hu | fr | en | +
Accéder au menu

Létezik-e nemzetközi szakszervezetiség?

„A mi jelenünk a ti jövőtök” – mondta néhány éve egy cseh baloldali aktivista nyugat-európai társainak. Az alábbi cikk az európai acélipar felszámolásáról szól. Hacsak a szakszervezeteknek nem sikerül megmenteni az ágazatot.

Gandrange, majd Florange Franciaországban, Liége Belgiumban, Schifflange Luxembourgban – három acélipari termelőhely az ArcelorMittal tulajdonában. Mindegyiket be akarja zárni. Amikor a gyárak csak a nagy globalizációs stratégia „gyalogjai”, a dolgozók kiharcolt jogai és érdekvédelme nem állhat meg a határoknál. A gyakorlatban azonban a határokon átnyúló szakszervezeti mozgalom még gyerekcipőben jár.

Elállt a jégeső Liège-ben. Mindjárt utána érkeztek az Arcelor Mittal bezárása ellen szervezett egynapos sztrájk és akciónap utolsó tüntetői. 2011. december 7-én késő délután az Avroy park panelházainak falai még visszhangozzák a Partizánok dalát, amelyet a belga és európai szakszervezetek küldöttei énekeltek. A vallon fémipari dolgozók szakadt tarka röplapjai ott maradtak a kiürült utcák közepén, miközben a kávézók szélesre nyitják az ajtókat. Bent meleg van.

Ugyanez a jelenet lejátszódhatott volna Florange-ban is (Franciaország, Moselle), vagy Schifflange-ban (Luxemburg), ahol az év eleje óta több kohó bezárása ellen szervezkednek a dolgozók. Liège-ben az ArcelorMittal novemberben bejelentette az ougrée-i és seraing-i bezárást és a chertali acélgyártás leállítását is. „Ezzel ötszáznyolcvanegy munkahely szűnik meg közvetlenül, és áttételesen további legalább háromezerötszáz, de talán ötezer munkahely került veszélybe, pedig az ipari forradalom óta a fémkohászat a régió gazdasági motorja” – állítja Jean-Claude Marcourt, a vallon kormány alelnöke és gazdasági minisztere.

A Mittal: zsarolás és Mittal, állítsd meg a szociális népirtást feliratú zászlókkal felvonuló munkások nyilvánvalóan dühösek. A tüntetés közepén Sylvain, egy „igazi melós” kiabálni kezd, mert elfelejti, hogy csendes felvonulásra készültek, a többi tüntető pedig szinte néma sorokban vonul: „A fémből a Lakshmi Mittal nem acélt, hanem pénzt gyárt. Ez szemétség.” Az acélmágnás, a Forbes szerint a világ hatodik leggazdagabb embere viszont tisztában van a tényekkel: Európa a csoport termelésének húsz százalékát biztosítja, de a költségek hatvan százalékát emészti fel.

A globalizáció korában, amikor a transznacionális óriásvállalatok készek mindenféle szerkezetátalakításra és termeléskihelyezésre (1) , hogyan alkalmazkodjanak a szakszervezetek a határokat elmosó kapitalizmushoz? Miután összehajtogatják a rendszeres európai tüntetések transzparenseit és elfelejtik azokat a sajtófotókat, amelyek a Continental dolgozóinak hannoveri tüntetésén készültek 2009 áprilisában, vajon mi marad a nemzetközi szakszervezeti mozgalomból? „Bár Európában egyre csökken a szervezett dolgozók aránya, egyértelműen megfigyelhető a szakszervezeti mozgalom europanizálódása – mondja Hans-Wolfgang Platzer, a fuldai egyetem politikai tanulmányok intézetének professzora. – A válság közelíti a szakszervezeteket, mert a cégek állandó átalakításait csak nemzetközi szinten lehet feltartóztatni.” (2) Michael Bach, aki az IG Metallnál a vállalati szektor alakulását figyeli, elismeri, hogy „azelőtt soha nem látott európai szolidaritást. Németországban, Bremában például hasznot húztak abból, ha bezártak egy belgiumi üzemet. De most mindenkinek világos lett, hogy ő lehet a következő, az ő üzemét is bármikor bezárhatják. Ez a bizonytalanság összeforrasztja a dolgozókat, akik európai szinten lépnek fel a vállalatok új stratégiája ellen.”

