Stanley Kubrick 1968-ban bemutatott 2001: Űrodüsszeia című filmjében a HAL 9000 névre hallgató robot, a mesterséges intelligencia valóságos csodája, amelyet felvettek a Jupiterre tartó Discovery űrhajó fedélzetére, kiszabadult az űrhajósok kontrolja alól, s egy fő kivételével valamennyi űrhajóst likvidálta. Utóbbinak aztán sikerült a robotot lekapcsolnia. Ha 2012-ben visszatérünk Földünkre, nevezetesen Európába, akkor az euró ehhez a bizonyos űrrobothoz hasonlítható, mivel nincs felette ellenőrzést gyakorló felelős politikai hatóság. Amikor 1999 januárjában általános jókedv kíséretében létrehozták a közös valutát, hogy bevezessék azokban az országokban, amelyek megfelelnek a maastrichti szerződésben, 1992-ben lefektetett konvergenciafeltételeknek, a valuta megalkotói legkevésbé sem feltételezték, hogy „teremtményük” a fejükre nőhet, és az Európai Unió egész építményét megingathatja.
A történészek megítélése szerint „az euró atyái”, Helmuth Kohl, François Mitterand és Jacques Delors esetében már csak azért sem lehet szó enyhítő körülményekről, mivel figyelmeztették őket: abszurd ötlet közös pénzügyi politikát ráerőltetni a gazdasági ciklus, a termelési struktúrák, a népesedési viszonyok, a termelékenység szintje stb. tekintetében rendkívül eltérő, sőt divergáló helyzetű országokra. [1]
Ez nem egyedüli hibája az eredeti koncepciónak. Legalább ilyen végzetesnek bizonyult az a német nyomásra született döntés, amelynek értelmében a kormányoktól, vagy minden egyéb, az általános választójogon nyugvó hatalomtól függetlenül egy Európai Központi Bankra (EKB) bízták az euró működtetését. További képtelenségként megtiltották az EKB-nak, hogy hiteleket nyújtson az államoknak, amelyek refinanszírozási igény esetén a pénzpiacokhoz és a magánbankokhoz kényszerülnek fordulni miközben az utóbbiak minden további nélkül kedvezményes feltételekkel kaphatnak kölcsönöket a frankfurti székhelyű EKB-tól.
Mint látjuk, az euró a HAL névre hallgató robottal ellentétben sohasem volt semmire és senkire rácsatlakoztatva. Ezáltal e pénzeszköz kizárólag saját dinamikáját követve indult el a pályáján. Ennek során kizárólag a pénzpiacok, illetve a pénzpiacokat kiszolgáló, mi több, nekik lekötelezett EKB irányította az euró fejlődését.[2] Az államadóssági válság – amelynek alapvető oka a magánadósságok, mindenekelőtt a magánbankok adósságának átvállalása államadóssággá az adófizetők költségére – korlátlan spekulációs és nyerészkedési lehetőségeket nyújtott a fináncoligarchia számára. Az eurozóna megléte és a szinte lehetetlen feladat, amit vállalt, miszerint pénzügyi politikája összeegyezteti az északi (főként Németország, Hollandia, Ausztria Finnország) és a déli (Görögország, Spanyolország, Portugália, Olaszország) államok érdekeit, jelentős mértékben megkönnyítette ezt a gyakorlatot.
Miközben a pénzügyi szektor és az EKB nem tartozik elszámolással senkinek, addig az euroövezethez tartozó államok vezetőinek, még az esetben is, ha az általuk megszavaztatott európai szerződésekben testet öltő neoliberális dogmák híveivé szegődtek volna, meg kell nyerniük a választásokat, s a szavazófülkékben vagy az utcán manifesztálódó lázadások megelőzése érdekében fenn kell tartaniuk a társadalmi összetartozás kötelező minimumát. Az utolsó esély jegyében december 8–9-én Brüsszelben megrendezett sokadik európai csúcs világossá tette, hogy a maastrichti szerződés rendelkezései – amelyeket utóbb beemeltek a Lisszaboni Szerződésbe is – zsákutcához vezettek. Ezen a helyzeten nem változtatott a csúcstalálkozón elfogadott legújabb szerződéstervezet sem.[3]
Egyértelmű, hogy a szerződés lényege túlmegy e megállapodás szigorúan vett keretein és a válság kirobbanása óta az unió által követett politika általános dinamikáját tükrözi. Nevezetesen: az eurozónához tartozó országok államháztartásának rendbetétele részben elvi – sőt, ami a német kormányt illeti, szinte morális – megfontolásokból, részben a közös valuta megmentése érdekében abszolút prioritást élvez.
