„Horvátország egy olyan Európai Unióba lép be, amely történelmének legsúlyosabb válságát éli meg” – mondja megbotránkozva Mate Kapovic. Ez a fiatal nyelvész, aki jelenleg a Zágrábi Egyetemen doktori disszertációjának a befejezésén dolgozik, a Horvátország európai integrációját elutasító baloldali ellenzék egyik legbefolyásosabb képviselője.
Amióta tíz évvel ezelőtt Horvátország elindult a csatlakozáshoz vezető kanyargós úton, a bírálatok zömmel nacionalista körökből származtak. Ezek a körök a szuverenitás elvesztésére és a nemzetközi igazságszolgáltatással való együttműködés kockázataira hívták fel a figyelmet. Az utóbbi a függetlenségi háború „hőseinek” a letartóztatásához és elítéléséhez vezethet. Nem szabad megfeledkezni a katolikus egyház legkonzervatívabb szárnyáról sem, amely ellenséges indulatokat táplál egy olyan Európa iránt, amely elő akarná írni az abortuszhoz való jogot vagy a homoszexuálisok házasságának legalizálását. A jobboldali nacionalisták szerint Horvátország nem nyerne semmit, ha a Belgrádtól való egykori függést a Brüsszelnek való alávetettséggel váltaná fel. Ezek a politikai áramlatok változatlanul befolyásosak. Erre utal Ante Gotovina ítéletének visszhangja: az egykori tábornokot 2011 áprilisában a volt Jugoszláviában elkövetett bűncselekmények kivizsgálására alakult Nemzetközi Bíróság (TPIY) huszonöt év börtönbüntetéssel sújtotta. Ugyanakkor újdonság, hogy az elmúlt években megjelentek az európai integrációt érintő baloldali bírálatok is.
Horvátországban, csakúgy, mint más balkáni országokban a „liberális Európával” szembeni ellenállás volt az új, radikális baloldal tulajdonképpeni olvasztótégelye. Ez a politikai erő a 2010–11 telén lezajlott tüntetéseken tűnt fel. Akkoriban minden este ezrek özönlötték el a horvát nagyvárosok utcáit, hogy tiltakozzanak a hatalmon lévő konzervatív jobboldal korrupciója és „a tőke diktátuma” ellen. A népszerű csatornákon, a Facebookon vagy a Twitteren sorra jelentek meg a felhívások a mindenfajta struktúra és hierarchia elleni tiltakozásra. Zágrábban a tüntető menetek nemcsak a számottevő jobb- és baloldali politikai pártok, hanem a szakszervezetek és legfontosabb közintézmények székházai előtt is összegyűltek. A tüntetők az Európai Bizottság székháza elé érve elégették az uniós zászlót. „Ritkán fordul elő, hogy Horvátország járjon az élen, de mi most megelőztük a felháborodottak (indignados) világmozgalmát” – mondja mosolyogva Kapovic.
A baloldalon éles a generációs különbség
„A tudás nem áru.” Ez a szlogen áll több mint két éve a zágrábi egyetem filozófiai kara épületének homlokzatán. Az egyetem vált annak a diákmozgalomnak a központjává, amelynek radikális követelései egyre nagyobb visszhangra lelnek az országban és a határokon kívül, a volt Jugoszlávia tagköztársaságaiban is. „Tandíjmentességet követelünk a felsőoktatásban – fejtegeti az egyik szervező. – A kormány beiratkozási díjat készült bevezetni. Mozgósításunkkal sikerült megakadályozni ennek általánossá tételét. A hallgatóknak csak a harmadik és a negyedik évfolyamokon kell tandíjat fizetniük. Az első, a második és az ötödik évfolyamok továbbra is tandíjmentesek. Ezt a némileg bizarr kompromisszumot sodorja közvetlenül veszélybe a felsőoktatás már bejelentett európai integrációja, mivel az ellentétes a felsőoktatást az egész unióban egységes elvek szerint harmonizáló Bolognai jegyzőkönyv rendelkezéseivel. Számunkra tehát az európai szabályok bevezetése nem hoz fejlődést, hanem megkérdőjelezi az egyik alapjogunkat.” 2011 őszén tehát Mate Kapovic, aki az Európai Bizottság diákcsereprogramja helyett a „küzdelmek Erasmusát” választotta, sok időt töltött Belgrádban, ahol egy hasonló mozgalom kibontakozását segítette.
