„Közölj, vagy elvesztél” – Harold J. Coolidge (1) zoológusnak ez a mondata összefoglalja egy kutató életét. Függetlenül tudományos tekintélyétől, vagy attól, hogy világosak-e az előadásai, hogy támogatja-e diákjait, vagy hogy ő készíti-e a kávét reggel a kollégáknak: a kutatómunka értékelése csak a tudományos folyóiratokban megjelent cikkek mennyiségétől és minőségétől függ. Az eredmények rendezett összefoglalása, amely átmegy a tudományterület szakértőinek szigorú szűrőjén – ez az, amit lektorálásnak, vagy szakértői értékelésnek hívnak –, ebben rejlik a kulcs.
A közlemények a tudományterületek szerint specializáltak. Így például a modern francia történelem szakértője válogathat vagy tíz francia folyóirat között, míg nagyjából száz folyóirat érhető el a fizikus kutatók számára. Ahhoz, hogy a megfelelő közlési helyet megtaláljuk, alkalmazkodnunk kell az elvárásokhoz, számításba véve a folyóirat ún. impakt faktorát, vagyis a lap értékét a „tudomány piacán”. Ez az érték nem az olvasottságon alapul, hanem azon, hogy az adott folyóirat cikkeit átlagosan hányan idézik más tudományos közleményekben (2) . Nem szabad tévedni, amikor kiválasztjuk a szaklapot: ha nagyon alacsony (egy kevéssé ismert folyóiratnál), a cikket – minőségétől függetlenül – nem fogják megfelelően értékelni; ha nagyon magas (a legjobb publikációk), hónapokig ülhetnek rajta a bírálók, és a végén elutasíthatják. A kutatócsoportok között nagyon éles a versengés, azt kockáztathatjuk, hogy a partvonalon túl találjuk magunkat.
Nem csupán a cikkek szerzőit nem fizetik, de még sokszor maguknak a laboratóriumoknak kell hozzájárulniuk a kiadás vagy a nyomtatás költségeihez. Cserébe szimbolikus tőkéhez jutnak (ismertség, presztízs): azt a jogot, hogy a megjelent cikk címét – az impakt faktorral díszítve – idézhetik az önéletrajzukban. Ami a cikkek bírálóit illeti, ők a folyóirat által névtelenül felkért tudósok; őket sem fizetik, csak szellemi haszonhoz, szimbolikus tőkéhez jutnak. Amikor egy kutató egy nagyon speciális területen nyújt be közlésre egy kéziratot, a bírálók gyakran ugyanazon a területen dolgoznak. Természetesen a becsületesség és a jóhiszeműség alapvető, és érdekkonfliktus esetén lehetőség van arra, hogy a szerző előzetesen elutasítson egy konkurens bírálót. De a befolyásért folyó harc és az összejátszás elkerülhetetlen. A modern kutatás tehát egy hörcsögfuttató arénává alakult, ahol, mint a klasszikus videojátékokban, egyre több az olajtócsa, a banánhéj és a gáncsolás.
Ez a nem együttműködő módszer mára kifulladóban (3) van és súlyosan ránehezedik a minőségi tudás létrehozására. A nagy folyóiratok túlterheltek, befejezetlen eredmények, mérsékelt érdeklődés, gyakran sietősen közölt adatok jellemzik őket; a negatív eredményeket – mondván, hogy nem meggyőzőek –, amelyek pedig hasznosak lehetnének, soha nem is közlik (4) .
És a peer review #_msocom_1[re1] intézménye is távol van attól, hogy minden közlemény tisztességét garantálja. Hamis, sőt egyenesen hiteltelen vagy csaló és álcázott eredmények rendszeresen átmennek ezen a szűrőn. Felidézhetjük Jan Hendrik Schön, német fizikus esetét a Bell Laboratóriumból, aki 2001-ben bukott le ; Hwang Woo-suk dél-koreai biológus ügyét, akit 2005-ben lepleztek le, vagy Diederik Stapel pszichológust, akiről 2011-ben derült ki a csalás. Tizenhét millió, a Medline-ban 1950 és 2007 között referált közlemény átvizsgálása alapján Murat Çokol, Fatih Ozbay és Raul Rodriguez-Esteban kutatók megfigyelték, hogy a folyóiratokban megjelent cikkek visszavonása az első, 1970-es évekbeli tudományos botrányok óta szignifikánsan „növekedő tendenciát” mutat. Ezek az ügyek vezettek oda, hogy létrejött az Office of Research Integrity (ORI), a tudományos feddhetetlenséget vizsgáló amerikai intézmény (5) .
A kutatók értékelése is ingatag lábakon áll: az idézettségre való törekvés létrehozta a befolyással való üzérkedés egy formáját, amikor rávesznek, hogy a barátainkat idézzük. Ugyancsak találhatunk cikkeket, amelyeket több tucat ember jegyez: a fiatal kutatók végezték el a munka lényeges részét, a laboratóriumok vezetői jóval kevésbé folytak bele – ez annak a folyamatnak a félresiklása, amely legitim lehet abban az esetben, ha az alapító munkája nagyszámú résztvevőt mozgósított. Robert K. Merton szociológus szerint a „Máté-hatás” (6) #_msocom_2[re2] , a mechanizmusoknak az a láncolata, amellyel a leginkább kedvezményezettek, vagyis a legtöbbet idézettek, tovább növelik előnyüket másokkal szemben, akik a közepes és kevéssé olvasott folyóiratok lapjait töltik meg.
