Írásom apropója Marie Bénilde ideológiaelemzése Walter Isaacson Steve Jobs-életrajza alapján (Az Apple, Steve Jobs és az amerikai neokapitalizmus). Az elemzés fő célját már a cím is jelzi: az amerikai technokapitalizmus embertelen működésének leleplezése, amely kimaradt Isaacson terjedelmes munkájából (a termelés Kínába való kitelepítése, olcsó és végletesen kizsákmányolt munkaerő alkalmazása, Jobs azon javaslatai, hogy meg kell törni a pedagógusok szakszervezetét az oktatás forradalmasítása céljából, és még sorolhatnánk). Ezzel a kritikával nem kívánok vitatkozni; érdemes azonban annyit megjegyezni, hogy a technokapitalizmus „dicsőítése” olyan szerzőkre megy vissza, mint Manuel Castells, aki egész trilógiát szentelt a Szilikon-völgy forradalmának; Isaacson életrajzi könyve tudománytörténeti szempontból folytatja ezt a hagyományt.
Amivel vitatkoznék, azok Marie Bénilde-nek az életrajzi könyvet illető, olykor nagyon summás megállapításai. Az életrajz műfajából fakad, hogy írója igyekszik megérteni hősét, feltárni emberi-emocionális motivációit. Marie Bénilde Isaacson ilyen irányú kísérletét elintézi annyival, hogy „hosszú és unalmas fejezeteket szentel Steve Jobs érzelmi életének”. A könyv valóban túlírt; zavaróan hat, hogy Jobs átlag minden második oldalon vagy sírva fakad, vagy pedig dührohamot kap. De Isaacson azon kísérlete, hogy esendő embernek lássa és láttassa hősét, mindenképpen megérdemel némi figyelmet, még ha tehetné mindezt differenciáltabban is.
És itt térek rá kritikám lényegi pontjára. Mi volt valójában Steve Jobs titka? Marie Bénilde kimondja: „Steve Jobsnak főleg ahhoz volt tehetsége, hogy elfelejtesse iparmágnási szerepét és korának kulturális hullámait meglovagolva mindig fázisban maradjon a nagy többséggel.” (1) De olyan kevés-e ez? Szeretnék itt emlékeztetni Robert K. Merton munkáira, aki sokat foglalkozott a közvéleménnyel. Egyik híres kísérletében leír egy esetet: egy rádiós egy jótékonysági cél érdekében vállalta, hogy sokáig adásban marad. Az emberek többet adakoztak az átlagosnál, mert úgy ítélték meg, hogy a rádiós teljesítménye hitelesebbé tette az ügyet. De hivatkozhatnék itt történelmi példákra: Churchill híres beszédére a második világháború előestéjén, vagy Sztálin azon elhatározására, hogy megtartják az októberi forradalom tiszteletére rendezett parádét az ostromlott Moszkvában – és a főtitkár a helyén maradt.
A közvélemény manipulálása kétélű játék. Klasszikus példa Oscar Wilde esete, aki nagyon is tudatosan alakította ki írói imázsát, és Jobshoz hasonló átéléssel alakította a cinikus esztéta és társasági ember szerepét. Wilde valódi tragédiája az volt, amikor tévedett: rosszul mérte fel az angol közvéleményt, és nem értette meg, hogy a kortárs közvélemény nem fogja tolerálni nyilvánosságra kerülő homoszexuális kapcsolatait.
Walter Isaacson könyvének érdeme, hogy nem tagadja azt, hogy Jobs manipulálta a közvéleményt. Igaz, hogy ő úgy állítja be, hogy ez a manipuláció Jobs személyiségéből fakadt, és ködösíti a tudatos elemeket, amelyekre Marie Bénilde felhívja a figyelmet: „Gondosan fenntartotta saját legendáját mint vegetáriánus, beavatott meditáló és buddhista, nem habozott megkérdezni diákjaitól, hogy fogyasztottak-e már LSD-t, és mindig a tökéletes aszkéta szerepében és Issey Miyake magas nyakú garbójában lépett a nyilvánosság elé.”
De kizárja-e vajon a kettő egymást? Nem hihetett-e Jobs valóban abban, amit mondott, és nem éppen ezért volt sokak szemében hiteles?
Jobs sok tekintetben szerencsésebb volt, mint Oscar Wilde; őt nem büntette meg az a társadalom, amelyet meg kívánt nyerni magának. Betegsége, mondhatni, erősítette az Apple PR-ját (ha szabad ilyen cinikusan fogalmaznunk): hiszen hitelességét erősítette, hogy halálos betegen is a cégéért dolgozott, míg Wilde-ot tragikus módon kiközösítette és meg sem ismerte az a „jet society”, amely korábban rajongott érte.
Walter Isaacson könyve véleményem szerint differenciáltabb képet ad Jobsról és az amerikai társadalomról, mint ahogyan Marie Bénilde látja. De egy kérdést Isaacson nem tesz fel, amit Bénilde sarkított formában igen: Jobs büszke volt arra, hogy a „legjobb” csapat dolgozik neki. Már halálos betegen leír egy esetet: kirúgott egy mérnököt, akiről tudta, hogy családja van („Na de ha én nem rúgom ki, akkor ki nem?”). Ez, sajnos – mondjuk ki! - a tipikus kápó-magatartás. És teljesen kontraproduktív, amellett, hogy mélyen erkölcstelen. Honnan tudjuk, mi az igazi tehetség? Honnan tudjuk, hogy a kirúgott mérnök nem tudott volna előállni valami újítással – egyszerűen azért, mert minden gyakorló pedagógus tudja, hogy az emberek sokfélék, és NEM mindenkit motivál ugyanaz. Ha csak azokkal foglalkozunk, akiket a mi elképzeléseink motiválnak – nagyon közel járunk ahhoz, hogy Istent játsszunk. És ebbe eddig minden halandó belebukott.