A horvát baloldal néhány hagyományos szavazója görbe szemmel nézi ezeket az új mozgalmakat. Miljenko Turniskos a kelet-horvátországi Eszék városi Demokratikus Ügynökségének a vezetője. Szervezete nem csak a magyar–horvát együttműködés egyik meghatározó szereplője, hasonlóan aktív a szomszédos Szerbiával és Bosznia-Hercegovinával kapcsolatban is. Eszék a kilencvenes évek elején sokat szenvedett a szerb fegyveres erők ostromától, magát Turniskost is behívták a hadseregbe. Bírálja az új tiltakozó mozgalmakat övező zűrzavart. „Miféle alternatívát kínálnak ezek a mozgalmak az európai integráció helyett?” – kérdi. Szerinte az integráció a regionális kapcsolatokat is normalizálja, ami az egyetlen válasz a horvát jobboldalt véleménye szerint változatlanul kísértő nacionalista bezárkózásra. Az íróasztala mögött függő nagy Európa-térképen összevont szemöldökkel bök rá Magyarországra, és készségesen elismeri, hogy az unió számos országában „rossz a helyzet”, de változatlanul meggyőződése, hogy többek között az Európa Tanács által képviselt „európai értékek” előmozdítják a civil társadalom fejlődését, valamint Horvátország és a térség demokratizálódását.
Ennek a nézeteltérésnek feltehetőleg generációs dimenziója van. Kevés kivételtől eltekintve – mint Nikola Viskovic, a zágrábi jogi kar címzetes professzora, aki az unió (1) imperializmusának és militarizmusának igen harcias bírálója – a baloldali kritikára többnyire a Kapovichoz hasonló, harmincas éveikben járó értelmiségiek fogékonyak. Ez a nemzedék már nem ex-, hanem posztjugoszláv, gyakorlatilag már nem ismeri a hajdanvolt szocialista Föderációt, s ha időnként eszményíti is ezt a letűnt államalakulatot, természetes keretnek ismeri el az utódköztársaságokat.
Ez a generáció a kilencvenes évek háborúi idején még gyerek volt, s ezért posztnacionalista is. Éppen ezért nem fogékony arra az érvre sem, hogy az unió tenné lehetővé a Balkán nemzetiségi konfliktusainak meghaladását, hiszen számukra már ismét természetes a többi köztársasággal fenntartott kapcsolat.
Néhány évvel ezelőtt úgy tűnhetett, hogy a politikai viták az összes nyugat-balkáni országban a nacionalista csoportok és a demokratikus, európabarát erők közötti szembenállásra korlátozódnak. Ennek elsődleges következményeként háttérbe szorult minden más probléma, köztük a társadalmi, gazdasági kérdések, így a nagyon is problémás és ma már erősen vitatott privatizáció kérdése is.
Valószínűleg Szerbiában dramatizálták leginkább a nacionalizmus és az európai integráció közötti szembenállást. Slobodan Milosevic rendszerének 2000. októberi bukása óta Boris Tadic elnök Demokratikus Pártja (DS) folyamatosan zsarolással felérő erkölcsi nyomást gyakorolt az Európai Unióra. Felszólította az uniót, hogy tegyen gesztusokat a szerbiai európabarát áramlatoknak. Ezek hiányában ugyanis az országot „a kilencvenes évek nacionalizmusához való visszatérés” veszélye fenyegetné. Ez a polarizáció lehetővé tette a szerb uralkodó osztályt bomlasztó korrupció és züllés elleplezését is.
Most télen a városokban a házak falait ismét elborították a Szerb Radikális Párt (SRS) Nemet mondunk az Európai Uniónak feliratú plakátjai. Miközben az SRS változatlanul elutasítja az integrációt, a Szerb Progresszív Párt (SNS) álláspontja már változott. A 2008 végi jelentős szakadás után aktivistáinak zöme elhagyta, s mindössze egy maroknyian tartottak ki az európaellenes irányvonal mellett, amelyet Vojislav Seselj, a radikálisok történelmi vezére diktál Scheveningenből, a nemzetközi börtön cellájából. Az új pártformáció vezetője, Tomislav Nikolic pedig csatlakozott az integráció híveihez. A szerb szélsőjobboldalon bekövetkezett aggiornamento (megújulás) láttán a Belgrádban állomásozó nyugati diplomaták azonnal megkönnyebbültek. Nikolic eszmei pályaívét az olasz Gianfranco Finiéhez hasonlították, és vörös szőnyeget terítettek az új európabarát politikus lábai elé.
