A görög kiút: a periféria problematikája

Kategória: 2012. május
Írta: Kosztasz Lapavicasz
Találatok: 4196

A görögországi válság a csúcspontjához közeleg, s az a pálya, amelyre az ország rá fog lépni, évekre előre egész Európa sorsának alakulását befolyásolja majd. Akik azt gondolják, hogy Görögország kis ország, hiszen mindössze 2%-t állítja elő az Európai Unió GDP-jének, s ezért a következmények kezelhetők lesznek, ténylegesen nem fogják fel az eurózóna válságának súlyát és természetét.

Görögország jelenlegi bajainak elsődleges okozója eurózóna tagsága, ez döntötte teljesen romba a gazdaságot. Az ország annak a régi mítosznak az árát fizeti meg, amely szerint, ha egy gyenge gazdaság szilárd és erős valutával rendelkezik, az azonos rangra emeli egy erős gazdasággal. A valóságban a szilárd és erős valuta leginkább tönkreteszi a gyenge gazdaságot. Ezt a leckét rövidesen újra meg kell tanulni Portugáliában, Írországban és Spanyolországban is.

ath2Görögország most az eurózóna elhagyása felé vett irányt, s példáját feltehetőleg követni fogja a perifériához tartozó több ország is. Ez a monetáris unióra nézve súlyos következményekkel fog járni. A kilépés következményeinek kezelése, szükségessé teszi a gazdasági ellenőrzés újbóli bevezetését, ami a neoliberális piacbarát megközelítésű gazdaságpolitika jelentős visszavonulását jelenti.

Az Európai Monetáris Uniót (EMU) gyakran az európai integrációhoz vezető politikai lépésként, az európai népek közötti szolidaritás megnyilvánulásaként értelmezik. A valóság azonban teljesen más. Az euro egy nemzetközi tartalék-valuta, amely képes a dollárral versenyre kelni, s amely legesleginkább az európai nagybankok és nagyvállalatok érdekeit szolgálja. Az euró ezen kívül, egy nagyon sajátos fizetőeszköz, amelyet független államok hierarchikus szövetsége ex-nihilo, azaz a semmiből hozott létre.

Az euro konstrukcióval kapcsolatban két alapvető problémáról kell szólnunk, amely létrejöttének sajátos körülményeit tükrözi, s egyben elvezet majd kudarcához is. Az első probléma a pénzügyi politika és a fiskális politika közötti ellentmondás számtalanszor „megrágott” kérdése. Az EMU pénzügyi térsége homogén, s az Európai Központi Bank (EKB) azonos feltételek mellett teszi lehetővé a hitelfelvételt minden bank számára. Ugyanakkor az EMU fiskális térsége heterogén, hiszen végeredményben minden állam szuverén módón dönt adó- és költségvetési politikájáról. Az EU kísérletet tett arra, hogy a problémát kezelje, s a Stabilitási és Növekedési Paktum, majd a jóval szigorúbb Fiskális Paktum révén fiskális fegyelmet kényszerítsen rá a tagállamokra. Fiskális kérdésekben voltaképpen a nemzeti szuverenitás nem szűnt meg     

A második nem kevésbé súlyos ellentmondást, lényegesen kevesesebben ismerik fel. Nevezetesen arról van szó, hogy miközben az EMU homogén, a bankszektor heterogén. Nincs olyan, hogy „európai” bank, csak francia, német, spanyol és egyéb bankok vannak. Noha ezek a bankok likviditási szükségleteiket az EKB révén, a homogén európai monetáris térségben tudják biztosítani, ám, ha fizetőképességük veszélybe kerül, saját államukhoz kell segítségért folyamodniuk. A bankok tehát transznacionális fizetőeszközzel operálnak, miközben végső fokon nemzeti intézmények.

Nincs európai nép

A probléma gyökere az egységes, vagy föderatív európai állam hiánya, ami egy egységes európai démosz hiányát tükrözi. Európa változatlanul nemzetek alkotta kontinens, amely fölé egy olyan gazdasági építményt emeltek, amely úgy tesz, mintha a nemzetek nem is lennének fontosak. Ez a perdöntő igazság döntő szerepet játszott az eurózóna válságának kialakulásában, s egyben ez az, ami rendkívüli módón megnehezíti a válság megoldását.

Az eurózóna válságának tényleges oka nem a fiskális fegyelmezetlenség, hanem az a körülmény, hogy a periférián elhelyezkedő országok valamennyien elvesztették versenyképességüket. Az EMU-tagokat mereven rögzített cserearányok, egységes pénzügyi politika, és kívülről diktált fiskális fegyelem ketrecébe zárták. Nagyobb versenyképességet csak a munkaerő generálhatott, ez viszont kegyetlen versenyt eredményezett az EMU-n belül. A versenyt Németország nyerte meg az állam fegyelmező szerepének, a német munkavállalók meghátrálásának, a jóléti állam létének, s a kapcsolódó intézményi tényezők sorának köszönhetően.

