Gyorsan átfutottam a levelet, és megakadt az én szemem is a következő sorokon: az alaptörvény „kísérjen kristálytiszta gondolataival, szavaival és szellemiségével. Bátorítson a hazához való hűségre akkor is, ha nem könnyű itt élni, és nagy a csábítás, hogy anyagi javakért, akadálymentes karrierért elhagyjátok.”
Kérdeztem Évától, hogy miért érzi azt, hogy hűtlen lenne a hazához. A válasz végtelenül egyszerű volt: „A szüleim nem tudják kifizetni a két és fél havi keresetüknek megfelelő féléves tandíjamat a közgazdasági szakra, így elmegyek Angliába egy szállodába takarítani a barátom után. Józsi azért ment el, mert nyolchavi munkanélküliség után azt javasolták neki, hogy menjen közmunkára 47 ezer forintért, a helyi szemétgyűjtő céghez. Ő nem azért tanult andragógiát, hogy kukás legyen diplomás ember létére. Akkor inkább elmegy külföldre és haza sem jön. Ahol a fiatalokat ennyibe nézik, ott nem szabad élni.” A szavai mélyen megdöbbentettek, de nem volt erőm azt mondani, hogy maradj itt. Éva csak annyit mondott: „Mi az akadálymentes karrier, egy angol szállodában takarítani egyetemi diplomával? Miért mondják ránk, hogy hűtlenek vagyunk, amikor van becsületes szakmánk, és ők küldenek el kukásnak?”
Elgondolkodtam Éva szavain. Otthon leültem az internet elé, és olvasni kezdtem a témában. Megdöbbentem, miután felálltam a gép mellől. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Magyarország kórosan bezárkózó ország, annak minden következményével. De hogy a fiataljaink meneküljenek az országból (közel ötven százalékuk tartja elképzelhetőnek, hogy külföldön vállaljon munkát, és ennek az ötven százaléknak a kétharmada úgy gondolja, nincs is értelme hazajönni), az nagyon félelmetes jövőt rajzol fel Magyarország számára. Ha bekövetkezik a „bolgár szindróma”, abba az ország gazdasága belerokkan. Bulgáriából közel egymillió fiatal vándorolt ki az 1990-es rendszerváltás után, a kivándoroltak 75 százaléka diplomás volt. Ma nincs képzett munkaerő az országban. Az egyetemeken és középiskolákban hiányzik egy teljes generáció az oktatói karból.
Nincs hivatalos kimutatás arról, hogy hány 18–35 éves magyar hagyta el hazáját a külföldi munka reményében. Arról pedig különösen nincs, hogy hányan maradtak kint véglegesen. Hirtelen számot vetettem: nagyjából 850 diákot tanítottam az elmúlt húsz évben, több mint százról tudom, hogy elment külföldre és ebből hatvanan-hetvenen már ott alapítottak családot. Ami megdöbbentett: a kint maradók jelentős része jól kvalifikált diplomás volt.
