A bérmaximálás Amerikában

Kategória: 2012. január
Írta: Sam Pizzigati
Találatok: 4818

A szegénység általános felháborodást kelt, hiszen úgy gondoljuk, hogy egy igazságos világban nem lennének szegények. A gazdagságot viszont csak ritkán érezzük problémásnak. A világgazdasági válság viharai azonban újra felszínre hozták a két jelenség közötti kapcsolatot. Az USA-ban már több mint egy évszázada megszületett az elképzelés: korlátozni kell a leggazdagabbak jövedelmeit.

 

st_martinA Foglaljuk el a Wall Streetet! mozgalom aktivistái talán a bérmaximalizálást is követelni fogják nemsokára. Ennek gyökerei mélyen az Egyesült Államok történetébe nyúlnak vissza. A gazdasági igazságosságért indított tömegmozgósításoknak ez a követelése, amit ma „jövedelemplafonként” emlegetünk, egészen az amerikai polgárháború utáni aranykorig vezethető vissza. Nemcsak a bérekről van szó, hanem az összes éves jövedelemről. Tulajdonképpen a minimálbér fogalmával is összevethetjük ezt az elképzelést.

Felix Adler, aki a huszadik század elején az Országos Gyermekmunka Bizottság (National Child Labor Committee) alapítójaként és elnökeként vált híressé, fogalmazta meg elsőként ezt a követelést. Mint kifejtette, a munkavállalók kizsákmányolása révén egyesek hatalmas vagyonokhoz jutnak, amelyek az amerikai politikai életre korrumpáló hatással vannak. E hatás korlátozása érdekében igen erősen progresszív adórendszer bevezetését szorgalmazta, amelynek kulcsa elérné a száz százalékot annál az összegnél, „amely a kényelmes és minőségi élethez bőségesen elegendő”.[1]

Noha a New York Times széles nyilvánosságot biztosított Adler felhívásának, a bérmaximálás fogalmának a jogrendszerbe való átültetésére az első világháború előtt nem került sor. Ekkor javasolták a progresszív politikai irányzatok hívei, hogy a háború költségeinek a finanszírozására százszázalékos adóval sújtsák a százezer dollárt meghaladó jövedelmeket. Az intézkedést támogató American Committee on Finance War nevű csoport országosan kétezer önkéntest tömörített. A jövedelmek felső határát kívánták rögzíteni, afféle hadiadóval sújtva a nagy vagyonokat. A csoport elnöke, Amos Pinchot New York-i ügyvéd a Kongresszus előtt kifejtette: „Amennyiben az államnak joga van, hogy a közjó érdekében megfossza az egyént az életétől, akkor arra is felhatalmazása van, hogy hasonló megfontolásokból elkobozza valakinek a vagyonát”. Majd hozzátette, hogy a nemzet vagyonának 65 százalékát az amerikaiak két százaléka birtokolja. Hangsúlyozta, hogy „sem az Egyesült Államok, sem más állam sem viselhet olyan háborút, amely egyidejűleg szolgálja a plutokraták és a demokrácia érdekeit. Nem lehet egyszerre Istent és Mammont szolgálni.”[2]

Pinchot és progresszív elvbarátai nem érték el céljukat, de kampányuk alapvetően átformálta az amerikai adórendszert: 1918-ban a jövedelmek egymillió dollár fölötti részének adókulcsát az 1914. évi 7 százalékról 77 százalékra emelték.

Az első világháború után a „vörös félelem”[3] szertefoszlatta az igazságosabb Amerika létrejöttébe vetett reményeket. Az újra kormányra kerülő jobboldal ismét a dúsgazdagoknak kedvezett. A húszas években megint elképesztően gyorsan koncentrálódott a vagyon kevesek kezében. A Kongresszusban a republikánusok és a demokraták egyaránt a gazdagok adójának csökkentéséért küzdöttek. 1925-ben a százezer dollár fölötti jövedelmeket legfeljebb 25 százalékkal adóztatták.

Az ország gazdasága az 1929-es válságban kis híján összeomlott, és ez újabb fordulatot hozott. 1933-ban az amerikai munkavállalók egynegyede volt állástalan. Ismét előkerült a jövedelmek maximálására vonatkozó követelés. Huey P. Long, a lánglelkű fiatal louisianai szenátor mozgalmat hirdetett „Osszuk meg a vagyonunkat!” jelszóval, amely aztán elterjedt az egész országban. Az éves jövedelmekre Long egymillió dollár (2010-es árakon számolva 15 millió dollár), ezen kívül a vagyonokra nyolcmillió dollár nettó értéket javasolt felső határként.

1935 júniusában Franklin D. Roosevelt elnök Long dörgedelmeit átvéve botránkoztatja meg a vagyonos amerikaiakat, amikor adóreformot javasol a „fizessenek a gazdagok” elv jegyében. A legfelső adókulcsot 79 százalékra emeli, ez az ötmillió dollárt meghaladó jövedelmekre vonatkozik (2010-es árakon ez 78 millió dollárnak felel meg). Ez a döntés, valamint a Long elleni merénylet 1935 augusztusában egy időre háttérbe szorítja a jövedelemplafon gondolatát. Ám az elgondolás 1942 áprilisában új életre kelt. Több szakszervezet kezdeményezésére az elnök a háború időtartamára évi 25 ezer dollár (2010-es árakon 350 ezer dollár) felső jövedelemhatár megállapítására tett javaslatot. 1944-ben a Kongresszus, noha már nem merészkedik ilyen messzire, a jövedelmek kétszázezer dollárt meghaladó részére minden korábbinál magasabb, 94 százalékos adókulcsot állapít meg.