A versenyképesség mérésének standard eszköze az egységnyi időre jutó nominális munkabér, ami több mint egyszerűen a munkabér. A versenyképesség elvesztését jelzi, ha az egységnyi időre jutó nominálbér gyorsabban nő, mint más országokban. Az alábbi összehasonlító táblázat mutatja az egységnyi időre jutó nominálbér alakulását Németországban és a periféria államaiban. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy az egységnyi időre jutó nominálbér abszolút nagysága országonként rendkívül eltérő, ami viszont fontos, hogy miként változtak a bérek egymáshoz képest. Az összehasonlíthatóság érdekében az 1995-ös szinten egységesen 100-nak tekintettünk valamennyi egységnyi bért. Az ábra azt mutatja, hogy a német egységnyi időre jutó nominális munkabér ténylegesen évekre „lefagyott”, következésképpen szisztematikusan nőtt a versenyelőnye a periférián elhelyezkedő országokéval szemben.

A versenyképesség elvesztése jelentős folyó fizetési mérleghiányt eredményezett a periférián, és ennek tükreként hatalmas többletet a német oldalon. A hiány finanszírozásához a periféria országai arra kényszerültek, hogy külföldi hiteleket vegyenek fel. Az EKB alacsony kamatozású hitelei megkönnyítették a hitelfelvételt, a periféria bankjainak pedig, hogy belföldön kiterjesszék hitelezési tevékenységüket. A periférián felhalmozódott adósság végső fokon a németországi befagyasztott munkabérköltségekkel hozható oksági kapcsolatba.         

           

Ábra Az egységnyi munkabér alakulása az euró-zónában (1995 = 100)

ábra 

Forrás: AMECO

Az ábra azt mutatja, hogy az EU kísérletet tett a probléma megoldására, azzal, hogy takarékossági programok és strukturális kiigazítás révén, a perifériákon leszorítsa az egységnyi időre jutó nominális béreket. Az átállás, különösen Görögországban, viharos volt, járulékos társadalmi költségei pedig kolosszálisak. Az ábra ugyanakkor azt is mutatja, hogy mindaddig, amíg a német bérszínvonal ténylegesen változatlanul alacsony marad, ez a politika reménytelenül kudarcra van ítélve. Ugyanis, a periféria országai, ha elvesztett versenyképességüket vissza akarnák szerezni, s Németországot be akarnák hozni, arra kényszerülnének, hogy a béreket szüntelenül csökkentsék. A dolgok minden valószínűség szerint társadalmi robbanáshoz és az eurózóna összeomlásához vezetnének.

Az a törekvés, hogy a munkaerő költségét bércsökkentés révén szorítsák le, az Európai Unió lényegét kifejező neoliberális ideológia részét képezi ugyan, de elsősorban az EMU sajátos szerkezetéből adódik. Az eurózóna válságának gyötrelmes politikai kérdése az, hogy ki fogja viselni a periférián bekövetkező fizetésképtelenségek költségét? Különösképpen kérdéses, hogy ki fogja Európa-szerte megvédeni a bankok tucatjait? Az EMU nemzeti alapjainak az elvével összhangban, az un. „magországok” nem voltak hajlandóak magukra vállalni a periféria országainak az adósságait. Érthető, az államok ódzkodtak más államok bankjait megsegíteni.

 

A pénzügyi unió belülről indult bomlásnak

Magától értetődően tehát az Európai Unió az államközi hitelnyújtási mentőcsomagok mellett döntött, és ehhez a megszorító politikák bevezetését és olyan szerkezeti átalakításokat írt elő, amelyek a munkaerő költségek csökkentését okozzák. Az olyan alternatív javaslatokat, mint az euró kötvények kibocsátása, vagy hogy az adósságot vásárolja fel EKB, vagy hogy a „magországok” költségvetése terhére oldják fel az adósságválságot, elvetették. Az ilyen és ehhez hasonló politikák ugyanis szembemennek az EMU alapvetően nemzeti jellegével. Amennyiben ilyen politikák bevezetésére kerülne sor anélkül, hogy ezt megelőzően megoldanák egy nemzetek feletti federációs állam létrehozásának a problémáját, vagy anélkül, hogy előbbre lépnének egy európai démosz megteremtése felé vezető úton, óriásiak lennének egy robbanással fenyegető politikai válság kockázatai.