Belgiumban az ArcelorMittal szakszervezeti aktivistái megértették, hogy ha egyedül maradnak, a jelenlegi erőviszonyok miatt bele kell törődniük a korábbinál gyengébb pozícióba. Megpróbálják tehát meggyőzni európai kollégáikat arról, hogy a Liège-ben tervezett üzembezárás csak a kezdete a csoport Európából való kivonulásának, és hogy a válasz erre a közös és egységes tiltakozó mozgalom lehet.

Ez az europanizálódási tendencia mégis számos akadályba ütközik: az európai szakszervezetek létszámának leépülése és elöregedése, kulturális különbségek, amelyek sokszor ellentétekhez vezetnek például a jogaikért való tüntetést a tárgyalások elemeként felhasználó latinok (Belgium, Spanyolország, Franciaország, Olaszország) és a Németország mögött felsorakozó, a társadalmi párbeszédet szorgalmazó északiak között. Sokszor nem is gondolnak rá, de a nyelvi különbségek is elválasztják őket: „A gyűléseken ott vannak a tolmácsok, de este vagy a szünetekben, a viták e fontos helyszínein az emberek nem értik meg egymást” – panaszkodik Michael Bach.

És főleg, az európai szakszervezetek őrlődnek, hogy védjék-e a saját nemzeti munkaerőpiacukat, vagy erősítsék inkább a nemzetközi összefogást, amely elengedhetetlen a komoly, a nagyvállalatok hatalmával szembeszállni képes ellenhatalom létrehozásához. „Amikor az iparkitelepítés ellen tiltakozunk – mondja Joseph Thouvenel, a Confédération Française des Travailleurs Chrétiens (CFTC – a Katolikus Munkások Francia Konföderációja) nemzetközi ügyekkel megbízott felelőse – gyakran halljuk a dolgozóktól: nem a románok fogják kifizetni a gázszámlánkat és lakbérünket. Mindenkinek el kell magyarázni, hogy a munkahelyekért küzdünk, de a közös szempontokat is figyelembe kell venni.”

„Csak kullogunk a tulajok nyomában”

A Liège-i FGTB (Belga Általános Munkás Konföderáció) hatalmas termében Jean-François Tamellini a kezdetekről beszél. Szerényen mint Nico Cué-nek, a Brüsszel-Vallóniai fémmunkás szakszervezet karizmatikus titkárának a jobbkeze mutatkozik be. Ő nagyon is jól emlékszik, hogy „2008-ban az igazgatótanácsba delegált szakszervezeti képviselők, akik három különböző országot képviseltek, tudtak a HF6 [a seraingi 6. számú nagyolvasztó] bezárásának tervéről, de nem árulták el senkinek. Ezért a liége-iek nagyon bizalmatlanok az európai társaikkal szemben.” Ez pedig nagy baj, mert az iparban megfigyelhető tulajdonkoncentráció következtében a vezetés ugyanazon cégcsoporton belül a különböző gyárak és telephelyek között próbál versenyhelyzetet teremteni.” Alapvetően úgy tűnik, hogy a társadalmi összetartozás érzése csak válság idején alakul és formálódik, gyakran túl későn. „A liège-i meleghengermű bezárása adott lökést az európai mozgalomnak – mondja a fémipari FGTB küldöttségének elnöke, Robert Rouzeeuw. – A vállalat kijátssza egymás ellen a munkásokat. Belgiumban például Gentet Liège ellen, kihasználva a nemzetiségi súrlódásokat. Ráadásul szakszervezeti szinten egy-egy vita, hogy megállapodásra jussunk egy adott hatalmi egyensúly alapján, elég sokáig tart, így csak kullogunk a tulajdonosok után, akik egy lépéssel mindig előttünk járnak. Megpróbálunk gyorsítani, mert ha bezárást terveznek, akkor nincs vesztegetni való idő.”

