Létezik-e nemzetközi szakszervezetiség?

Kategória: 2012. június
Találatok: 3553

„A mi jelenünk a ti jövőtök” – mondta néhány éve egy cseh baloldali aktivista nyugat-európai társainak. Az alábbi cikk az európai acélipar felszámolásáról szól. Hacsak a szakszervezeteknek nem sikerül megmenteni az ágazatot.

domino kszakszGandrange, majd Florange Franciaországban, Liége Belgiumban, Schifflange Luxembourgban – három acélipari termelőhely az ArcelorMittal tulajdonában. Mindegyiket be akarja zárni. Amikor a gyárak csak a nagy globalizációs stratégia „gyalogjai”, a dolgozók kiharcolt jogai és érdekvédelme nem állhat meg a határoknál. A gyakorlatban azonban a határokon átnyúló szakszervezeti mozgalom még gyerekcipőben jár.

Elállt a jégeső Liège-ben. Mindjárt utána érkeztek az Arcelor Mittal bezárása ellen szervezett egynapos sztrájk és akciónap utolsó tüntetői. 2011. december 7-én késő délután az Avroy park panelházainak falai még visszhangozzák a Partizánok dalát, amelyet a belga és európai szakszervezetek küldöttei énekeltek. A vallon fémipari dolgozók szakadt tarka röplapjai ott maradtak a kiürült utcák közepén, miközben a kávézók szélesre nyitják az ajtókat. Bent meleg van.

Ugyanez a jelenet lejátszódhatott volna Florange-ban is (Franciaország, Moselle), vagy Schifflange-ban (Luxemburg), ahol az év eleje óta több kohó bezárása ellen szervezkednek a dolgozók. Liège-ben az ArcelorMittal novemberben bejelentette az ougrée-i és seraing-i bezárást és a chertali acélgyártás leállítását is. „Ezzel ötszáznyolcvanegy munkahely szűnik meg közvetlenül, és áttételesen további legalább háromezerötszáz, de talán ötezer munkahely került veszélybe, pedig az ipari forradalom óta a fémkohászat a régió gazdasági motorja” – állítja Jean-Claude Marcourt, a vallon kormány alelnöke és gazdasági minisztere.

A Mittal: zsarolás és Mittal, állítsd meg a szociális népirtást feliratú zászlókkal felvonuló munkások nyilvánvalóan dühösek. A tüntetés közepén Sylvain, egy „igazi melós” kiabálni kezd, mert elfelejti, hogy csendes felvonulásra készültek, a többi tüntető pedig szinte néma sorokban vonul: „A fémből a Lakshmi Mittal nem acélt, hanem pénzt gyárt. Ez szemétség.” Az acélmágnás, a Forbes szerint a világ hatodik leggazdagabb embere viszont tisztában van a tényekkel: Európa a csoport termelésének húsz százalékát biztosítja, de a költségek hatvan százalékát emészti fel.

A globalizáció korában, amikor a transznacionális óriásvállalatok készek mindenféle szerkezetátalakításra és termeléskihelyezésre[1], hogyan alkalmazkodjanak a szakszervezetek a határokat elmosó kapitalizmushoz? Miután összehajtogatják a rendszeres európai tüntetések transzparenseit és elfelejtik azokat a sajtófotókat, amelyek a Continental dolgozóinak hannoveri tüntetésén készültek 2009 áprilisában, vajon mi marad a nemzetközi szakszervezeti mozgalomból? „Bár Európában egyre csökken a szervezett dolgozók aránya, egyértelműen megfigyelhető a szakszervezeti mozgalom europanizálódása – mondja Hans-Wolfgang Platzer, a fuldai egyetem politikai tanulmányok intézetének professzora. – A válság közelíti a szakszervezeteket, mert a cégek állandó átalakításait csak nemzetközi szinten lehet feltartóztatni.”[2] Michael Bach, aki az IG Metallnál a vállalati szektor alakulását figyeli, elismeri, hogy „azelőtt soha nem látott európai szolidaritást. Németországban, Bremában például hasznot húztak abból, ha bezártak egy belgiumi üzemet. De most mindenkinek világos lett, hogy ő lehet a következő, az ő üzemét is bármikor bezárhatják. Ez a bizonytalanság összeforrasztja a dolgozókat, akik európai szinten lépnek fel a vállalatok új stratégiája ellen.”