Mindenesetre az EU stratégiája kudarcra van ítélve, mivel nem képes hatékonyan kezelni az Union belüli versenyképességi szakadékot, ugyanis a perifériákon növekszik az adósság és a gyengülő gazdaságok egyre kevésbé képesek eleget tenni adósságszolgálati kötelezettségeiknek. Paradox módón ez a stratégia kudarcra van ítélve azért is, mert megerősítette az EMU bankok nemzeti karakterét. Minél jobban elhúzódik a válság, tőkeéhségüktől vezettetve a bankok annál közelebb kerülnek saját államukhoz, hogy soron kívüli likviditási támogatást szerezve folytathassák hitelműveleteiket. Az EMU banki térsége még erőteljesebben nemzeti jellegűvé vált, miután a bankok még szorosabban saját nemzetállamuk ernyője alá húzódtak. A pénzügyi unió belülről indult bomlásnak.

A felbomlást csak az EMU egészét érintő jelentős változásokkal lehetne megelőzni. Legfőképpen a periféria termelékenységének és versenyképességének a növelését segítő Marshall Tervhez hasonló programra lenne szükség. Németországban pedig a munkabéreket kellene lényegesen megemelni és ehhez egy jövedelemátcsoportosítási politikát kell végrehajtani. El kellene engedni a periféria országainak az adósságait (legalább részben), és be kellene vezetni egy költségvetési átcsoportosítást az országok között. Végül pedig nem kerülhető el a bankrendszer teljes átalakítása, majd a fizetőképesség szavatolására létre kell hozni egy nemzetek feletti hatóságot. Ezek európai szintű mély politikai és társadalmi átalakítást igénylő hatalmas feladatok.

A periféria szempontjából valószínűleg már késő van. Az EMU felbomlása mély társadalmi elégedetlenséget gerjesztett, hiszen a válság társadalmi költségei egyre csak nőttek miközben semmiféle kilátás sincs a növekedésre. A periféria országai a kiválás felé menetelnek, s köztük Görögország az első számú jelölt. A fizetésképtelenség megelőzését szolgáló politikák békeidőkben példátlan gazdasági recessziót eredményeztek. A GDP kumulatív zsugorodása 2010-12 között valószínűleg mintegy 20% lesz, miközben a munkanélküliség elérheti a 25%-ot. A politikák végzetes csapást mértek a bérekre és a nyugdíjakra, a városokban pedig humanitárius válság van kialakulóban.

Az aggregát kereslet továbbra is siralmas állapotban van. A beruházások őt év óta visszaesőben vannak, a fogyasztás folyamatosan csökken, az export 2010-11-ben némileg megélénkült, de 2012-ben tetőzött. A 2012. márciusi adósság átütemezés az ország számára csak némi enyhülést eredményezett, s hosszú távon az államadósság terhei elviselhetetlenek. A szerencsétlenség kellős közepén az EU, az IMF és az EKB alkotta trojka 2013-14-re a közkiadások további 11-12 milliárd eurós csökkentését igényli, azzal a céllal, hogy a költségvetésben lényeges nagyságrendű primer többlet keletkezzék. Azokat, akiket az istenek el akarnak pusztítani azokra először tébolyt bocsátanak.      

A “szilárd” valuta okozta pusztítás egyenetlenül érintette a görög társadalom egyes szegmenseit. Az uralkodó elit minimális kárt szenvedett, miközben a bérből és fizetésből élők körében súlyos pusztítást végzett. A parasztságot is súlyosan érintette, amit azonban a magas agrárárak részben ellensúlyoztak. Az ország társadalmi és politikai berendezkedésére nézve a legsúlyosabb veszélyt azonban a középosztály - a kis és közepes vállalkozásokat, az önfoglalkoztatókat és a közszolgákat ideértve - ellehetetlenülése jelenti. Nincs okunk meglepődni azon, hogy a megszorítások politikája tartós elégedetlenséget szül és tömegsztrájkok, nagygyűlések, állampolgári engedetlenség, s fizetés megtagadás formájában kifejeződő ellenállásban nyilvánul meg.

Vissza a drachmához?

A május 6-iki választások azt mutatják, hogy a görögök döntő többsége ellenzi a jelenlegi adósságkezelés politikát, de bent kíván maradni az EMU-ban. Az ország mindinkább két politika táborra szakad: az egyik a jobboldali Új Demokrácia, a másik a baloldali Sziriza köré tömörül. Az előbbi zászlaja alatt azok sorakoznak fel, akik ez ideig megúszták a válság legsúlyosabb következményeit, ideértve az uralkodó elitet, a Sziriza pedig egyre inkább a bérből élők, és az elszegényedett középosztály tömegpártjává válik.