Látva, hogy öt év alatt a cégcsoport több mint harmincezer munkahelyet szüntetett meg Európában és kilenc európai nagykohót állított le a huszonötből, a szakszervezetek mozgósítani kezdtek, hogy tiltakozzanak az iparleépítés ellen. „Nem várhatjuk meg a következő kohó bezárását – mondja ingerülten Edouard Martin, az ArcelorMittalnál működő Confédération française démocratique du travail (CFDT – Francia Demokratikus Munkás Konföderáció) szakszervezet lotharingiai küldötte. –Teljesen világos, hogy a Mittal a rövid távú megtérülésben érdekelt, mi viszont meg akarjuk őrizni a kontinensen az európai acélgyártást.”

2011. december 7-én a szimbolikus akció során leállt a termelés Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Luxemburgban és néhány német üzemben. Tüntetéseket szerveztek a Cseh Köztársaságban, Romániában, Macedóniában és Lengyelországban. Az ArcelorMittal 2006-os létrehozása óta első ízben az Európai Fémmunkás Szövetség (Fédération Européenne de la Métallurgie, FEM) koordinálta a 24 órás akciót az európai acélipari helyszíneken, hogy tiltakozzon a kapacitások leépítése ellen. Az a tervük, hogy európai fejlesztési stratégiát dolgozzanak ki, a kontinensen a legprogresszívebbek egyike. „Tény, hogy a FEM nagy munkát végzett, az óriásvállalatok többsége a fémiparban működik, ilyen az aeronautika, a fegyvergyártás, az elektronika, az autóipar – elemzi a CFDT helyettes titkára, Marcel Grignard. – Ez a szektor évtizedek óta állandó átalakulásban van, tehát folyamatos a nyomás, hogy alkalmazkodjanak.”

Még a szándék sem létezik, hogy az Európai Unió biztosítsa a törvényi keretet, amely lehetővé tenné, hogy a transznacionális vállalatok dolgozói hallassák hangjukat. Az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC/CES) által Wroclawban szervezett európai tüntetés idején, 2011. szeptember 17-én Piotr Duda, a lengyel Szolidaritás szakszervezet elnöke csak egy rövid nyilatkozatot tudott tenni a Centenáriumi Csarnokban, korábbi nevén Népi Palotában, ahol az európai pénzügyminiszterek találkoztak. Bírálta az Európai Bizottságot, amiért közömbös a szociális kérdések iránt: „A politikusok állandóan a szolidaritásról beszélnek, de semmit nem tesznek azért, hogy ez konkrétan megvalósulhasson. Az euró megmentése fontosabb nekik, mint a munkahelyek és az emberek megmentése. Az unió szociális dimenziója puszta fikció!” Az ötvenötezres tüntetésről szólva Bernadette Ségol, az Európai Szakszervezeti Szövetség elnöke hozzátette: „Két év pusztító válság után az európai vezetőknek nem kellene többé a pénzpiacok és a hitelminősítők parancsainak engedelmeskedniük. Meg kellene állapodni egy olyan európai gazdasági kormányzásról, amely a szolidaritás és a foglalkoztatás alapján áll, célirányos iparpolitika megvalósításával.”

Az európai unió születésekor a béke, a szociális fejlődés és a társadalmi haladás volt a cél, úgy, hogy a különböző nemzetek a közös piac keretei között közelíthessenek egymáshoz. Ezzel szemben Andor László január 17-i beszédéből kiderült, hogy a Bizottság elkötelezett a szabadpiaci dogmák és a szociális dömping iránt. A foglalkoztatási és szociális ügyek biztosa, az MSZP, a magyar szocialista párt delegáltja azt sugallta, hogy a szerkezeti átalakítások a „vállalatok életének részei” és „szükségesek a vállalati versenyképesség megőrzéséhez”. Anne Dufresne szociológus szerint éppen ellenkezőleg, „az Európai Uniónak meg kell fordítania a fontossági sorrendet: a népek szociális jólétéért kell küzdenie, és nem a pénzpiac további erősödéséért. Ehhez erős és harcos szakmaközi szakszervezeti szövetséget kell kialakítani, közös követelésekkel.” (3)