Belgiumban az ArcelorMittal szakszervezeti aktivistái megértették, hogy ha egyedül maradnak, a jelenlegi erőviszonyok miatt bele kell törődniük a korábbinál gyengébb pozícióba. Megpróbálják tehát meggyőzni európai kollégáikat arról, hogy a Liège-ben tervezett üzembezárás csak a kezdete a csoport Európából való kivonulásának, és hogy a válasz erre a közös és egységes tiltakozó mozgalom lehet.

Ez az europanizálódási tendencia mégis számos akadályba ütközik: az európai szakszervezetek létszámának leépülése és elöregedése, kulturális különbségek, amelyek sokszor ellentétekhez vezetnek például a jogaikért való tüntetést a tárgyalások elemeként felhasználó latinok (Belgium, Spanyolország, Franciaország, Olaszország) és a Németország mögött felsorakozó, a társadalmi párbeszédet szorgalmazó északiak között. Sokszor nem is gondolnak rá, de a nyelvi különbségek is elválasztják őket: „A gyűléseken ott vannak a tolmácsok, de este vagy a szünetekben, a viták e fontos helyszínein az emberek nem értik meg egymást” – panaszkodik Michael Bach.

És főleg, az európai szakszervezetek őrlődnek, hogy védjék-e a saját nemzeti munkaerőpiacukat, vagy erősítsék inkább a nemzetközi összefogást, amely elengedhetetlen a komoly, a nagyvállalatok hatalmával szembeszállni képes ellenhatalom létrehozásához. „Amikor az iparkitelepítés ellen tiltakozunk – mondja Joseph Thouvenel, a Confédération Française des Travailleurs Chrétiens (CFTC – a Katolikus Munkások Francia Konföderációja) nemzetközi ügyekkel megbízott felelőse – gyakran halljuk a dolgozóktól: nem a románok fogják kifizetni a gázszámlánkat és lakbérünket. Mindenkinek el kell magyarázni, hogy a munkahelyekért küzdünk, de a közös szempontokat is figyelembe kell venni.”

„Csak kullogunk a tulajok nyomában”

A Liège-i FGTB (Belga Általános Munkás Konföderáció) hatalmas termében Jean-François Tamellini a kezdetekről beszél. Szerényen mint Nico Cué-nek, a Brüsszel-Vallóniai fémmunkás szakszervezet karizmatikus titkárának a jobbkeze mutatkozik be. Ő nagyon is jól emlékszik, hogy „2008-ban az igazgatótanácsba delegált szakszervezeti képviselők, akik három különböző országot képviseltek, tudtak a HF6 [a seraingi 6. számú nagyolvasztó] bezárásának tervéről, de nem árulták el senkinek. Ezért a liége-iek nagyon bizalmatlanok az európai társaikkal szemben.” Ez pedig nagy baj, mert az iparban megfigyelhető tulajdonkoncentráció következtében a vezetés ugyanazon cégcsoporton belül a különböző gyárak és telephelyek között próbál versenyhelyzetet teremteni.” Alapvetően úgy tűnik, hogy a társadalmi összetartozás érzése csak válság idején alakul és formálódik, gyakran túl későn. „A liège-i meleghengermű bezárása adott lökést az európai mozgalomnak – mondja a fémipari FGTB küldöttségének elnöke, Robert Rouzeeuw. – A vállalat kijátssza egymás ellen a munkásokat. Belgiumban például Gentet Liège ellen, kihasználva a nemzetiségi súrlódásokat. Ráadásul szakszervezeti szinten egy-egy vita, hogy megállapodásra jussunk egy adott hatalmi egyensúly alapján, elég sokáig tart, így csak kullogunk a tulajdonosok után, akik egy lépéssel mindig előttünk járnak. Megpróbálunk gyorsítani, mert ha bezárást terveznek, akkor nincs vesztegetni való idő.”

