb.
Az arab tavasz valóban ennyire kevés változást volt képes elérni, hogy négy évvel az „Öntött ólom“ hadművelet után ugyanaz a forgatókönyv látszik megvalósulni a Közel-Keleten? A régió eseményeit 2011-től közelről figyelemmel kísérő Hussein Agha és Robert Malley nemrég kétségüket fejezték ki az eddig bevett értelmezés helytállóságával kapcsolatban: „Az Egyesült Államok Irak szövetségese, aki szoros kapcsolatokat ápol Iránnal, aki támogatja a szíriai rezsimet, amelyet viszont az Egyesült Államok szívesen lecserélne. Ugyancsak az Egyesült Államok szövetségese Katar, aki pénzügyi támogatást nyújt a Hamasznak, illetve Szaúd-Arábia, aki pénzeli a szalafistákat, akik pedig az amerikaiak ellen szent háborút, dzsihádot viselők lelkes támogatói. (1) ” A helyzet legalább Gázában egyszerűbbnek tűnt első ránézésre... A republikánus elnökjelölt, Willard Mitt Romney vereségét követően meggyengült Benjamin Netanyahu támogatottsága és ezt próbálta helyrehozni a palesztinok elleni újabb háborúval, annál is inkább mert januárban választások lesznek Izraelben. Így az izraeli városok elleni rakétatámadások miatt szinte kötelezve érezte magát egy újabb megtorlásra a Hamasz ellen, persze amiatt is, mert úgy gondolta, hogy a Hamasz ezt nem képes megakadályozni. Azt viszont valahogy „elfelejtette”, hogy a gázai rakétakilövősdi 2002. február 10-én kezdődött, amikor a térség még izraeli megszállás alatt állt.
Ebben az ügyben Európa szerepe Tel-Aviv diplomáciai képviseletére csúszott le. És ebből Franciaország is kivette a részét. November elején az izraeli miniszterelnök jelenlétében François Hollande fontosnak találta a Palesztin Hatóság megfeddését, mivel szerinte az túlságosan vágyik „az ENSZ közgyűlésénél elérni, amit nem ért el az izraeliekkel zajló tárgyalások során” (2) . Milyen tárgyalásokról beszélt? Néhány nappal később a külügyminiszter, Laurent Fabius így foglalta össze a gázai krízis előjeleit: „Egész hétvégén rakétákat lőttek ki Izrael ellen; Izrael pedig válaszolt.” Vajon a francia diplomácia a hivatalos amerikai közlemények plagizálására van kárhoztatva?