Az átlagosnál magasabb migrációs hajlandóságú társadalmi csoportok (százalék)
Forrás: TÁRKI Omnibusz felvétel, 2012. március
Ha a fenti adatok mögé nézünk, akkor néhány érdekes összefüggést találhatunk az elvándorlás folyamatával kapcsolatban. A legfontosabb szerintem az, hogy a fiatalok nem találták meg az identitásukat. A tekintélyelvű magyar társadalomban egyfajta visszarendeződés figyelhető meg. Megtörni, betörni akarják a gyermekeinket, hogy a helyes utat kövessék, ez pedig csendes ellenreakciót vált ki. A hatalom pontosan azért tudja perifériára szorítani a fiatalokat, mert gyengén szervezettek, alacsony az érdekérvényesítő képességük és politikailag bénultak. A problémákat még tetézi, hogy a változások nagyon felgyorsultak, így már öt-hat év korkülönbséggel olyan különbségek váltak jellemzővé az egyes korosztályok között mentalitásukban, alapbeállítódásukban és alkalmazkodókészségükben, hogy ez inkább elválasztja, mint összetartja a fiatalokat. A politikai elitnek jelenleg nem érdeke, hogy ezek a fiatalok szervezettek legyenek, mert akkor komoly vetélytársuk lenne. A regnáló hatalom tagjai valamikor a kilencvenes évek eleje és az ezredforduló között diplomáztak. Ha nem változik semmi (nem jön egy egetrengető változás), akkor ennek az elitnek még húsz-harminc évig biztosítva van a pozíciója. Annyira bebetonozódtak a társadalmi és gazdasági folyamatokba, hogy remény sincs arra, hogy kiszorítsák őket. A felsőoktatási keretszámok szűkítése még inkább korlátozza az új generáció esélyeit. A beruházások zöme betanított munkásokat igényel, és nem magasan kvalifikált műszaki értelmiséget. A közoktatásban a kormányokon átívelő természettudomány-ellenesség eredményeként drasztikusan csökkentették az óraszámot. A hiányos alapismeretek és a csekély létszámú képzett műszaki értelmiség gátolja a fejlett, a magas hozzáadott értéket előállító iparágak megtelepedését. Ha ma kezdenénk el a hibák kijavítását, akkor is legalább tizenöt év kellene az eredmények megjelenéséhez. Húsz évvel ezelőtt az általános iskolákban a tantárgyi óraszámok felét a természettudományos órák tették ki, most csak az egyharmadát.
Ezekkel az óraszámokkal nem lehet természettudományos egyetemi helyekre komolyan felkészülni, pedig ebben a szférában szeretne a kormány még létszámot bővíteni.
A lázadás a bőröndök összekészítésében nyilvánul meg és nem az utcai tiltakozásban. A mai fiatalok már nem a legendás hatvannyolcas nemzedék, amely nyíltan szembe mert menni a kor elfogadott normáival, inkább csendben itthagynak minket.
A Szabó Andrea és Laki László (1) által vezetett Ifjúság 2008 kohorsz kutatásai szerint a 22–27 éves fiatalok közel kétharmada él a szüleivel. Ők két okra vezetik vissza ezt. Az egyik a kényelem: az anyák mindenben kiszolgálják gyermeküket. A másik ok a pénztelenség. A bérlakásrendszer megszűnt, a lakásvásárlás pedig hihetetlen nagy terhet ró egy átlagos családra. Az Észak-Alföldön a családok 21 százaléka napi megélhetési gondokkal küszködik, míg a Nyugat-Dunántúlon ez az arány csak kilenc százalék. Ha a szegénységgel való küzdelmet az iskolai végzettség szerint figyeljük meg, akkor azt látjuk, hogy a szakiskolában tanulók húsz százaléka érintett, de az egyetemisták öt százaléka is ezzel a problémával küszködik. A pedagógusok nincsenek felkészülve arra, hogy hogyan kezeljék a leszakadó családokból érkező gyerekek munkakultúráját, érdekérvényesítési módszereit, értékrendjét, magatartását. A kormány a duális szakképzési rendszerrel bevezetésével a fiatalokat kiszorítja a munkaerőpiacról. Ha egy barna bőrű fiatalra csak ránéznek, máris alig akad munkaadó, amelyik hajlandó munkaszerződést kötni vele. Ráadásul az ország keleti felében nincs is annyi munkáltató, akivel szerződést tudnának kötni a gyakorlati képzésekre. Közben az ország nyugati felében a határon túlról érkezik a munkaerő. A képzésből kiszorult fiatalok körében érzékelhető az erős kivándorlási szándék. Ha nem vándorolnak ki, akkor ők jó esetben a fekete- és a szürkegazdaságot fogják erősíteni, rossz esetben a büntetésvégrehajtás telítettségét növelik. A munkaerőpiacnak az aranytartalékai lehetnének ezek a fiatalok, ha sikerülne az oktatásnak megfelelő választ adni a leszakadó rétegek oktatására, képzésére. Ez a társadalmi csoport már születése pillanatában behozhatatlan hátránnyal rendelkezik, és igen korán kaszttá dermed a különbség. A kutatások szerint a rendszerváltásnak a fiatalok alig hat százaléka lett nyertese, egyharmaduk stagnálásként éli meg a mindennapokat, a többiek vesztesnek érzik magukat.