Látva, hogy öt év alatt a cégcsoport több mint harmincezer munkahelyet szüntetett meg Európában és kilenc európai nagykohót állított le a huszonötből, a szakszervezetek mozgósítani kezdtek, hogy tiltakozzanak az iparleépítés ellen. „Nem várhatjuk meg a következő kohó bezárását – mondja ingerülten Edouard Martin, az ArcelorMittalnál működő Confédération française démocratique du travail (CFDT – Francia Demokratikus Munkás Konföderáció) szakszervezet lotharingiai küldötte. –Teljesen világos, hogy a Mittal a rövid távú megtérülésben érdekelt, mi viszont meg akarjuk őrizni a kontinensen az európai acélgyártást.”

2011. december 7-én a szimbolikus akció során leállt a termelés Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Luxemburgban és néhány német üzemben. Tüntetéseket szerveztek a Cseh Köztársaságban, Romániában, Macedóniában és Lengyelországban. Az ArcelorMittal 2006-os létrehozása óta első ízben az Európai Fémmunkás Szövetség (Fédération Européenne de la Métallurgie, FEM) koordinálta a 24 órás akciót az európai acélipari helyszíneken, hogy tiltakozzon a kapacitások leépítése ellen. Az a tervük, hogy európai fejlesztési stratégiát dolgozzanak ki, a kontinensen a legprogresszívebbek egyike. „Tény, hogy a FEM nagy munkát végzett, az óriásvállalatok többsége a fémiparban működik, ilyen az aeronautika, a fegyvergyártás, az elektronika, az autóipar – elemzi a CFDT helyettes titkára, Marcel Grignard. – Ez a szektor évtizedek óta állandó átalakulásban van, tehát folyamatos a nyomás, hogy alkalmazkodjanak.”

Még a szándék sem létezik, hogy az Európai Unió biztosítsa a törvényi keretet, amely lehetővé tenné, hogy a transznacionális vállalatok dolgozói hallassák hangjukat. Az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC/CES) által Wroclawban szervezett európai tüntetés idején, 2011. szeptember 17-én Piotr Duda, a lengyel Szolidaritás szakszervezet elnöke csak egy rövid nyilatkozatot tudott tenni a Centenáriumi Csarnokban, korábbi nevén Népi Palotában, ahol az európai pénzügyminiszterek találkoztak. Bírálta az Európai Bizottságot, amiért közömbös a szociális kérdések iránt: „A politikusok állandóan a szolidaritásról beszélnek, de semmit nem tesznek azért, hogy ez konkrétan megvalósulhasson. Az euró megmentése fontosabb nekik, mint a munkahelyek és az emberek megmentése. Az unió szociális dimenziója puszta fikció!” Az ötvenötezres tüntetésről szólva Bernadette Ségol, az Európai Szakszervezeti Szövetség elnöke hozzátette: „Két év pusztító válság után az európai vezetőknek nem kellene többé a pénzpiacok és a hitelminősítők parancsainak engedelmeskedniük. Meg kellene állapodni egy olyan európai gazdasági kormányzásról, amely a szolidaritás és a foglalkoztatás alapján áll, célirányos iparpolitika megvalósításával.”

Az európai unió születésekor a béke, a szociális fejlődés és a társadalmi haladás volt a cél, úgy, hogy a különböző nemzetek a közös piac keretei között közelíthessenek egymáshoz. Ezzel szemben Andor László január 17-i beszédéből kiderült, hogy a Bizottság elkötelezett a szabadpiaci dogmák és a szociális dömping iránt. A foglalkoztatási és szociális ügyek biztosa, az MSZP, a magyar szocialista párt delegáltja azt sugallta, hogy a szerkezeti átalakítások a „vállalatok életének részei” és „szükségesek a vállalati versenyképesség megőrzéséhez”. Anne Dufresne szociológus szerint éppen ellenkezőleg, „az Európai Uniónak meg kell fordítania a fontossági sorrendet: a népek szociális jólétéért kell küzdenie, és nem a pénzpiac további erősödéséért. Ehhez erős és harcos szakmaközi szakszervezeti szövetséget kell kialakítani, közös követelésekkel.”[3]

