Ne csak a bolygót, az embert is mentsük meg

Kategória: 2012. január
Írta: Lucien Sève
Találatok: 5049

Ökológia és antropológia: két sorsdöntő ügy

Könnyebb lenne megkérdőjelezni a fogyasztási szokásainkat, mint a termelés rendjét? Ma már mindenki tudja, milyen súlyos környezeti válságot él át az emberiség, mégis úgy tűnik, hogy az életformánkat elfogadjuk, a szintén súlyos civilizációs válságot pedig még fel sem ismertük. De ahhoz, hogy képesek legyünk előrébb lépni, a lehető legpontosabb diagnózist kell felállítanunk.

 

tsdokoA Föld nevű bolygó, avagy, ahogy mondani szokás, a mi természetes lakhelyünk, aggasztóan beteg. Ez a probléma széles körben tudatosult, s ma már nincs olyan politikai formáció, amely az ökológia ügyét legalább a diskurzus szintjén ne illesztette volna be a programjába. A bolygó lakója, az emberi nem legalább ennyire aggasztó állapotban van, de ez nem tudatosul, és nincs olyan politikai formáció, amely ezt a kérdést az ökológia ügyével legalább azonos súllyal kezelné. Ezt a meghökkentő antagonizmust vizsgáljuk ebben az írásban.

Kérdezzék meg a politikában kevésbé járatos átlagembertől, hogy mi is az ökológiai probléma. Holtbiztosan azt fogják felelni, hogy az üvegházhatású gázok okozta fölmelegedés katasztrófába sodor bennünket, hogy a talaj, a levegő és a vizek szennyezettsége számos térségben az elviselhetetlenség határait súrolja, hogy a nem megújuló erőforrások kimerülése jelenlegi termelési és fogyasztási szokásainkat halálra ítéli, hogy a nukleáris energia használata súlyos és kivédhetetlen veszélyek forrása. Néhányan a fentieket megtoldanák a biodiverzitás ellen elkövetett merényletekkel, azzal zárva fejtegetésüket, hogy a gazdag országokban sürgősen tenni kell a hatalmas ökológiai lábnyom csökkentése érdekében.

Honnan tudják mindezt a politika iránt kevéssé érdeklődők is? A médiából szereztek tudomást minderről, amely immáron állandóan napirenden tartja az ökológia ügyét. Másrészt ezeket az információkat szüntelenül megerősítik a személyes tapasztalataik, mint amilyen az időjárás vagy az üzemanyagárak alakulása. A tudósok és politikusok is hallatják a hangjukat: ezeket a részismereteket globális vízió szintjére emelik, s lépten-nyomon hirdetett politikai programmá alakítják. Évtizedek alatt így jött létre egy olyan kultúra, amely az ökológiát széles körű motivációkra és átfogó kezdeményezésekre épülő nagy és koherens üggyé tette.

Ezek után próbáljanak az antropológia ügye iránt érdeklődni. Valószínű, hogy első hallásra senki sem fogja majd fel, hogy egyáltalán miről beszélünk. Tegyük világossá, hogy miről is van szó: gondolná-e bárki, hogy az emberiség ugyanakkora bajban van, mint a bolygónk, hogy az emberi civilizáció valóban veszélyben volna, hogy a természet megóvásának – azaz az ökológia ügyének – sürgető gondjával legalább azonos méretű feladat az emberiség minőségi értelemben vett megóvása, azaz az antropológia ügye. Ez a kérdés mindenkit meglepetésként fog érni. Sokan ezt a megközelítést túlzásnak tartják, noha ez számos nyugtalanító problémát (például a nehéz életkörülmények, az önzés terjedése, a közerkölcs leromlása, a jövendő kilátásokkal kapcsolatos aggodalmak stb.) fel fog kavarni. Ám mindebből arra a következtetésre jutni, hogy az emberiség ugyanolyan veszélyben volna, mint a Földünk, furcsa gondolatnak tűnik.