Párbeszéd helyett monológ

Az unió létrehozása óta sosem volt cél a társadalmi párbeszéd lehetőségének megteremtése a globalizálódó gazdaság feltételei között. 1985-ben Jacques Delors elindított egy bizonyos „európai szociális párbeszédet”, de a korábbitól gyökeresen eltérő hozzáállással: a konfliktusokról a hangsúlyt a szociális partnerek együttműködése felé tolta el. Azután következett az 1991. októberi megállapodás, amelyet beépítettek a Maastrichti Szerződés szociális témái közé, és amely megszabta a jogi kereteket és eljárásrendet, hogy kibontakozhasson a társadalmi párbeszéd, amelynek együttműködési, konzultációs és tárgyalási szerepet szántak. A tárgyalás azonban nagyon gyorsan másodlagossá vált a fent említett dialógus gyakorlatában, amelynek logikája, hogy a „szociális partnerek” támogassák az állami politikát. Ezért igen nehéz lett a közös európai kollektív szerződéseket megkötni. 1995 óta csak hét keretmegállapodást (4) fogadtak el szakmaközi és ötöt ágazati szinten. A kollektív európai megállapodásoknak ez a félresikerült története később új jelenséget eredményezett: a transznacionális vállalati egyezményeket.

A vállalatátalakításokra, a társadalmi párbeszédre, az egészségügyre és a biztonságra, az emberi erőforrásra és az adatvédelemre vonatkozó megállapodásokat leggyakrabban az Európai Üzemi Tanács (Comités d’Entreprise Européens, CEE) írja alá (5) , amelynek eleve csak információs és tanácskozási joga van. A tanácsról az Európai Bizottság egyik jelentése megállapította, hogy a vállalatátalakítások több mint felében nem konzultáltak a munkavállalók képviseletével, és csak utólag tájékoztatták őket a kész tényekről. A vizsgált negyvenöt eset nyolcvan százalékában a konzultációnak semmiféle hatása nem volt a folyamatra. Több mint jelképes, hogy a Renault vilvorde-i üzemének 1997. októberi brutális bezárása anélkül történt, hogy bármilyen törvényben garantált kötelességet teljesítettek volna, mint például a dolgozók előzetes tájékoztatását vagy konzultációt. Ez az eset precedenst teremtett, és azóta egy úgynevezett „lex Renault” készült a vállalatátalakításokról, amely keretbe foglalja a folyamat lépéseit és szankciókkal fenyegeti azokat a vállalkozókat, akik nem tartják tiszteletben a tájékoztatást és a konzultációt. Philippe de Buck, a BusinessEurope, az európai tulajdonosok érdekvédelmi szervezetének elnöke elismerte, hogy „ahogyan ezt az átalakítást bejelentették, az botrányos volt. Azóta a szakzsargonban az átalakításokkor azt mondják: alkalmazni kell a lex Renault-t. De milyen valós változás történt? Több, jobb, gyorsabb információt adnak? Nem, azelőtt tárgyaltak a szakszervezetekkel. Most egy hadseregnyi jogászt alkalmaznak, de nem mondanak el többet, mint a dolgok felét.”

Az Európai Üzemi Tanácsi irányelvek 2009. május 6-i felülvizsgálata mégis egyfajta törekvést mutatott arra, hogy komolyabban vegyék a transznacionális kollektív tárgyalásokat, amelyek a vállalatátalakításokról folynak. A szakszervezetek is ki akarnak jönni a védekező helyzetből és javaslatokkal akarnak előállni. Nincs többé „szociális partnerség”, helyette a különvélemény megfogalmazására került át a hangsúly. „Realistának kell lenni. Nem lehet tárgyalni az EÜT szintjén az ArcelorMittal-lal – mondta az ArcelorMittal európai szakszervezeti csoportjának vezetője, Georges Jespers. – Nincs párbeszéd, csak tájékoztatást kapunk. Az EÜT tehát nem képes hatni a cégvezetésre. Ezért azon dolgozunk, hogy alakuljon egy valódi döntési hatáskörrel rendelkező európai küldöttség.”

A mostani helyzetért nagyrészt a transznacionális vállalatok vezetői a felelősek, miközben háromoldalú együttműködésben kellene tárgyalniuk a szakszervezetekkel és a politikai intézményekkel. „Minden olyan esetben, amikor a probléma a munkaszerződésen alapuló társadalmi kapcsolatokat érinti, elsőbbséget kell kapjon a társadalmi partnerek közötti párbeszéd – állítja Philippe de Buck. – Nem vagyunk a háromoldalú egyeztetések ellen, de a kétoldalú megállapodásokat is el kell ismerni.” A szakszervezetek részéről Geoffrey Schenk azt a gondolatot támogatja, hogy a transznacionális gazdaságban „a politikai vezetőknek kell szerepet vállalniuk az ipari vezetőkkel szemben, akik a világ bármely pontjáról jöhetnek. A háromoldalú megállapodás igazságosabb hatalmi egyensúlyt biztosít.”