Párbeszéd helyett monológ

Az unió létrehozása óta sosem volt cél a társadalmi párbeszéd lehetőségének megteremtése a globalizálódó gazdaság feltételei között. 1985-ben Jacques Delors elindított egy bizonyos „európai szociális párbeszédet”, de a korábbitól gyökeresen eltérő hozzáállással: a konfliktusokról a hangsúlyt a szociális partnerek együttműködése felé tolta el. Azután következett az 1991. októberi megállapodás, amelyet beépítettek a Maastrichti Szerződés szociális témái közé, és amely megszabta a jogi kereteket és eljárásrendet, hogy kibontakozhasson a társadalmi párbeszéd, amelynek együttműködési, konzultációs és tárgyalási szerepet szántak. A tárgyalás azonban nagyon gyorsan másodlagossá vált a fent említett dialógus gyakorlatában, amelynek logikája, hogy a „szociális partnerek” támogassák az állami politikát. Ezért igen nehéz lett a közös európai kollektív szerződéseket megkötni. 1995 óta csak hét keretmegállapodást[4] fogadtak el szakmaközi és ötöt ágazati szinten. A kollektív európai megállapodásoknak ez a félresikerült története később új jelenséget eredményezett: a transznacionális vállalati egyezményeket.

A vállalatátalakításokra, a társadalmi párbeszédre, az egészségügyre és a biztonságra, az emberi erőforrásra és az adatvédelemre vonatkozó megállapodásokat leggyakrabban az Európai Üzemi Tanács (Comités dEntreprise Européens, CEE) írja alá[5], amelynek eleve csak információs és tanácskozási joga van. A tanácsról az Európai Bizottság egyik jelentése megállapította, hogy a vállalatátalakítások több mint felében nem konzultáltak a munkavállalók képviseletével, és csak utólag tájékoztatták őket a kész tényekről. A vizsgált negyvenöt eset nyolcvan százalékában a konzultációnak semmiféle hatása nem volt a folyamatra. Több mint jelképes, hogy a Renault vilvorde-i üzemének 1997. októberi brutális bezárása anélkül történt, hogy bármilyen törvényben garantált kötelességet teljesítettek volna, mint például a dolgozók előzetes tájékoztatását vagy konzultációt. Ez az eset precedenst teremtett, és azóta egy úgynevezett „lex Renault” készült a vállalatátalakításokról, amely keretbe foglalja a folyamat lépéseit és szankciókkal fenyegeti azokat a vállalkozókat, akik nem tartják tiszteletben a tájékoztatást és a konzultációt. Philippe de Buck, a BusinessEurope, az európai tulajdonosok érdekvédelmi szervezetének elnöke elismerte, hogy „ahogyan ezt az átalakítást bejelentették, az botrányos volt. Azóta a szakzsargonban az átalakításokkor azt mondják: alkalmazni kell a lex Renault-t. De milyen valós változás történt? Több, jobb, gyorsabb információt adnak? Nem, azelőtt tárgyaltak a szakszervezetekkel. Most egy hadseregnyi jogászt alkalmaznak, de nem mondanak el többet, mint a dolgok felét.”

Az Európai Üzemi Tanácsi irányelvek 2009. május 6-i felülvizsgálata mégis egyfajta törekvést mutatott arra, hogy komolyabban vegyék a transznacionális kollektív tárgyalásokat, amelyek a vállalatátalakításokról folynak. A szakszervezetek is ki akarnak jönni a védekező helyzetből és javaslatokkal akarnak előállni. Nincs többé „szociális partnerség”, helyette a különvélemény megfogalmazására került át a hangsúly. „Realistának kell lenni. Nem lehet tárgyalni az EÜT szintjén az ArcelorMittal-lal – mondta az ArcelorMittal európai szakszervezeti csoportjának vezetője, Georges Jespers. – Nincs párbeszéd, csak tájékoztatást kapunk. Az EÜT tehát nem képes hatni a cégvezetésre. Ezért azon dolgozunk, hogy alakuljon egy valódi döntési hatáskörrel rendelkező európai küldöttség.”

A mostani helyzetért nagyrészt a transznacionális vállalatok vezetői a felelősek, miközben háromoldalú együttműködésben kellene tárgyalniuk a szakszervezetekkel és a politikai intézményekkel. „Minden olyan esetben, amikor a probléma a munkaszerződésen alapuló társadalmi kapcsolatokat érinti, elsőbbséget kell kapjon a társadalmi partnerek közötti párbeszéd – állítja Philippe de Buck. – Nem vagyunk a háromoldalú egyeztetések ellen, de a kétoldalú megállapodásokat is el kell ismerni.” A szakszervezetek részéről Geoffrey Schenk azt a gondolatot támogatja, hogy a transznacionális gazdaságban „a politikai vezetőknek kell szerepet vállalniuk az ipari vezetőkkel szemben, akik a világ bármely pontjáról jöhetnek. A háromoldalú megállapodás igazságosabb hatalmi egyensúlyt biztosít.”