Erősködjünk csak… Sok szempontból talán a legjobb úton vagyunk egy emberileg élhetetlen világ létrejötte felé? Az „ember embernek farkasa” aforizma mintha egyre több területen válna általánosan elfogadott alapszabállyá, és mind pusztítóbb hatást fejt ki. Erre talán a legjellemzőbb példa a munka világa, amelyben rendkívül aggasztó változások zajlanak. Miközben egyre nehezebb értelmes minőségi munkahelyeket találni, a bérből élőktől egyrészt megkövetelik, másrészt viszont megtagadják a felelősségtudatot, a munkavállalókat módszeresen egymással való versengésre kényszerítik, a szakszervezeteket tudatosan felszámolják, a „tanuljátok meg magatokat eladni” és a „nincs kegyelem” szellemét tanítják, a vállalatirányításban a megfélemlítés elfogadott eszközzé vált. Ráadásul egyre gyakoribbak a munkahelyen elkövetett öngyilkosságok. A kétszámjegyű nyereség mindenható diktátuma, a részvényesek telhetetlen profitéhsége, a gazember vállalkozói mentalitáshoz vezető törvényen kívüliség és erkölcstelenség rohamos terjedése következtében, röviden a neoliberális őrület a kései kapitalizmus e beteges formája. Ez a valódi elembertelenedés.

Mindebben az égvilágon semmi új sincs, semmi olyasmi, amit mindenki ne ismerne – vethetnénk ellene, csak az, ha e jelenségeket összefoglalva „antropológiai ügynek” nevezzük. E nyugtalanító társadalmi jelenségek gyakran jelennek meg tanulmányokban, kutatások sora fúj riadót miattuk. Itt van például a munka drámai helyzete, amelynek viszonyait értékes filmek tárják fel, s olyan filozófusok, mint Marie Pezé vagy Yves Clot  rendszeresen felhívnak az elembertelenítő vállalati gazdálkodás különböző formáinak elutasítására. Napjainkban szemtanúi vagyunk annak, hogy világméretekben tudatosulnak az emberekben az életünket irányító globalizáció elviselhetetlen ártalmai. A Baloldali Frontban  egyesülő politikai erők arra szólítanak fel, hogy a kapitalizmus meghaladása révén minél előbbre jussunk az emberi emancipáció útján. A zöldek pedig az ökológia ügyét a demokrácia és a szolidaritás szellemében fogant markáns szociális és intézményi célokkal kapcsolják össze. Számos közgazdász kizárólag a bruttó hazai termékre (GDP) redukált mutatóval olyan hatékonysági indikátorokat állít szembe, amelyek rávilágítanak a termelés hajszolásának emberi árnyoldalaira. Azt gondolhatnánk, hogy az antropológiai problémát, ha már ezzel a kifejezéssel élünk, már jó ideje ismerik és felvállalják.

De távolról sem ez a helyzet. Alábecsülnénk az antropológia ügyének fontosságát, ha ezt gondolnánk.

Az antropológiára is érvényes az, ami az ökológiára: noha civilizációnk alapvető kérdéseként mindkét terület egyértelműen kötődik a politika világához, de épp mivel az emberi lét legmélyebb értékeiről kell dönteniük, túl is lépnek a szokványosan értelmezett politika hatókörén. Ha felvetjük a kérdést, és persze nem minden aggodalom nélkül, hogy merrefelé is halad az emberi nem, azt nem a bal- és jobboldal ellentétpár kizárásának a szándékával tesszük, hanem azt szeretnénk elérni, hogy a probléma felvetése magába foglalja civilizációnk jövőjének értelmét, amire a jobb- és baloldal erősen devalválódott fogalma mára alkalmatlanná vált. Milyen emberiséggé szeretnénk vajon válni? Ez az a fennkölt kérdés, amely tulajdonképpen az antropológia ügye mögött áll. És ez az a téma, amely távolról sem generált olyan elmélyült gondolkodást és annyi ihletet, mint amilyet, illetve amennyit megérdemel.

Azt például, hogy a javak és szolgáltatások „előállításakor” – leszámítva a katasztrófahelyzeteket – ne lehessen „az embereket is létrehozzuk, alakítjuk” felsőbbrendű szempontját figyelmen kívül hagyni. Ez az a parancsoló szükség, mely megköveteli az antropológiai gondolkodásmód követését. Az antropológiának, az ökológiához hasonlóan a helyes cselekvés vezérfonalául szolgáló valóságos tudássá kell válnia. Ebben a kérdésben azonban még mindig igen messze vagyunk attól a megkívánt tudásszinttől, amelyet a misztifikált „ember” fogalom megkövetel. Egyetlenegy szó, egy nagyon sokféle valóság leírására: a homo sapiens mint biológiai lény, a történelmi evolúció útját járó emberi nem, a társadalom mint közösség, az ember mint individuum, amely fogalom francia nyelven magába foglalja a férfi mellett a női nemet is. Mindezt egy kupacban embernek nevezzük. Vajon van-e az emberi tudásnak még egy olyan területe, amely beéri egy ilyen leegyszerűsített fogalmi apparátussal? Márpedig ezt a konfúzus fogalmat kvázi egyetemesen használják még olyan gyakran idézett filozófusok is, mint Nietzsche és Heidegger. S talán nem véletlen, hogy az egyetlen nagy modern gondolkodó, aki rossz absztrakciónak minősítve megkérdőjelezi az „ember” fogalmát, az maga Marx.