A közös valutát meg kell óvni attól, hogy azt az államadóssággal való spekulációra használhassák fel, ami több országot is az államcsőd bekövetkeztének a rémével fenyegetné. Minden egyéb csak másodlagos, lett légyen szó az előreláthatólag több évre elhúzódó és súlyos társadalmi rombolást eredményező megszorító „kúráról”, avagy az eurozóna egészét érintő azonnali recesszió veszélyéről. Más szóval a HAL robot megmentése érdekében „le kell kapcsolni” az asztronautákat.
Berlin különösen vaskézzel lépett fel. Azt igényelte, hogy minden állam „aranyszabályként” iktassa alkotmányába a költségvetési egyensúly betartását legfeljebb a GDP mintegy 0,3–0,5 százalékának megfelelő hiányt tolerálva. Az Európai Bíróságnak kellene őrködnie a fentiek nemzeti alkotmányba rögzítése felett és ellenőriznie a költségvetési rendszabály érvényesítéséért felelős nemzeti hatóság kijelölését. A Bizottság felügyeli a költségvetési politikát, és gyakorlatilag automatikusan a GDP 0,2 százalékával azonos nagyságrendű szankciókat léptet életbe, amennyiben a költségvetési hiány meghaladja a GDP 3 százalékát. A választott képviselőket kihagyják a játszmából.
A francia-német költségvetési kényszerzubbony
Angela Merkel kancellár volt az egyetlen, aki valóban egy új szerződés mellett kardoskodott. A német exportnak kedvező rendszer fenntartása érdekében olyan kényszerítő jogi eszközre volt szüksége, amely garantálja a monetáris övezet stabilitását. Ezért késznek mutatkozott a kevésbé megbízható országokat magukra hagyni, miként ezt nyájasan felajánlotta Görögországnak. Ennek fejében a nehézségekkel küszködő országok „megmentése” érdekében kegyesen megtámogatta az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) létrehozását, amely 2012 júliusában az Európai Stabilitási Alapot (FESF) váltja majd fel. El kell ismerni, számolnia kellett az erős hazai ellenállással, nevezetesen a karlsruhei alkotmánybíróság éber figyelmével, amely 2009. évi történelmi ítéletében az „immanens demokratikus deficit” okán elmarasztalta az uniót, s felhívta a figyelmet a „nemzeti parlamentek kitüntetett szerepére”. Ezért volt kénytelen a kancellár minden egyes lépés megtételekor meggyőződni arról, hogy parlamenti többsége vagy a Bíróság nem fordít-e hátat neki.[4] Igaz ami igaz, egy múlékony kormányközi megállapodásnál feltétlenül hatásosabb „vértezet”egy nemzetközi szerződés.
A december 9-i megállapodás elfogadását követően szinte azonnal elkezdődtek a találgatások, miután a tervek szerint a véglegesített szöveget csak márciusban írják alá és az év végén ratifikálják. Ezt a forgatókönyvet sokan túl optimistának ítélik. Egyes európai mozgalmak és pártok úgy gondolják, hogy miután a jelenlegi, illetve a jövőbeni eurozónára vonatkozó szerződés kidolgozása még folyamatban van, számos elemmel kell kiegészíteni – sőt, valami mással kellene felváltani – a Merkel kancellár és a nyomdokaiban járó Nicolas Sárközy francia elnök által ajánlott „kényszerzubbonyt”. Ilyen kiegészítés lehetne például a mindkét vezető által elviekben már elfogadott elhíresült adó, amelyet a pénzügyi tranzakciókra vetnének ki. Ez az adóbevétel kifejezetten jól jönne az európai „országmentő” költségvetésekhez. A brit gáncsoskodás megszűnt, mert az Egyesült Királyság úgy döntött, hogy nem csatlakozik a huszonhat ország által megkötött megállapodáshoz, ezzel az európaiak számára kivételes alkalom kínálkozik tetteik és szavaik közötti összhang megteremtésére.
Egyébként egy ilyen természetű megállapodás aláírása távolról sem tekinthető „lefutottnak”, minden lehetséges mesterkedés bevetése ellenére sem, hogy megakadályozzák a népszavazásokat azokban az országokban, amelyekben ez az intézmény létezik, vagy, mint Írországban, egyenesen kötelező. Ráadásul egyes országok (Szlovákia, Cseh Köztársaság, Hollandia, Finnország, Magyarország) parlamentje esetleg akadékoskodni fog. Franciaországban pedig több elnökjelölt, köztük Francois Hollande, a Francia Szocialista Párt elnökjelöltje bejelentette, hogy kérni fogják a szerződés újratárgyalását. Némi bátorság kell tehát ahhoz, hogy a 2013-as hatályba lépésére fogadást kössünk.