Az Európa iránti lelkesedés nem csak a politikusokat, hanem a gazdasági köröket is elragadja. A 2008. tavaszi szerbiai választások nem hoztak világos többséget, s közvetítőként az oligarchák hozták össze a belgrádi Vállalkozók Klubjának elegáns asztalai mellett az európabarát kormányt. Az ilyen dúsgazdag üzletembereknek – közöttük a jelentős regionális értékesítési hálózatot vezető Miroslav Miskovic-nek – az európai integráció azt jelentené, hogy többet senki nem firtaná a háború és a nemzetközi embargó éveinek gyanús üzelmeivel szerzett vagyonukat, s ezzel egyidejűleg a nagyobb piacokra is kijuthatnának.
Ez az új európabarát konszenzus valószínűleg sehol nem olyan erős, mint Bosznia-Hercegovinában. Szarajevóban nem minden irónia nélkül többen megjegyzik, hogy „a kilencvenes években a háborúba bekapcsolódott összes párt demokratikus erőként definiálta magát, manapság pedig ugyanezek a pártok, amelyek változatlanul kizárólagosan uralják az államhatalmat és megakadályoznak bármilyen előrelépést, valamennyien európabarátnak tartják magukat.”
Az integráció egyik leglelkesebb híve nem más, mint Milorad Dodik, a Srpska Republika, Bosznia-Hercegovina „szerb entitásának” elnöke. Bosznia-Hercegovina elvileg egységes, a valóságban azonban a daytoni békemegállapodások (2) kijelölte demarkációs vonalak mentén megosztott ország. Január elején a Republika Srpska fényes külsőségek között ünnepelte meg fennállásának huszadik évfordulóját, miközben a köztársaság 1992. január 8-i kikiáltása volt a közvetlen előzménye annak a háborúnak, amely néhány hónappal később az egész országra kiterjedt. Dodik megragadta az alkalmat, hogy hangsúlyozza: „a Republika Srpska jövőjének záloga az Európai Unió”. (3) A boszniai szerb vezetők azt követelik, hogy a központi kormányzat rovására erősítsék meg a Bosznia-Hercegovinát alkotó entitások jogkörét. Úgy vélik ugyanis, hogy európai keretek között könnyűszerrel keresztül lehetne vinni egy ilyen irányú változást. Gyakran – kissé álságosan – tettetett csodálkozással beszélnek az unió politikai stratégiájáról, amely változatlanul a bosznia-hercegovinai központi állam megerősítését szorgalmazza.
A koszovói protektorátus botrányoktól hangos
Koszovó 1999 júniusa óta az ENSZ nemzetközi védelme alatt áll, és 2008 óta az Európai Unió által ellenőrzött független státuszt élvez. Koszovó függetlenségét mindössze kilencvenhárom állam ismeri el a világon, és Szerbia változatlanul kétségbe vonja. (4) Közben Koszovót mind élesebb bírálatok érik.
„Koszovó már tíz éve az európai politika kísérleti terepe. És milyen eredmények születtek? A gazdaság romokban hever, a társadalmat a korrupció zülleszti szét, a politikai osztály pedig bűnösen felelőtlen” – méltatlankodik Arber Zaimi. Az albániai illetőségű politikus annak a Mjaft (Elég) mozgalomnak az egyik vezetője volt, amely lerántotta a leplet a korrupt albán politikai osztályról. Zaimi 2008-ban otthagyta ezt a szervezetet. Véleménye szerint ugyanis elégtelen a nem-kormányzati szervezetek (NGO) tevékenysége, mivel elítélik a következményeket anélkül, hogy a problémák okai ellen harcolnának. Zaimi ezután Koszovóba ment, ahol a Vetevendosja (Önrendelkezés) programjának kidolgozásával megbízott bizottság tevékenységét koordinálja. Hangot ad forradalmi elkötelezettségének: a Balkán-félsziget albán politikai szerveződéseit és egyesületeit tömörítő RROSH pánalbán hálózat egyik vezéralakja.