Az antropológia ügyével, amely éppen olyan sürgető, mint az ökológia ügye, túl kevesen foglalkoznak, a téma kevéssé foglalkoztatja a gondolkodókat, a problémát gyakran fel sem vetik. Ez drámai helyzet. Aki ezzel egyetért, az nehéz feladat előtt áll: vállalnia kell a kockázatot, hogy legalább nagy vonalakban vázolja a veszélyeztetett emberiség problematikájának megközelítésére alkalmas kérdéseket. A következőkben a fentiekre teszünk kísérletet. (Az elemzés vázát három éve, egyik könyvem zárógondolataiként fogalmaztam meg először.)

 

A civilizáció gátlástalan lebontása

Civilizációnk leépülésének egyik legfontosabb jelensége, hogy minden áruvá vált, általános lett, hogy minden ember és minden, ami emberi, áruvá válik. A kapitalizmus bevezette az áru egyetemes uralmát. Az áru a dolgoknak az a formája, mely kivételesen kedvező feltételeket teremt a meg nem fizetett munka értékesítésére, s ezen alapszik a magánprofit. Miután magából a munkaerőből árut csinál, tárgyiasítja az embereket, miközben megszemélyesíti a tárgyakat. Őfelsége, a tőke mintha „munkát adna” a „munkaerőnek”, miközben a valóságban a bérből élő kényszerül ellenszolgáltatás nélkül munkát végezni a tőkés számára. Ám a legújabb, mind pusztítóbb jelenség, hogy nem menekülhet semmi, ami emberi, a finánctőke diktátumától. Mindent kérlelhetetlenül a két számjegyű nyereségráta szolgálatába kell állítani: a kórházi ágyakhoz szükséges alkatrészellátástól kezdve az iskolai segédletek online értékesítésén, a gyógyszergyári innováción át egészen az élsportolók átigazolásáig. Mindez azt jelenti, hogy a vállalatvezetés egyre kíméletlenebbé vált, a munkakörülmények legalább annyira elszennyeződtek, mint környezetünk, mint folyóvizeink. Ez oda vezet, hogy azok a szolgáltatások is, amelyek az egyéniség fejlődését szolgálják – egészségügy, sport, oktatás, kutatás, szórakozás és kikapcsolódás, alkotómunka, info-kommunikáció –, összességükben áruvá váltak… Ezen szolgáltatások bővülése világosan azt jelzi, hogy egy olyan világ felé haladunk, amelyben a gazdagság lényegében egyet jelent majd magával az emberi lénnyel. A kapitalizmus rálépett erre az útra, hogy érvényt szerezzen sajátos logikájának. Ennek következtében a pénz mindenható volta egy csapásra száműzni látszik e fenti tevékenységek voltaképpeni céljait. Így például a televízió, amely a kultúra és a szolidaritás ragyogó hordozója lehetne, puszta eszközévé lesz annak, hogy hirdetőknek értékesítse az emberi agy rendelkezésre álló szabad kapacitását. Az egyének oktatását, képzését is alávetették a profit követelményének... meddig fogjuk eltűrni ezt a bűnnel felérő cselekedetet?