Mindkét tábor azt hangoztatja, hogy benn akar maradni az EMU-ban, de a politikai bizonytalanság miatt növekszik a kiválás melletti nyomás. Sajnálatosan a jelek azt mutatják, hogy az ország kaotikus viszonyok között fogja elhagyni az EMU-t, ami bankpánikhoz vezethet, miután a betétesek egyre nyugtalanabbak. Még abban az esetben is, ha mindez kaotikus körülmények között következne be, a nemzetközi szinten folyó vitákban mindenestre világosan körvonalazódnak a kiválás megvalósítását szolgáló lépések.

Első lépésként fel kellene mondani a hitel-megállapodásokat és be kell jelenteni a fizetésképtelenséget. Az országot ki kell vezetni a megszorítások zsákutcájából, véget kell vetni annak, hogy az ország a „saját farkába harapjon” azáltal, hogy folytatja az elviselhetetlen nagyságrendű hitelek törlesztését. Görögországnak saját kezébe kell vennie a döntéseket annak érdekében, hogy szembeszálljon a válsággal és átalakítsa gazdaságát. Ezek után, komolyan neki kell rugaszkodnia az adósságok leírásának. Ennek érdekében, egyebek mellett létre kell hozni egy auditálási bizottságot, amelynek meg kellene vizsgálnia az adósságok jellegét, vajon legitimek-e és szociális értelemben fizethetőek-e?

A fizetésképtelenséget követően be kell vezetni a drachmát. Ezt a műveletet egy csapásra, feltételezhetően egy hétvégén kellene végrehajtani, amit rövid banki szünetnek kell követnie. A valuta standard módosítása három területen, nevezetesen monetáris, banki, és kereskedelmi téren fog vihart kelteni. A válság hatásának a minimalizálása érdekében, lehetőség szerint törekedni kell a három terület szigorú elkülönítésére.

A válság monetáris következményeként forgalomban maradna a drachma és az euro, sőt esetleg más papírpénzek is. Ez a bankok elszámolási gyakorlatában is gondot okozna, s végül elvezetne a szerződések valutanemeinek a megváltoztatásához, ami rengeteg peres eljárás forrása lenne. A válság banki komponense oda vezetne, hogy a bankok képtelenek lennének betartani a nemzetközi banki előírásokat, hiszen a betéteik és kötelezettségeik eredetileg euróban voltak, és ennek átvezetése teljesen felborítaná a mérlegüket. A bankok elvesztenék az EKB likviditási forrásaihoz történő hozzáférés lehetőségét, s az államadóssági csődkockázat is őket sújtaná. Következésképpen azonnal államosítani kellene a bankokat, s garanciát kellene nyújtani a drachmában lekötött betétekre. Állami garanciát kell nyújtani a vállalatok euró adósságára is. Végül azonnal helyre kellene állítani a Görög (nemzeti) Banknak pénzteremtő képességét.

A válság kereskedelmi szempontból az új drachma árfolyamának összeomlását fogja eredményezni. Rövid- és középtávon az árfolyamzuhanás lökést fog adni a versenyképességnek, s lehetővé fogja tenni a görög termelő ágazatok számára nem csak a belső piac visszahódítását, hanem a kivitel növelését is. Mindezek létfontosságú lépések lesznek a görög gazdaság talpra állítása és a foglalkoztatás növelése szempontjából. Mindazonáltal nagyon rövid távon áruhiány fog fellépni, s a külkereskedelmi passzívum miatt hiány lesz egyebek között nyersolajban, gyógyszerekben és bizonyos élelmiszerekben. Mindaddig szükség lesz árfolyam manipulációra, s adminisztratív jellegű beavatkozásokra, amíg helyre nem áll a fizetési mérleg egyensúlya.  

A kiválás rövid távú sokkhatása lesz az ára annak, hogy Görögország kimeneküljön az EMU csapdájából. Ezt követően Görögországnak a jövedelmek és a javak újraelosztását biztosító átfogó programra, továbbá a gazdaságot hosszú távú növekedési pályára állító iparpolitikára lesz szüksége. Ehhez arra is szüksége lesz, hogy módszeresen átszervezze az államot, s megtisztítsa a korrupciótól.

A görög kilépés feltehetőleg katalitikus erővel bír majd, s ösztönzőleg fog hatni a periféria több országára is, hogy elhagyják az EMU-t. Lehetetlen előrelátni, hogy képes lesz-e a monetáris unió kiállni ezt a sokkot. Európa, amelynek minden bizonnyal szembe kell néznie e fejlemény hatalmas költségvonzatával, bizonytalan kimenetelű súlyos megrázkódtatások elébe néz. Lehetséges, hogy az euró, a „szilárd” valuta összeomlása, kontinens-szerte társadalmi és politikai változások hírnöke lesz.

 

 

A szerző, a  School of oriental and african studies (SOAS) Londoni Egyetem közgazdasági professzora.


 

Fordította: Forgács András