De ha ez mégis bekövetkezne, akkor tulajdonképpen az Európai Unióval párhuzamos és azzal potenciálisan versengő szervezeti struktúra állna fel, az eurozónához jelenleg tartozó tizenhét tagállam, valamint a tíz zónatagságra aspiráló uniós tagállamból kilenc részvételével, miután Anglia a magános lovas szerepében feszítene. Nicolas Sárközy a következőképpen interpretálta ezt a megosztottságot: „Most már világosan két Európáról beszélhetünk. Az egyik Európa fokozott szolidaritást és szabályozást akar a tagok között, a másik Európa kizárólag az egységes belső piachoz ragaszkodik.”[5] Ez igencsak sajátos értelmezése a tényeknek… Nem vitás, hogy David Cameron a második csoportba tartozóként azonosíthatja magát, miután valóban kijelentette, hogy kizárólagos célja az egységes belső piac megóvása, s a parazita természetű brit pénzügyi szektor (a GDP tíz százaléka, 1,6 millió foglalkoztatott) érdekeinek védelme az európai szabályozási ambícióktól. Ezzel szemben igencsak problémás Angela Merkel szerepét a szolidaritás fogalmával társítani.
Az Egyesült Királyság és a többi ország, köztük Franciaország és Németország közötti alapvető különbség abban rejlik, hogy utóbbiak az euroövezet tagjai. Kizárólag az övezet fennmaradása diktálja az Európai Tanács legutóbbi ülésén eltervezett intézményi lépéseket. Az angol font árfolyama a brit gazdasági konjunktúra alakulásától és a Bank of England beavatkozásától függően változik, ám az Egyesült Királyság őrzi AAA besorolását. Az egységes európai valuta árfolyama viszont nem a legortodoxabb költségvetési politikát folytató tagország teljesítményének alakulásától függ, hanem a német államkötvények és a leginkább eladósodott országok államkötvényeinek a kamatlába közötti különbségtől (az úgynevezett spreadtől). A pénzpiaci játékosok ugyanis nem az érintett országok „átlagát” veszik figyelembe, hanem azt, hogy az övezet legtörékenyebb szereplői által esetleg kiváltott dominóeffektus milyen veszélyt jelent az eurozóna egészére nézve. Következésképpen logikus, hogy az övezet egészét fenyegeti a leminősítés veszélye.
Ma már elképzelhető az euroövezet szétesése
Németország önmagát gyakorlatilag euroövezeti „házi őrizetre” kárhoztatja. Noha számára az euró stratégiai értéket képviselő kereskedelmi ütőkártya, nem óhajtja megfizetni ennek az árát azzal például, hogy a dél-európai országoknak juttatott közvetlen vagy közvetett költségvetési transzferek révén hozzájárul a spread csökkenéséhez. Ezért is hajthatatlan Brüsszelben ezen országokkal szemben, s akarja őket az unió intézményeinél is szigorúbb szervezeti feltételek érvényesítésével a „költségvetési erény” aranyketrecébe zárni. Ami pedig ebben a kifejezetten német ügyben Sárközy elnök szerepét illeti, Jean Cocteau Az Eiffel torony násznépe című darabjának egy mondatát idézzük: „Miután ezek a rejtélyek meghaladják értelmünket, tegyünk, úgy mintha mi lennénk azok kiagyalói.”
Az euroövezet szétesése, amit eddig elképzelhetetlennek tartottak, ma már szerves része nem csupán a nagyvállalatok, hanem a legmagasabb szintű pénzügyi hatóságok kezében tartott forgatókönyveknek is: a Wall Street Journal szerint „néhány európai ország központi bankja hozzákezdett vészforgatókönyveket kidolgozni arra az eshetőségre, ha egy vagy több ország az övezet elhagyására szánná rá magát, vagy, ha a pénzügyi unió teljes egészében összeomlana.”[6] „Csak a sajátjaink képesek igazán elárulni bennünket.”
1. Lásd Laurant Jacque: Anniversaire en demi-teintepour l’Euro [Az euró kissé elmosódott évfordulója], Le Monde Diplomatique, 2009. február.
2. Lásd Antoine Dumini és Francois Ruffin: Enquéte dans le temple de l’euro [Vizsgálódás az euró szentélyében], Le Monde diplomatique, 2011. november.
3. A szöveg csak az aláírókat kötelezi, azaz elvben az euroövezet jelenlegi tizenhét tagállamát, s a többi tíz tagország közül azokat, amelyek hozzájuk csatlakozni kívánnak. Ezt a megközelítést juttatja kifejezésre a Franciaországban alkalmazott „kormányközi szerződés” kifejezés, noha bizonyos közösségi intézményeket (Európai Bíróság, Bizottság), valamint az EKB-t kívánják felhatalmazni a szerződés rendelkezéseinek a végrehajtására.
4. Lásd: Un „consensus de Berlin” imposé á l’Europe [Az Európára kényszerített ”berlini konszenzus”], Le Monde diplomatique 2010. december.
5.A Le Monde december 13-iki számában megjelent interjú.
6.The Wall Street Journal, New York, 2011. december 8.