A másik nagy kivándorló csoport a humán és egészségügyi egyetemi diplomával rendelkező fiataloké. Ők az alacsony bérek és az elhelyezkedési gondok miatt menekülnek el az országból. Egy pályakezdő pedagógus nettó bére nem éri el a 90 ezer forintot, de az orvosok bére sem sokkal több, a kiharcolt béremelések ellenére sem.
Szabó Andrea és Laki László kutatásaiból az is kiderül, hogy a gyermekes családok 48 százaléka egyetlen forintot sem tud megtakarításra fordítani, mindössze 11 százalékuk tud rendszeresen félretenni, a többiek csak alkalmanként (ebben benne van az évi egy-két alkalom is, ami nem tekinthető komoly felhalmozásnak). A gyereket nevelő családok 30 százalékában még bőven a hónap vége előtt elfogy a pénz, kölcsön kell kérniük, vagy hitelben vásárolnak az élelmiszerboltban.
A munkaerőpiacra kilépő fiatalok 40 százaléka tartós munkanélküliként kezdi meg a felnőtt életét. A frissen végzettek 66 százalékának állításuk szerint nagyon kedvezőtlen az elhelyezkedési lehetősége a lakóhelye harminc kilométeres körzetében, Budapest az egyetlen kivétel. Végzettségének megfelelően csak egyötödük tud elhelyezkedni. Mindenütt a gyakorlat hiányát vetik a fiatalok szemére. Ugyanakkor az állásban lévők negyven százaléka jelezte, hogy bizonytalan a munkahelye.
Ilyen helyzetben hogyan várható el, hogy itthon maradjanak a fiatalok, és az alacsonyabb bérek láttán ne akarjanak nyomban csomagolni? A kormány már felismerte, hogy valamit tenni kellene – a munkát terhelő járulékot már csökkentette a pályakezdő fiataloknál –, de ez csak szükséges és nem elégséges feltétele a változásnak, mert ettől nem lesz több munkahely. De a legfontosabb az lenne, hogy az ifjúság közérzetén javítani tudjon a hatalom, mindenki jól érezze magát, és látható perspektíva jelenjen meg előttük, hogy ez maradásra bírja őket. Viszont ha hűtlenséggel vádoljuk azokat, akikben az elmenetel gondolata felvetődik, akkor ők biztosan vissza sem fognak jönni, mert sértegették őket. Nem Alaptörvényt kellene osztogatni, hanem bérlakást építeni a fiataloknak és nagyobb felvételi keretszámot biztosítani. A mára leszakadó rétegeknek pedig olyan oktatást nyújtani, hogy a hátrányuk legalább ne növekedjen, és legalább az esélyt megadni számukra, hogy szakmát tanulhassanak.
Egy utolsó megjegyzést tennék még. A politika döntéshozóinak el kellene gondolkodniuk, hogy valóban élhető ország-e Magyarország, az élet minősége szerint vonzó-e a 93 030 négyzetkilométer bármelyik települése is. Ahol a politika a haza, vagy az egyén saját sorsánál magasabb rendű bármilyen érték tiszteletével falhoz állítja az ország polgárait, ott általában pocsék élni. És nem is hiteles, ha mindez olyan emberek szájából hangzik el, akiknek gyermekei sem találták meg itthon a számításukat.
Irodalom:
Szabó Andrea–Laki László: Fiatalok egy elszegényedő társadalomban, Egyenlítő 2011. 7-8.szám
Bauer Béla–Szabó Andrea (2009): Ifjúság 2008 Gyorsjelentés, Budapest, Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet.
Bauer Béla–Szabó Andrea (szerk.) (2011): Arc(talan) nemzedék, Budapest, Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet.
http://fn.hir24.hu/itthon/2012/06/12/az-orszag-amely-lassan-kiurul/ Interjú Setényi János oktatáskutatóval