A vállalat vezetésében is meg kell lennie az akaratnak a párbeszédre a munkavállalók képviselőivel. „Azóta, hogy Mittal megvette az Arcelort, a szakszervezetek részvétele a vállalat életében az angolszász kultúra mintájára alakult – magyarázza Enrique Soriano, aki a spanyol CCOO (Munkásbizottságok) képviselője az ArcelorMittal európai vállalati tanácsában. – Mittal, miközben ő az európai vállalati tanács elnöke, soha nem vesz részt a megbeszéléseken. Információs kötelezettségét a sajtóban teljesíti, konzultációk nincsenek, mivel az ő politikáját nem lehet vitatni.”

„A keretmegállapodásokra koncentrálunk a kollektív szerződésekkel szemben,[6] mert jobban szeretjük, ha ajánlásokra támaszkodhatunk, mint ha jogilag támogatott előírásokra. Igaz, hogy ha egyszer elfogadták a kollektív szerződést, annak jogi következményei vannak. Egy keretmegállapodás meg nem von maga után szankciókat” – ismeri el őszintén Philippe de Buck. A munkáltatói szervezet mindig is ellene volt annak, hogy a transznacionális egyezmények jogi keretet kapjanak, és főleg nem kívánta, hogy az EÜT döntési fórummá váljon. Ennek a hiányosságnak a feloldására a transznacionális keretmegállapodásokat vállalati szintre nyomták le, sőt felhagytak a tárgyalások továbbfejlesztésével, amely ágazati és szakmaközi szinten kötelezné őket. Anne Dufresne szerint „a vállalati tárgyalás többé nem az az alap, amelyre ráépül a szociális piramis hierarchiája, hanem ez maradt meg a szakszervezeti párbeszéd egyetlen szintjének.”[7]

Mi több, az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) nem tekinti az EÜT-ot „adekvát tárgyaló szervezetnek [és attól fél, hogy] a határokon átnyúló tárgyalás ürüggyé válhat arra, hogy még inkább egyedi, vállalati szintre tolódjanak el a tárgyalások”.[8] A konföderáció főleg attól fél, hogy kihagyják a tárgyalásokból, mert nem nagyon népszerű, inkább egyfajta lobbiszervezetként működik a Bizottságnál és a munkáltatóknál. Michèle Descolonges francia szociológus egyértelműen ki is mondja : „Az ETUC nem innovatív szervezet. Európai tüntetéseket szervez ugyan, de egészében nem létezik. Foglalkoztatási kérdésekben nincsenek eszközei, ahogyan a szociális jogok ügyében sem.”

 

A francia Usinor vette meg a belga állami tulajdont

Minden oldalról érkeznek a bírálatok. Joseph Thouvenel szerint „az ETUC egyfajta szakszervezeti ENSZ, amely nem oldja meg a munka világának a problémáit.” „Es tut mir leid, aber ich mache das nicht!” (Sajnálom, nem tehetem) – mondja a Deutscher Gewerkschaftsbund (DGB) elnöke, Michael Sommer, ötpercnyi beszélgetés után a német szakszervezeti szövetség székházában. Nem szívesen beszél az európai szakszervezeti mozgalomról: „Pillanatnyilag gondjaink vannak az ETUC titkárságával, tehát nem szeretnék olyan kérdésekre válaszolni, amelyek európai témákra vonatkoznak.” És ezzel véget vet a beszélgetésnek.