A Vetevendosja megalakulása óta küzd a nemzetek önrendelkezési jogának a jegyében a Koszovó feletti nemzetközi protektorátus minden formájának felszámolásáért és az albánok nemzeti újraegyesítéséért. A mozgalom ideológiai gyökereit sokkal inkább a szélsőbaloldalon, az Enver Hodzsa-féle (5) marxizmus-leninizmus, mint a hagyományos nacionalizmus tájékán kell keresni. A Vetevendosja 2010 decemberében indult a parlamenti választásokon és hivatalosan megszerezte a szavazatok 12,2 százalékát. A választásokon tömeges visszaélések történtek, s bizonyos, hogy ennek a Vetevendosja volt az egyik legnagyobb vesztese.
„A politikai elit az összes balkáni államban a nemzetközi közösségtől eredezteti legitimitását. Az utóbbi nyomja rájuk ugyanis a demokratikusság, a korszerűség és a hatékonyság bélyegzőjét – mondja Zaimi. – Csupán frázisokról van szó, amelyeket elegendő a megfelelő pillanatokban, hibátlanul felmondani.” Véleménye szerint merő illúzió a Brüsszel által fennhangon dicsért „jó kormányzás”. „Az Európai Unió a korrupció elleni küzdelemről beszél, a valóságban azonban csak saját vállalatai, vagy az érdekeinek megfelelő vállalatok előtt akarja megnyitni a piacokat.” Tény, hogy a koszovói nemzetközi protektorátus krónikájában számtalan korrupciós botrányt találunk. Élen jártak a nemzetközi misszió munkatársai, akiknek a „jó kormányzás” gyakorlatának elterjesztése lett volna a feladatuk. (6)
A Vetevendosja szakít a koszovói albán politikai osztályt jellemző euroatlantista konszenzussal. Noha a mozgalom nem lép fel az európai integráció ellen, úgy véli, hogy Koszovónak nem lehet ez a legfontosabb célja, hanem elsősorban a gazdaság fejlesztésére és a valódi demokrácia megteremtésére kellene erőfeszítéseit koncentrálnia. „Állítólagos nemzetközi barátaink valósággal infantilizálják népünket, csakúgy, mint a térség többi népét” – füstölög Zaimi. „Az úgynevezett közösségi vívmányok ésszerű rendelkezéseket is tartalmaznak, de abszurd volna ezeket Koszovó számára normatív keretként előírni. Egy ország alkotmányát és törvényeit nem lehet kívülről kötelezővé tenni, mivel ezek a társadalmi fejlődés produktumai. A kikényszerített demokrácia csak kirakatdemokrácia lehet.”
A közvélemény elborzadva figyeli a görög eseményeket
A fenti diskurzus egyre növekvő visszhangra talál a koszovói társadalomban. Most minden korábbinál szűkebbnek tűnik az ország választott vezetőinek, köztük Hashim Thaçi miniszterelnök mozgástere, annyira erős Koszovó európai és még inkább amerikai „védnökeinek” a befolyása. A Fryma e Re (Új nekibuzdulás) párt kudarca a 2010. decemberi választáson sokat elárul e politikai vita előrehaladásáról. Ez a párt a „politikai osztály megújítását”, főként azonban „az európai normák védelmét” tűzte zászlajára. A párt vezetésének tagjai a koszovói diaszpórából származó vagy külföldön képzett, ragyogó képességű fiatal káderek, és a Fryma e Re a nyugati nagykövetségek nyílt és hangsúlyos támogatását élvezte. Mindazonáltal olyan gyenge teljesítményt nyújtott, hogy nem volt képes megvetni a lábát a parlamentben.
1999 júliusában, néhány héttel a koszovói háború befejezése után Robin Cook akkori brit külügyminiszter „a Balkán debalkanizálásában” határozta meg a háború utáni időszak politikai tétjét. Nem kétséges ennek a víziónak az ideológiai háttere. Arról volt szó, hogy a térséget megszabadítsák „kegyetlen természetétől”, az erőszakra való atavisztikus hajlamától, s elvezessék az európai civilizáció erényeihez, más szóval a nyugati politikai értékekhez. (7) Mindenesetre ezt a víziót maguk a balkáni vezetők is sajátjuknak érzik, legalábbis a leginkább nyugatiasnak számító vezetők. Tavaly áprilisban Tadic szerb elnök Párizsban a Nemzetvédelmi Tudományok Intézetében (IHEDN) megrendezett konferencián szintén magáénak vallotta a Balkán debalkanizálásának célkitűzését. (8)
Tulajdonképpen arról volt szó, hogy közelíteni fogják a térség országainak politikai kultúráját és gyakorlatát az unió által hivatalosan hirdetett értékekhez. Egyértelmű, hogy a Balkán europanizálása kudarcot vallott. Ez abban a két országban a legnyilvánvalóbb, nevezetesen Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában, ahol a nemzetközi közösség és különösen az unió a legnagyobb hatáskörrel lépett fel, s ahol mégis a legkirívóbban mutatkozott meg a rossz kormányzás és burjánzott el a korrupció. (9)
Mostanra a koszovói közvéleményben sincs olyan hőfokú európai lelkesedés, mint néhány éve, miközben a civil társadalom szervezetei mindinkább megosztottak. Ezek a szervezetek, amelyeket – csakúgy, mint más balkáni országokban – nagyrészt európai pénzügyi alapokból finanszíroznak, szokták a legélesebben bírálni az európai missziók elvei és gyakorlata közötti eltérést.