E mindent áruvá változtató lázas hajsza része egy másik gyászos törekvés, nevezetesen minden érték célzatos devalválása. Kant morális értelemben szólt erről, e szerint az ember méltóságának „nem lehet ára”; amennyiben a méltóságot pénzben mérnénk, az egyenlő lenne a méltóságtól való egyetemleges megfosztással. Ez a megállapítás legalább annyira érvényes kognitív, esztétikai és jogi, mint morális vonatkozásban: amennyiben az érték nem „önmagában való, s korlátozás nélküli”, nem beszélhetünk civilizált emberiségről. Márpedig ezt a drámát nap mint nap megéljük, hiszen lépten-nyomon sárba tiporják a valóságos, az igazságos és a méltó iránti törekvésünket... A profit diktatúrája összeesküvést sző, és a felbecsülhetetlen érték, az önzetlenség és az ingyenesség vesztére tör. Egy olyan tragikus világ eljövetelének küszöbéhez értünk, amelyben az emberi lény immáron semmit sem ér.  Erről árulkodik a „nélküli” jelző széleskörű terjedése, úgy, mint tartózkodási engedély nélküliek, munkanélküliek, állandó lakhely nélküliek, jövő nélküliek; Aimé Césaire  jellemzése szerint: „folyik az eldobható emberek gyártása”. Eközben híznak azok, akik „aranyat érnek”, akik elképesztő jövedelmeket raknak zsebre, akiket jól fizető állásokba ültetnek, akik kaviárral etetik a kutyájukat. Tulajdonképpen minden egyre megy, hiszen minden értékskála megsemmisül. Az által, hogy a pénz, a kizárólagos „érték”, amely minden más érték fokmérőjeként hivalkodik, önmaga értékmérőjévé válik, s tulajdonképpen érték nélküli valami.

A pénzügyi világ nem győzi szaporítani a virtuális nullákat, aztán a buborékok elpattanásakor milliárdok válnak semmivé, miközben a tényleges termelők számára megmaradt valóság egyre kegyetlenebb. Az értékek eltűnése, az értékeknek ez a megsemmisítése talán kevésbé súlyos kérdés lenne, mint a sarki jégsapkák elolvadása? Maga az emberséges lét, az emberiség léte forog kockán; felmérjük-e ennek szörnyű súlyát?

E visszafejlődés mögül felsejlik a harmadik, egyben a lehető legsúlyosabb tényező, nevezetesen a tudás és az ismeretek feltartóztathatatlan szertefoszlása. Ez új jelenség, hiszen a kapitalizmus hosszú időn át a megismerés pártján állt; kizsákmányoló volta ellenére az emberiség fejlődésének egyik állomása volt, előmozdította az emberi haladást. Ám amikor a finánctőke, a gazdagság eme végsőkig elembertelenedett formája mindenkit maga alá gyűrve a csúcsra ér, belépünk az egyetemes „nem-megismerés” korszakába. A tőkefelhalmozás ugyanis korlátlan céllá és egyúttal céltalanná vált. Egy olyan osztály történelmi csődjének a szemtanúi vagyunk, amely miközben mindent magának kaparint meg, már nem teremt civilizációs értékeket, és azt állítja, hogy itt a „történelem vége”, vessük alá magunkat e „történelmi végcélnak”. A befektetés rövid távú megtérülésének elvakult hajszolása megfojt minden emberi elképzelést, minden emberi tervet, s ezzel elveti a megismerés, az értelmes élet lehetőségét is.

Éppen ezért a pénzügyek uralma alatt létrejött globalizáció egy olyan „nem-világ” görcsös rángások közötti eljöveteléhez vezet, amelyben az abszurd és cinkostársa, a vallási fanatizmus mindent elárasztani látszik. És ez a strukturális rövidlátás még súlyosabb kockázatokat rejt magában, hiszen az emberiség már olyan óriási technikákat és szervezeti egységeket hozott létre, amelyek halálos veszélyt jelenthetnek, ha nem vagyunk képesek a távoli jövő szempontjait is figyelembe venni. Miután a teljes magánosítás nyomán létrejött „igazi” demokrácia éppenhogy nem teszi lehetővé a közösségi ellenőrzést anyagi és szellemi alkotásaink felett, ezek vak erőkként leigáznak, és ugyanakkor bámulatba ejtenek minket. Mindez olyan parttalan elidegenedést eredményez, amellyel szemben a G8-ak mindenfajta fellépése nevetség tárgya. Ebből következik az a széles körben elterjedt felfogás, hogy az irányítás nélkül maradt emberiség elkerülhetetlenül az ökológia és legalább ilyen mértékben az antropológia falába ütközik. Márpedig, ha az emberi nem a degenerálódás útjára lép, a homo sapiens sem számíthat sok jóra. A lehető legbaljósabb kilátásokat sejtető meredek lejtő szélére sodródtunk – valóban nem hallja senki a segélykiáltásokat?