Az ETUC-t szakszervezeti körökben nem veszik komolyan. A belga fémmunkások acélipari ágazata viszont bizonyította az erejét az ArcelorMittallal szemben, amikor megfogalmazta követeléseit a politikai hatalomnak. „Hat hónappal a liège-i meleghengermű bezárása után már láttuk, hogy a kohók ideiglenes és ismételt leállítása falhoz állít bennünket – panaszkodik Georges Jespers. – Az FGTB szakszervezet a gazdasági minisztérium támogatásával felkért két kutatóintézetet [Laplace és Syndex], hogy vizsgálják meg, nyereséges-e a liège-i acélipar. A vizsgálat még folyik, de a Syndex már megállapította, hogy ha a Mittal nem akarta volna lenyomni az árakat, és e célból visszafogni a termelést, akkor ma Florange és Liège is teljes kapacitással működne. A jelenlegi felesleges kapacitás tisztán konjunkturális, nem szerkezeti jellegű. Ez a tanulmány az európai munkahelyek együttes védelmét fogja szolgálni.”

Politikusok és szakszervezeti vezetők keserűen bírálják Lakshmi és Aditya Mittal vezetési módszereit. Apa és fia úgy irányítja a világ legnagyobb acéltermelő vállalatát, mint egy központosított középvállalatot (lásd a keretes írást). 2004-ben Aditya Mittal így beszélt terveiről korábbi főnökének a Crédit Suisse-nél: „A Mittal az lesz az acéliparban, ami a Ford hajdan az autóiparban.”[9] A kritikusok arra is rámutatnak, hogy a nyereségből Mittalék vasércbányákat vásárolnak – ezen a piacon féktelen spekuláció dúl.

Belgiumban a szakszervezetek követelik, hogy regionálissá alakítsák a vallon acélipart; ez a követelés emlékeztet a közelmúltra. 1985–1987 között a vallon acélipar állami tulajdonban működött, de a kinevezett vezetők úgy döntöttek, hogy egy nemzetközi méretű csoport részévé teszik. Akkoriban a francia Usinor 25 milliárd frankért (hétmilliárd euró 2011-es árfolyamon) vette meg a termelőeszközöket. A belga szakszervezetek szerint ha az állam képes volt négymilliárd eurót költeni a Dexia bank önkormányzati hitelágazatának államosítására, akkor egymilliárd eurót szánhatna arra, hogy fenntartsa a foglalkoztatást a liège-i medencében. Az acélipari szektorban egy friss európai példa jut Georges Jespers eszébe: „Egy nagy régiós politikai ülésen [ahol Vallónia, Lotharingia, Saar-vidék és Rajna–Pfalz vett részt], megtudtam, hogy a német Rajna–Pfalz tartomány és a szakszervezetek elérték, hogy megvásárolják az egyik acélipari üzem részvényeinek 71 százalékát. Mittal végül is eladta a részesedését. A tartomány a helyi bankokkal együtt visszavásárolt mindent. Most befektetnek a termelőeszközökbe. A mi kérésünk tehát nem olyan nagyon utópisztikus. Európában vannak olyan esetek, ahol ez működik. Tanuljunk egyet s mást egymástól.”

 

Fordította: Hrabák András



[1] 2008 és 2010 között az Európai Unióban havonta 90–100 nagyobb iparkitelepítés történt, és ezek miatt minden egyes új munkahely 2,5 munkahely megszűnésével járt.

[2] Les Echos, Párizs, 2010. május 4.

[3] Les accords d'entreprise transnationaux. Un moyen de relancer la négociation collective européenne [A transznacionális vállalatok egyezményei. Eszköz az európai kollektív tárgyalások újraindítására?], Les Notes de l'IES, n°11, Párizs, 2010. március.

            [4] A szakszervezetek és a tulajdonosok közötti megegyezés, amelynek a főbb pontjai arra szolgálnak, hogy nagy vonalakban megszabják a keretet vagy modellt a későbbi egyezmények számára.

[5] 2011-ben 932 ilyen megállapodást írtak alá, emellett 2200 multinacionális megállapodást. ETUI: European Trade Union Institute.

[6] Megállapodás a munkafeltételekről és a szociális garanciákról, amelyet a munkavállalók képviselői és a tulajdonosi szervezetek írnak alá. A megállapodás törvényileg kötelező érvényű.

[7] Ugyanott.

[8] Állásfoglalás a 2006-os kollektív tárgyalások koordinálásáról, amelyet az ETUC végrehajtó bizottsága fogadott el 2005. december 56-i brüsszeli ülésén.

            [9] L'Express, 2012. január 4.