A vállalat vezetésében is meg kell lennie az akaratnak a párbeszédre a munkavállalók képviselőivel. „Azóta, hogy Mittal megvette az Arcelort, a szakszervezetek részvétele a vállalat életében az angolszász kultúra mintájára alakult – magyarázza Enrique Soriano, aki a spanyol CCOO (Munkásbizottságok) képviselője az ArcelorMittal európai vállalati tanácsában. – Mittal, miközben ő az európai vállalati tanács elnöke, soha nem vesz részt a megbeszéléseken. Információs kötelezettségét a sajtóban teljesíti, konzultációk nincsenek, mivel az ő politikáját nem lehet vitatni.”

„A keretmegállapodásokra koncentrálunk a kollektív szerződésekkel szemben, (6) mert jobban szeretjük, ha ajánlásokra támaszkodhatunk, mint ha jogilag támogatott előírásokra. Igaz, hogy ha egyszer elfogadták a kollektív szerződést, annak jogi következményei vannak. Egy keretmegállapodás meg nem von maga után szankciókat” – ismeri el őszintén Philippe de Buck. A munkáltatói szervezet mindig is ellene volt annak, hogy a transznacionális egyezmények jogi keretet kapjanak, és főleg nem kívánta, hogy az EÜT döntési fórummá váljon. Ennek a hiányosságnak a feloldására a transznacionális keretmegállapodásokat vállalati szintre nyomták le, sőt felhagytak a tárgyalások továbbfejlesztésével, amely ágazati és szakmaközi szinten kötelezné őket. Anne Dufresne szerint „a vállalati tárgyalás többé nem az az alap, amelyre ráépül a szociális piramis hierarchiája, hanem ez maradt meg a szakszervezeti párbeszéd egyetlen szintjének.” (7)

Mi több, az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) nem tekinti az EÜT-ot „adekvát tárgyaló szervezetnek [és attól fél, hogy] a határokon átnyúló tárgyalás ürüggyé válhat arra, hogy még inkább egyedi, vállalati szintre tolódjanak el a tárgyalások”. (8) A konföderáció főleg attól fél, hogy kihagyják a tárgyalásokból, mert nem nagyon népszerű, inkább egyfajta lobbiszervezetként működik a Bizottságnál és a munkáltatóknál. Michèle Descolonges francia szociológus egyértelműen ki is mondja : „Az ETUC nem innovatív szervezet. Európai tüntetéseket szervez ugyan, de egészében nem létezik. Foglalkoztatási kérdésekben nincsenek eszközei, ahogyan a szociális jogok ügyében sem.”

A francia Usinor vette meg a belga állami tulajdont

Minden oldalról érkeznek a bírálatok. Joseph Thouvenel szerint „az ETUC egyfajta szakszervezeti ENSZ, amely nem oldja meg a munka világának a problémáit.” „Es tut mir leid, aber ich mache das nicht!” (Sajnálom, nem tehetem) – mondja a Deutscher Gewerkschaftsbund (DGB) elnöke, Michael Sommer, ötpercnyi beszélgetés után a német szakszervezeti szövetség székházában. Nem szívesen beszél az európai szakszervezeti mozgalomról: „Pillanatnyilag gondjaink vannak az ETUC titkárságával, tehát nem szeretnék olyan kérdésekre válaszolni, amelyek európai témákra vonatkoznak.” És ezzel véget vet a beszélgetésnek.