 

A civilizáció feltartóztathatatlan szétesése

Minden emberinek áruvá válása, az értékek erodálódása, az értelem megsemmisülése – megkockáztatjuk az állítást: civilizációnk megállíthatatlan szétesésének vagyunk a tanúi. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy az előző két évszázadot a maga társadalmi borzalmaival és népirtásaival meg akarnánk szépíteni. A múlt század végén a „szabad vállalkozás” teljes győzelmével meghirdették a békés demokrácia korszakának az abszolút végét is. Mai életünk: az erőszakos diktatúrák, s mostanság ezek között is az egyik legrosszabb változatának a „puha” erőszakra épülő rezsimek elterjedését látjuk. Mindenfelé véres háborúk dúlnak; etnikai tisztogatás, szegény országok fegyveres kifosztása, a kínzás hivatalossá tétele folyik; terjed a leleményesen gyilkos terrorizmus; a nyomasztóan kegyetlen köztörvényes bűnözés és minden, amit egy filozófus „a globális antivilág barbarizmusaként” jellemez.

Leginkább úgynevezett „tiszta” erőszak történik. Ez jelentkezik a vállalatok gyilkos konkurenciájában, az elbocsátások feltartóztathatatlan hullámaiban, a vállalati élet és a városi lét szofisztikált, gyakran főleg szimbolikus rendőri ellenőrzés alá helyezésében, a lelkek mindennapos meggyalázásában, a másokkal szembeni gyűlölet folyamatos adagolásában, a polgári kultúrát kiölő cinizmus dominanciájában… Hogyan tudták vajon az osztálytudatot olyan mértékben lecsökkenteni, hogy férfiak és nők tömegeinek szinte fogalmuk sincs arról, hogyan működnek a társadalmak, és mi az ő személyes helyük és szerepük? Ez a szellemi visszafejlődés katasztrofális következményekkel jár. Sose feledjük: a nácizmus úgy tudott gyökeret ereszteni, hogy a marxista osztályalapú gondolkodást az „ein Volk, ein Reich, ein Führer” , azaz az osztálynélküli „ember” ideológiájával helyettesítette.

A fenti négy negatív jelenséghez egy ötödik társul, amely meghatványozza az emberi civilizációt fenyegető veszélyt, nevezetesen az alternatív megoldások rendszerszerű kirekesztése. Tudatos kirekesztésről van szó: a nyerészkedők osztályát megcsapta a forradalmi ágyúgolyók szele, s mindent elkövetnek, hogy örökre elhárítsák a veszély újabb megjelenését. Látjuk, hogy médiumaik miként bánnak a „baloldal baloldalával”. Leginkább azonban a rendszer logikájából fakadó spontán kirekesztésről beszélhetünk. Marx szerint a proletárok tömege a tőkével együtt gyarapodik, s ezáltal a tőke létrehozza saját sírásóit. Ez a történelmi optimizmus manapság igencsak megkérdőjeleződött. A termelés forradalmi átalakulása atomizálta a bérből élőket, a pénzügyi döntések átláthatatlansága, zárványosodása lefegyverzi, az elháríthatatlanság érzése demoralizálja őket; s félő, hogy az az erős és leírhatatlan vágyakozás, hogy mindennek meg kell változnia, nem vezet majd semerre sem. A tehetetlenség szüntelen hajtogatásával, azaz a hivatalos politika hazugságaival a választásoktól való távolmaradást táplálják. A nyereség őrült hajszolása közben azt próbálják elfogadtatni, hogy a lehető legrosszabb fog bekövetkezni. Maga a rendszer, amelynek a „szabadság” a vezérlő csillaga, Margaret Thatcher jelmondatát tette magáévá: TINA = „There is no alternative” (azaz nincs alternatíva). Végül is, sikerülhet-e egyáltalán megszabadulnunk a pénzpiacok és a hitelminősítők mindenható hatalmától, hiszen a 2008-as világválság sem vezetett a rendszer érdemleges változásához? A római birodalom végnapjaira emlékeztető jelenlegi válság, amely azonban a nukleáris fegyverek és az internet korában zajlik, nem kelti-e vajon a totális katasztrófa előérzetét?

