Balázs Gábor, 2012. május 30-án a Rednews-on megjelent elemzése
Mi sem bizonyítja jobban, hogy igen nagy a tét a júniusi görög választások előtt, mint az a példátlan össztűz, amely a görög baloldalra irányul az európai sajtóban. Persze évek óta tart a hányingert keltő hadjárat a „lusta, ingyenélő görögök” ellen, most azonban mindez a teljes őrületbe torkollott. Ezek a görögök nem csak lusták, hanem nácik/komcsik is! Ideje lenne végre móresre tanítani őket.
A görög választások eredményei és egyáltalán a görög (és az európai) politikai helyzet a nemzetközi sajtóban nem más „mint jobb- és baloldali szélsőségek előretörése”. Ehhez persze arra van szükség, hogy a két „szélsőség” minden tartalmi, egymással gyökeresen szemben álló különbségétől eltekintsünk, és helyette a közös pontot, az azonosságot emeljük ki: „a szélsőségek Európa-ellenesek”.
Maga a módszer persze olyan régi, mint az országút: mindenki, aki nem kér a végletekig piacosított, neoliberális, rendpárti Európa-erődből (ahogy hívei oly büszkén nevezik), az nem lehet más, mint Európa-ellenes. Hogy létezhet esetleg egy másik, nyitott, szociális Európa-koncepció, az természetesen lehetetlen, egyáltalán, hogy létezhet más elképzelés, mint az övék? Ők hihetetlenek és hiteltelenek: hiszen szélsőségesek. Nem ezt mondjuk?
Ez a gyomorforgató eljárásmód Európa visszamaradott vidékein kiegészül még egy filozófiai bizonyossággal is: nem csak most aktuálisan érnek össze ezek a szélsőségek, hanem persze mögöttük az a mély igazság áll, hogy alapvetően a fasizmus és a kommunizmus jegyesek. Ugye-ugye.
Most azonban a görög politika kezelése, úgy hisszük, minden határt átlépett: egy kalap alá venni „szélsőségesek” címszó alatt egy lényegében csak a bevándorlókkal keménykedő, náci, bűnöző bandát (”Arany Hajnal”) és a Sziríza nevű radikális baloldali pártszövetséget – még ezen a szinten is hallatlan.
Természetesen nem tévedésről, vagy valamiféle kevésbé differenciált megközelítésről van szó, hanem egy nagyon is tudatos politikai deligitimációs szándékról, amely még a saját korlátolt koordináta-rendszere (melyben az „euro-szkepticizmus” a döntő kérdés, de az is csak formailag, hiszen az integráció tartalma mintegy eleve adott: megszorítások, Schengen, államok Európája) szerint is: hazudik. A Szíriza Európa-hívő párt, mely csak a Trojka ún. Memorandumát ellenzi, magát az Uniót természetesen nem, sőt még az euro-zónából sem akar kilépni!
Mindezt mint „Európára leselkedő veszélyt” eladni – elképesztő rágalmazás és oltári (és egyébként öngyilkos) baromság. Természetesen Európára nem a görög baloldal veszélyes (ne is hívjuk „szélsőbaloldalnak” hiszen ez a baloldal, ha csak a remélhetően haláltusáját vívó PASOK-kal nem akarunk ez ügyben tréfálkozni), hanem éppen a 30 éve hatalmon levő két párt és mindaz amit képviselnek. A hazugságok és a féligazságok keveréke, amely az európai vezető politikusok és sajtójuk teljes támogatását élvezi, hogy egy már félgyarmati sorba süllyesztett, kiéheztetett, példátlan megszorításokkal sújtott népet „lustának és elkényeztetettnek” nevezünk, hogy egy nép demokratikus választását feleslegesnek és veszélyesnek ítéljük.
A Sziríza elleni hadjárat célja kettős. Nemzeti szinten természetesen a cél a görög választók megfélemlítése, európai szinten pedig a közvélemény felkészítése arra, hogy egy nép szuverenitását egy mozdulattal a szemétbe lehet hajítani. Ennek a nagyon is tudatos stratégiának a végcélja pedig az, hogy Görögországot az új európai politika laboratóriumává tegyék: igen, végeredményében „mindannyian görögök vagyunk”, országainkra előbb-utóbb ugyanaz a sors vár, mint Görögországra. Minden országban el fog jönni az idő, hogy csak azok a pártok számíthatnak arra, hogy ne kezeljék őket „szélsőségesnek”, akik hajlandóak az új játékszabályok szerint játszani.
Ezzel a példátlan hadjárattal szemben igen gyöngék csupán azok a hangok, melyek például felvetik az európai politikai és gazdasági vezetők felelősségét a mostani helyzetben, akik ráerőltették az országra az újabb és újabb „megmentési (értsd: a hitelezők megmentésére irányuló) terveket”, melyek csak fokozták a bajt – mint ezt már minden józan elemző elismeri. Meg persze arról is kevés szó esik, hogy ugyanezek a vezetők voltak azok, akik elfogadtatták az ún. Dublin-II-tervet, amely a menekültek számára valódi börtönöket hozott létre a bevándorlásnak leginkább kitett Görögországban, hogy ezzel kímélje meg ettől a „problémától” az éppen a szélsőjobboldal kegyeit kereső európai kormányokat (Sarkozy egyenesen a Schengeni-övezetből való kilépéssel fenyegetőzött emiatt!). Márpedig a görög neonácik előretörése jórészt éppen ezzel volt magyarázható: azaz azzal a nagyon felelős európai politikai döntéssel, hogy a bevándorlókat blokkolják a határországokban. Másrészről előretörésük persze éppen annak a politikának volt köszönhető, amely inkább mentette a hitelezőket, mint magát a görög népet. A görög nácik undorító pofája csak a másik arca a mai európai politikának, amely inkább hagyja a menekülteket tengerbe fulladni, mint hogy beengedje őket.
Valójában mondjuk a Sziríza júniusi választási győzelme a lehető legkevésbé veszélyes a képviseleti demokrácia/kapitalizmus duett utolsó hívei, vagy az európai gondolat fáradhatatlan harcosai számára.
Ugyanis nagyjából ez az utolsó esélyük.