A leggazdagabbak elemi érdeke a kevésbé gazdagok jóléte

A következő két évtizedben a legmagasabb adókulcs 90 százalék körül mozgott, majd Lyndon Johnson elnöksége alatt (1963. november–1969. január) 70 százalékra esett vissza. Ronald Reagan idejében a legfelső adókulcs tovább csökkent: 1981-ben 50 százalékra, majd 1988-ban 28 százalékra. Jelenleg ez a kulcs 35 százalékos, és sokak szerint túl magas. Mindazonáltal az adófizetők e csoportja mégsem visel ilyen súlyos adóterhet: bevallott jövedelmük döntő többsége tőkenyereségből, azaz részvények, kötvények és egyéb értékpapírok adásvételéből származik, ami csak 15 százalékkal adózik. A végbement változásokat az alábbi statisztikai adatok szemléltetik: 2008-ban a négyszáz leggazdagabb adófizető egyenként átlagosan 270,5 millió dollár nyereséget vágott zsebre, és az összes kiskaput kihasználva mindössze 18,1 százalékos adót fizetett a szövetségi kormánynak, míg 1955-ben mai árakon számolva 13,3 millió dollárt keresett és ebből 51,2 százalékot adózott.

A vita súlypontja mára áttevődött: Adler, Pinchot és Long szellemi utódai immár inkább a vállalatokra, mint az egyéni jövedelmekre koncentrálnak. Álláspontjuk szerint a hatalom különböző szintjeinek – a helyi, állami és szövetségi hatóságoknak – kellene kihasználniuk helyzetüket, és megtagadni a közpénzt azoktól a vállalatoktól, amelyek vezetőiknek az alkalmazotti átlagbér sokszorosát fizetik ki. Majdnem az összes magánvállalat az állami megrendelések, „gazdaságfejlesztési” támogatások és adókedvezmények formájában komoly közpénzekből gazdálkodik. Semmilyen közpénzt nem kaphatnának azok a vállalatok, amelyek a vezetőiknek az alkalmazotti bérnek több mint tízszeresét fizetik ki.[4] Az Institute for Policy Studies egyik jelentése szerint ahogy a szövetségi állam nem köt szerződést a munkaerőfelvételnél faji vagy nemi diszkriminációt alkalmazó vállalatokkal, „hasonlóan kellene fellépni az olyan vállalatokkal szemben, amelyek a vezetőiknek folyósított horribilis juttatásokkal növelik a gazdasági egyenlőtlenségeket”.[5]

A végső cél a minimálbér indexálásán alapuló igazi bérmaximum bevezetése. A rendszer alapját egy erősen progresszív adórendszer képezné, miként azt egy évszázaddal ezelőtt Adler javasolta. A maximális bér a minimálbér meghatározott szorzata lenne, s minden e fölötti jövedelmet százszázalékos adóval sújtanának. Egy ilyen rendelkezés szinte azonnal a szolidáris jellegű gazdasági formák kialakítására és bevezetésére ösztönözne. A leggazdagabbak először válnának személyesen és közvetlenül érdekeltté a kevésbé vagyonosak jólétében.

A Foglaljuk el a Wall Streetet! mozgalom előtt mindez politikai fantazmagóriának számított. Az új idők jele, hogy két kiemelkedő amerikai tudós, az egyik jogász a Yale-en, a másik közgazdász a Berkeley-n, a New York Timesban igen meggyőzően érvelt egy olyan adóreform mellett, amely a legvagyonosabb egy százalék átlagjövedelmét az amerikai jövedelemátlag 36-szorosára korlátozná.6 Manapság magától értetődő társadalmi vívmánynak tekintjük a minimálbért. Miért ne tennénk ugyanezt a bérmaximummal?

Fordította: Forgács András     



[1] Felix Adler: Social reform: proposing a system of grand taxation [Szociális reform, javaslat egy átfogó adórendszer bevezetésére], The New York Times, 1880. február 9.

[2] The Public, New York, 1917. szeptember 28.

[3] Az erős antikommunista érzelmektől áthatott 1919–20-as évekről van szó.

[4] A vezető amerikai vállalatigazgatók jelenleg a heti átlagbér 325-szörösét keresik.

5 Executive Excess 2007: The Staggering Social Cost of U.S. Business Leadership [Vezetői túlkapások 2007: az amerikai vállalatirányítás megdöbbentő költségei], 14th annual CEA Compensation Survey, Institute for Policy Studies, Washington, DC, 2007. augusztus 29.

6 Ian Ayres és Aaron Edlin: Don’t Tax the Rich, Tax Inequality itself [Ne a gazdagokat, hanem az egyenlőtlenséget adóztassuk], The New York Times, 2011. december 18.