A québec-i diáklázadás világosan mutatja, hogy a megszorító politikát már csak erőszakos módszerekkel lehet rákényszeríteni az emberekre. Amikor Jean Charest liberális (centrista) kormánya felemelte az egyetemi tandíjakat, öt év alatt 75 százalékkal, Québec egyetemi hallgatóinak egyharmada sztrájkba lépett. Erre válaszul május 18-án a parlament rendkívüli ülésén felfüggesztették az egyesülési és gyülekezési jogot. Végzetes összefüggés: egy demokratikus vívmány visszavétele (széles körű hozzáférés az egyetemi oktatáshoz) nagyon hamar az egyik alapvető szabadságjog felfüggesztéséhez vezet.
Ez a radikalizálódás másutt is megfigyelhető. Amikor Franciaországban a konzervatív koalíció annak ellenére veszítette el a választásokat, hogy végig a szélsőjobb témáival kampányolt, akkor ebből nem vonták le azt a következtetést, hogy nyitniuk kellene a centrum felé, pedig nagyon is hiányoztak nekik a „közép” szavazói. Ellenkezőleg, Nicolas Sarkozy utódjai továbbra is a legreakciósabb álláspontol – bevándorló ellenesség, büntetőjogi szigorítások, állítólagos visszaélések a szociális ellátásokkal – mellé sorakoznak fel. És azt hiszik, hogy ezzel képesek lesznek elszippantani a Nemzeti Front választóit, akikről azt feltételezik, hogy olyan „dolgozók, akik nem akarják, hogy azok, akik nem dolgoznak, többet keressenek, mint ők”. (1)
Kevesebb, mint egy hónappal Barack Obama hivatalba lépése után az Egyesült Államok ugyanilyen politikai változáson ment keresztül. Ahelyett, hogy meakulpázott volna, a Republikánus Párt szorosan követte a bővérű és paranoiás Tea Partyt, amely leginkább azt a művészetet fejlesztette tökélyre, hogy az ellenfeleit egy rakás balos sznobnak, önmagukkal eltelt technokratának állítsa be, akik képesek azért gyötörni a gazdagokat, hogy elhalmozhassák a segélyezetteket és a kisiklott egzisztenciákat. „Szinte mindannyiunknak van egy olyan szomszédja, vagy hallottunk már valakiről, aki jobban élt annál, mint amennyit megengedhetett volna magának, és ilyenkor joggal tesszük fel a kérdést, hogy miért nekünk kell ezt finanszíroznunk” – jegyzik meg a Tea Party kiáltvány szerzői. (2) A legyőzött republikánus jobboldal meg sem próbált a centrum felé elmozdulni, annak ellenére, hogy a politológusok szerint a centrummal lehet választásokat nyerni. Sikerült viszont újra megerősödniük úgy, hogy a régi vezetők megfakult és kompromisszumos elképzeléseit lecserélték a legradikálisabb aktivistáik követeléseivel.
A jobboldali képzeletvilág élő és erős. Nem csak prédikálnak és nem csak úgy véletlenszerűen változtatnak majd a gazdasági és pénzügyi gyakorlaton, azon amely jelenleg előre látható, hogy csak a zűrzavart, a csüggedést és a pánikot fokozza. Nem is beszélve a céltévesztő politikai felbuzdulások okozta károkról. A Görögország csődjéért és a népre kényszerített gyötrelmekért közösen felelős két nagy görög párt meggyengülése, egy baloldali képződmény, a Syriza váratlan sikere – amely elszántan felvetni készül az illegitim államadósság visszafizetésének kérdését – azt mutatja, hogy a zsákutcából való kilábalás egyáltalán nem elképzelhetetlen. Feltéve, hogy bátrak és kreatívak vagyunk. Éppen ez az értelme a québec-i egyetemisták küzdelmének.
{{}}
(1) Nicolas Sarkozy beszéde Saint-Cyr-sur-Loire-ban (2012. április 23.).
(2) Idézi Thomas Frank: Pity the Billionaire: The Hard-Times Swindle and the Unlikely Comeback of the Right [Sajnáljuk a milliárdost: nehéz idők járnak a szélhámoságokra és nem valószínű a jobboldal visszatérése], Metropolitain Books, New York, 2012.