Ez a rendszer nagyon drágának bizonyul a tudományos közösség számára. Az adózó állampolgár finanszíroz egy kutatást, amit a tudós közöl – néha a saját költségén – egy olyan folyóiratban, amely egy magánvállalat, majd más kutatók ingyen elbírálják, és amelyet utána az egyetemek aranyárban vásárolnak meg. Nem kell túlzottan bizonygatni, hogy a tudományos szakirodalom sokba kerül. Az egyetemi könyvtárak működési költségeinek felét a folyóiratokra való előfizetés viszi el, és ez eleve hátrányba hozza a kevésbé tehetős intézményeket a leggazdagabbakkal szemben és visszahat a diákok tandíjára is (7) .
A változások kezdete
Az Elsevier kiadó került az elégedetlenség középpontjába. Története az 1580-as évekre nyúlik vissza, a belgiumi Leuvenbe. Egy bizonyos Lodewiejk Elzevir nevű nyomdász (1542–1617) alapított egy könyvkiadó társaságot, főleg latin klasszikusok kiadására. A családi vállalkozás néhány évtizeden át működött, majd 1712-ben megszűnt. 1880-ban Amszterdamban megszületett az Elsevier, amely a régi cég tiszteletére kapta nevét. Kevesebb, mint egy évszázaddal később ez a vállalat közli a világ tudományos cikkeinek nagy részét. 1993-ban, a Reed International és az Elsevier PLC fúziójából jött létre a Reed-Elsevier, a Pearson (8) után a világ második legnagyobb kiadói konglomerátuma. Tulajdonosa például, a Cell és a Lancet folyóiratoknak, olyan könyvgyűjteményeknek, mint például a Gray’s Anatomy, összesen évente kétszáznegyvenezer cikket publikál ezerkétszázötven folyóiratban. 2011-es profitja (9) megközelítette az egymilliárd eurót. Egyes könyvtáraknak közel 40 ezer dollárjába kerül évente, hogy előfizesse a kiadó folyóiratait. Listaáron annak a százhuszonhét francia intézménynek, amely a Felsőoktatási Könyvtári Ügynökség (Agence bibliographique de l’enseignement supérieur) elektronikus előfizetése jóvoltából, közösen intézi az előfizetéseket, az Elsevier publikációi 2010-ben 13.6 millió euróba kerültek.
Eddig az Egyesült Államokban a National Institute of Health megkövetelte a kutatóktól, hogy szabadon elérhetővé tegyék az adófizetők által finanszírozott munkáik eredményeit. Amikor 2011 decemberében egy olyan törvénytervezet került a Kongresszus elé, amely megtiltotta volna ezt a megközelítést, számos tudós fellázadt. 2012. január 21-én Timothy Gowers, az 1998-ban Fields-díjat kapott matematikus bejelentette, hogy mostantól bojkottálja az Elseviert. Miután Londonban a Guardianban, majd a New York Times (10) -ban jelent meg erről hír, harmincnégy másik matematikus követte őt. Hamarosan petíciót indított, „The cost of knowledge” (A tudás ára) címmel, amelyet több mint 10 ezer közfoglalkoztatott kutató írt alá. A Paris-VI Egyetemen, amely több mint 1 millió eurót költ évente ezekre az előfizetésekre, csatlakoztak a bojkotthoz. A gúzsba kötött könyvtárak csak helyeselni tudtak: például a Harvard könyvtára, amely évente 3.75 millió dollárt költ a folyóiratokra, és amelynek az adminisztratív tanácsa arra bátorította a kétezer-egyszáz professzort, hogy tegyék elérhetővé kutatásaikat a világhálón (11) . „Remélem, hogy más egyetemek is ezt fogják tenni, nyilatkozta a könyvtár igazgatója, Robert Darnton (12) . Valamennyien ugyanezzel a paradoxonnal állunk szemben. Mi kutatunk, írjuk a cikkeket, hivatkozunk más kutatók cikkeire, mindezt teljesen ingyen... És utána botrányos áron vásároljuk vissza a munkánk eredményét.”
Hosszú távon a kutatók közösségének kétségtelenül nem lesz más választása, mint felborítani a rendszert és kifejleszteni saját megoldásaikat. Már léteznek ilyenek, különösen a szabad és nyitott közlés oldaláról (PLoS, HAL, arXiv webhelyek…), és ezeket kell tovább fejleszteni, hogy végre a korábbi rendszer teljesen működésképtelen legyen.
* kutató, a Kritikai és Tudományos Szellemű Interdiszciplináris Kutatói Közösség (Cortecs-Grenoble) tagja.