Felvetődhet a kérdés: ha a veszély valóban olyan súlyos, mint amilyennek fentebb vázoltuk, mi lehet a magyarázata annak, hogy minderről sokkal kevesebb szó esik, mint az ökológiáról? Csupán egy lényegbe vágó megjegyzést kívánok tenni. Az antropológiai probléma felvetése közvetlenül a kapitalizmus emberellenes jellegének megkérdőjeleződését jelenti. Teljesen egyértelmű, hogy ezt a felvetést a rendszer nem fogja támogatni. Semmi kétely, ez aligha segíti az antropológia népszerűsítését. Az ökológiai eszme eltérő kulturális felfogásban fogant: sokkal inkább a káros fogyasztási szokásokra fókuszál, mint a termelés és az „embertermelés” embertelen aspektusaira, inkább a technika túlterjeszkedésére, mint a profit zsarnoki uralmára, inkább a felelőtlen társadalmi megnyilvánulásokra, mint az osztályérdekekre. Ezáltal inkább a fogyasztás erényes reformjának, mint a termelési viszonyok forradalmi átalakításának szükségességére mutat rá. Az ökológiának ilyen szintre való redukálása aligha jelent fenyegetést a párizsi tőzsde elhíresült CAC 40 indexére. Ellenkezőleg, előnyös üzletkötések, politikai manőverek lehetőségét kínálja. A „zöld gondolat” ugyanis előbb-utóbb egyetemessé válik. Az igazság persze az, hogy az ökológia drámája, csakúgy mint az antropológiaié, az azonnali és maximális profit végzetes hajszolásának a következménye. A két ügy széttéphetetlenül kapcsolódik egymáshoz, azaz a természeti környezetünk és az emberi nem csakis együtt lesz megmenthető. Az olyan ökológiának, amely nem lép fel határozottan a profitszerzés uralkodó rendszere ellen, egyszerűen nincs jövője. Ez a valóságos tétje a bizonytalan jelentésű úgynevezett baloldali ökológiának.

 

A felháborodás, a helyes politikai cselekvés előcsarnoka

Mint fentebb láthattuk, az emberi nem jelenlegi állapota rendkívüli borúlátásra adhat okot. Nem esünk-e egyfajta egyoldalúság csapdájába? Ugyanis látnunk kell, hogy a kapitalizmus immáron elkerülhetetlen meghaladására új célkitűzések fogalmazódnak meg, s új szubjektív kezdeményezések formálódnak. Mindezekhez kétség nem fér.  Sok-sok minden a „lehető legrosszabb elkerülhetetlenségének” a zord benyomását kelti. Nem szabad ennek az érzésnek engedni. Nekiláthatunk a tendencia visszafordításának. A siker záloga, hogy tudatában legyünk a feladat nagyságának. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az antropológia ügyét az ökológia ügyével azonos szintre emeljük. A kezdeményezést sokan felkarolják majd: az elégedetlenkedő és méltatlankodó európaiak csakúgy, mint a Wall Street elleni haragjukat hangosan kifejezésre juttató amerikai polgárok. Igen szembetűnő a cselekvésbe átforduló felháborodás etikai töltete, ami egyértelműen válasz a civilizációnkat fenyegető etikátlanság elterjedésére.

Az új politikát valami valóban mélyről jövő dolog mozgatja. Jean Jaures szavaival élve: a kis felháborodás eltávolít a politikától, a nagy közel hoz hozzá. Más szóval el kell jutnunk egy új típusú cselekvéshez, amely nem azonos a hagyományos értelemben vett forradalommal, amely fölülről irányította az átalakítást és kudarca mára egyértelműen kiderült. Az új változás és elköteleződés az egyszerre minden szinten és közösen vállalt kezdeményezéseket és szervezeti formákat jelent. Elérkezett az invenciózus cselekvés órája. Csakis ezen az áron lehet nekikezdeni a lehető legrosszabb bekövetkezése megakadályozásának. Ötvözzük a lehetséges legreálisabb felfogását a szükségszerűség legambíciózusabb víziójával; ez egyet jelent az emberi nem megmentésével. E cél megvalósításának még ma neki kell állni.

Aligha lehet találóbban zárni e sorokat, mint egy Marx-idézettel. Marx 1843 májusában a következőket írta Ruge-nak: „Nem lehetne azt mondani, hogy napjaink viszonyait nagyra tartanám; s hogy mindezek ellenére nem adom fel a reményt, az azért van, mert éppenséggel a reménytelen helyzet tölti meg lelkemet reménnyel”.

 

A szerző filozófus. Legutóbbi munkája: Penser avec Marx aujourd’hui, [Együtt gondolkodni Marxszal napjainkban] 2. kötet, L’homme? [Az ember?], La Dispute, Párizs, 2008.

 

Fordította: Forgács András