A 2003. júniusi szaloniki európai csúcs óta az összes nyugat-balkáni országnak elvileg az a célja, hogy egy napon csatlakozzon az unióhoz, feltéve, hogy követi az Európai Bizottság által évenként aktualizált tervet, amelyben értékelik a koppenhágai kritériumok teljesítésében elért eredményeket. Az 1993-ban a dán fővárosban megfogalmazott kritériumok alapvetően a jogállami működést, a demokráciát, az emberi jogokat, a kisebbségek tiszteletét és védelmét szavatoló stabil intézmények létrehozását, s egy életképes piacgazdaság megteremtését írják elő.
Visszalépés az „alávetett periféria” pozíciójába?
A válság tépázta Európában a nyugat-balkáni polgárok okkal tekintik kérdésesnek e kritériumok célszerűségét, s az úgynevezett európai értékek reális voltát. Ezen országok közvéleménye elszörnyedve figyelte a görögországi eseményeket, miközben sokáig az európai integrációt, a „gazdagok klubjához” történő csatlakozást tekintették a gazdasági stabilitás garanciájának. A kételyeket csak fokozta, hogy 2007-ben olyan országok kerültek be az unióba, mint a korrupciótól erősen fertőzött Bulgária és Románia, továbbá hogy az unió képtelen megfelelően reagálni Magyarország nacionalista ámokfutására. (10)
Az érintett országok közvéleménye egyre kevésbé hisz az európai csatlakozásban. Szerbiában a közvéleménykutatások szerint az állampolgároknak már csak a kisebbik része támogatja az integrációs perspektívát, s a támogatók aránya folyamatosan csökken. A politikai elit azonban zömmel változatlanul európapárti.
Ez a konszenzus egyébként gátja a valóságos vita kibontakozását. „Az európai logika szerint nem lehet arról vitatkozni, hogy milyen típusú társadalomban akarunk élni, milyen társadalmi, gazdasági modellt hozzunk létre. Egyetlenegy kérdés van csak: hogy vezetőink jó, avagy rossz tanulók-e, helyesen alkalmazzák-e a Brüsszelben meghatározott megoldásokat és modelleket” – állítja Zaimi. „Nemcsak az a probléma, hogy lehetetlen bármilyen alternatíva, hanem maga a politikai vita is értelmét veszti. Az egész csak technikai huzakodás arról, hogy hogyan lehet a legjobban megvalósítani az immáron megkérdőjelezhetetlen európai uniós kritériumokat”.
Mislav Zitko, a fiatal horvát közgazdász azt hangsúlyozza, hogy a kirajzolódó európai keretek között a balkáni országok legfeljebb az alávetett periféria pozíciójára számíthatnak, „ahhoz a szerephez hasonlóra, amelyet a török birodalomban vagy a kommunizmus idején töltöttek be”.
Azt a halk igent, amellyel január 22-én a horvátok országuk uniós csatlakozására szavaztak, megkönnyebbüléssel fogadták az európai vezetők, de a térség többi országának kormányai is. Valamennyien az elutasítástól tartottak. Mindenesetre a hosszú évek óta kilátásba helyezett horvát csatlakozás egy szakasz lezárását jelenti csupán, s nem beszélhetünk arról, hogy a bővítési folyamat új lendületet vett volna. A válságban levő Európában lanyhul a bővítési kedv, s erre a tagjelölt országok és a további jelöltek mély kiábrándultsága a válasz. Úgy tűnik, szükség lenne az európai projekt egészének újrafogalmazására.