Az ETUC-t szakszervezeti körökben nem veszik komolyan. A belga fémmunkások acélipari ágazata viszont bizonyította az erejét az ArcelorMittallal szemben, amikor megfogalmazta követeléseit a politikai hatalomnak. „Hat hónappal a liège-i meleghengermű bezárása után már láttuk, hogy a kohók ideiglenes és ismételt leállítása falhoz állít bennünket – panaszkodik Georges Jespers. – Az FGTB szakszervezet a gazdasági minisztérium támogatásával felkért két kutatóintézetet [Laplace és Syndex], hogy vizsgálják meg, nyereséges-e a liège-i acélipar. A vizsgálat még folyik, de a Syndex már megállapította, hogy ha a Mittal nem akarta volna lenyomni az árakat, és e célból visszafogni a termelést, akkor ma Florange és Liège is teljes kapacitással működne. A jelenlegi felesleges kapacitás tisztán konjunkturális, nem szerkezeti jellegű. Ez a tanulmány az európai munkahelyek együttes védelmét fogja szolgálni.”

Politikusok és szakszervezeti vezetők keserűen bírálják Lakshmi és Aditya Mittal vezetési módszereit. Apa és fia úgy irányítja a világ legnagyobb acéltermelő vállalatát, mint egy központosított középvállalatot (lásd a keretes írást). 2004-ben Aditya Mittal így beszélt terveiről korábbi főnökének a Crédit Suisse-nél: „A Mittal az lesz az acéliparban, ami a Ford hajdan az autóiparban.” (9) A kritikusok arra is rámutatnak, hogy a nyereségből Mittalék vasércbányákat vásárolnak – ezen a piacon féktelen spekuláció dúl.

Belgiumban a szakszervezetek követelik, hogy regionálissá alakítsák a vallon acélipart; ez a követelés emlékeztet a közelmúltra. 1985–1987 között a vallon acélipar állami tulajdonban működött, de a kinevezett vezetők úgy döntöttek, hogy egy nemzetközi méretű csoport részévé teszik. Akkoriban a francia Usinor 25 milliárd frankért (hétmilliárd euró 2011-es árfolyamon) vette meg a termelőeszközöket. A belga szakszervezetek szerint ha az állam képes volt négymilliárd eurót költeni a Dexia bank önkormányzati hitelágazatának államosítására, akkor egymilliárd eurót szánhatna arra, hogy fenntartsa a foglalkoztatást a liège-i medencében. Az acélipari szektorban egy friss európai példa jut Georges Jespers eszébe: „Egy nagy régiós politikai ülésen [ahol Vallónia, Lotharingia, Saar-vidék és Rajna–Pfalz vett részt], megtudtam, hogy a német Rajna–Pfalz tartomány és a szakszervezetek elérték, hogy megvásárolják az egyik acélipari üzem részvényeinek 71 százalékát. Mittal végül is eladta a részesedését. A tartomány a helyi bankokkal együtt visszavásárolt mindent. Most befektetnek a termelőeszközökbe. A mi kérésünk tehát nem olyan nagyon utópisztikus. Európában vannak olyan esetek, ahol ez működik. Tanuljunk egyet s mást egymástól.”

Tristan Coloma

Hrabák András

(12008 és 2010 között az Európai Unióban havonta 90–100 nagyobb iparkitelepítés történt, és ezek miatt minden egyes új munkahely 2,5 munkahely megszűnésével járt.

(2Les Echos, Párizs, 2010. május 4.

(3Les accords d’entreprise transnationaux. Un moyen de relancer la négociation collective européenne [A transznacionális vállalatok egyezményei. Eszköz az európai kollektív tárgyalások újraindítására?], Les Notes de l’IES, n°11, Párizs, 2010. március.

#_ednref4 [4] A szakszervezetek és a tulajdonosok közötti megegyezés, amelynek a főbb pontjai arra szolgálnak, hogy nagy vonalakban megszabják a keretet vagy modellt a későbbi egyezmények számára.

(5) 2011-ben 932 ilyen megállapodást írtak alá, emellett 2200 multinacionális megállapodást. ETUI: European Trade Union Institute.

(6) Megállapodás a munkafeltételekről és a szociális garanciákról, amelyet a munkavállalók képviselői és a tulajdonosi szervezetek írnak alá. A megállapodás törvényileg kötelező érvényű.

(7) Ugyanott.

(8) Állásfoglalás a 2006-os kollektív tárgyalások koordinálásáról, amelyet az ETUC végrehajtó bizottsága fogadott el 2005. december 5–6-i brüsszeli ülésén.

 [9] L’Express, 2012. január 4.

Megosztás