hu | fr | en | +
Accéder au menu

Érvek a társadalmasított hitelrendszer mellett

A beruházók és a kormányzati vezetők új távlatokat keresnek: leginkább a válság kirobbanása előtti utolsó pillanatba szeretnének visszatérni „a pénzpiacok jobb szabályozásának” segítségével. De erről a „jobb szabályozásról” már annyiszor hallottunk, hogy nem nagyon hiszünk benne. S lehet, hogy éppen fordítva van: annak jött el az ideje, hogy előre, a jövő felé tekintsünk, arra vegyük az irányt.

Együttélés a magánszektorral

JPEG - 27.7 kio

Senki sem tagadja, milyen károkat képes okozni a közösségi szektoron belül – amelyről pedig feltételezzük, hogy „más logika” szerint működik – a magánszektorral, vagyis a tisztán a nyereségszerzés logikája alapján működő cégekkel való együttélés. A Credit Lyonnais (1) esete szépen rávilágított arra, hogy a neoliberális időszakban milyen akadályokba ütközik a közösségi-állami felügyelet. Igaz persze, hogy az 1984-es bevezető pillanattól kezdve, amikor is Laurent Fabius, akkori szocialista miniszterelnök az állami vállalatoknak a „nyereségtermelést” tűzte ki célul, a szóban forgó felügyelet elveszítette eredeti hivatását, küldetésének sajátosságát, rá jellemző jelentését, s így többé nem volt képes sem kidolgozni, sem megrendelni a magánszektor céljaitól alapvetően különböző célokat, amely ezért vált az egyetlen elfogadott, legitimnek elismert célrendszerré. Ezért aztán a Lyonnais azt játszotta, mint a „nagyok”: korlátlanul akarta növelni a nyereségét és a piaci részesedését, de mivel ezt az állami tulajdon biztosította garancia árnyékában tehette meg, tudjuk, hogyan végezte. Csak zárójelben jegyezzük meg: ugyanezen okból jelenthetjük ki nyugodtan már most – és valószínűleg nem tévedünk –, hogy ha engedélyezik a postának részvénytőkéje megnyitását, amelyről vezetői már jó ideje álmodoznak, a posta is úgy akar majd „globalizációt játszani”, hogy közben nemcsak az állami tulajdonosi háttérre támaszkodhat, hanem az „A” típusú betétkönyvekben (2) felgyülemlett megtakarításokra is. Egészen biztos, hogy hamarosan más sem fog járni a posta vezetőinek fejében, mint hogy pénzpiaci tevékenységekbe kezdjenek (modern és nyereséges), ahelyett, hogy a levélkézbesítéssel (unalmas és kiadással jár) foglalkoznának. Ezért már ma fogadást köthetünk arra, hogy a tapasztalatlanság és a későn jövők álmélkodásának halálos együttlétéből megint óriási pénzügyi katasztrófa lesz.

Amikor a közösségi-állami felügyelet szempontjai már nélkülözik saját speciális céljaikat – mivel átvették és elfogadták a piaci logikát –, akkor önmaguktól többé nem képesek feltartóztatni a magánszektorral folytatott verseny okozta káros következményeket, főleg amikor már minden érintett a pénzpiacok által beígért, magasan az átlagos nyereség fölötti profit reményének fényében sütkérezik. A kísértésnek persze nehéz ellenállni. Ezért kell a lehető legkisebbre csökkenteni a magán és a társadalmi tulajdonú egységek egymás mellett élését. Ez az érv szól – ha nem is a hitelrendszerek teljes államosítása, de legalábbis – egy többségi társadalmi tulajdonú szektor kialakítása mellett.

Persze igaz, hogy a legfontosabb érv, mely elismeri a betétek és a betétesek biztonságának közjó státuszát, nem annyira az államosítás, mint inkább a nem-magántulajdonlás mellett szól. Mert ez nem ugyanazt jelenti. A bankszektor nagyobbik részének államosításával szemben egy komoly érvet lehet felhozni. Sőt, egy alapvető érvet, hiszen az államosítás azt jelentené, hogy az állam közvetlen ellenőrzést gyakorolhatna minden hiteltermék felett. Miközben ez (elméletileg) a szuverén, demokratikus ellenőrzés lehetőségét jelenti, azzal a komoly hátránnyal jár, hogy a teljes pénzteremtést egy kézbe tennénk le – az államéba –, és nincs okunk feltételezni, hogy az állam a lehető legjobban fogja felhasználni.

Az erőszak-koncentrátum hatása

Ennek kimondása nem jelenti azt, hogy elviekben ítéljük el az államot, mintha lényegét tekintve lenne kevésbé becsületes és hatékony, mint a „magán”. A valóságtól igen elrugaszkodottnak kell lenni ahhoz, hogy ilyen értelmetlenségeket állítsunk most, amikor a magánpénzpiacok a kapitalizmus történetében eddig sosem látott mértékű anyagi rombolást jelentő nagyelőadást mutatnak be. De figyelembe véve az állam méretét és hatalmát, minden okunk megvan a bizalmatlanságra, hiszen nagyon is elképzelhetőek, előrevetíthetőek a legkülönfélébb visszaélések, esztelenségek és mértéktelenségek. Erre külön is oda kell figyelnünk, ha érzékeljük, hogy olyan tömény erőszakkal, robbanásig feszült erőszak-koncentrátummal van dolgunk, mint amilyen a pénz. Hiszen a pénz önmagában testesít meg társadalmi hatalmat, amelyet minden más hatalom, kicsi és nagy, erős és gyenge, magán és állami, nagyon elszántan próbál megkaparintani. A pénz az a metajószág, vagyis az a konkrét jószág, amely az árutermelő társadalomban lehetővé teszi, hogy egyéb javakhoz hozzájussunk. Ezért a vágy születésének és felkeltésének közvetlen eszköze. Az árutermelő társadalomban bármilyen fajta tárgyra irányuló vágyat csak a pénzen keresztül lehet kielégíteni – legyen az a legmagasabb rendű, mint az irodalom, a színház, a film, vagy a legsilányabb, mindegyik a pénz Mammon erős csábítását, hatalmának mágneses vonzását szemlélteti. Nem számíthatunk tehát semmiféle belső önmegtartóztatásra vagy önszabályozásra, mely képes a pénz iránti vágyat kordában tartani. Ugyanígy nem látjuk, hogy ha a pénzteremtés joga kizárólagosan az állam kezébe kerül, vajon milyen csoda folytán lesz képes ellenállni, hogy ne a „saját számlájára teremtsen” pénzt.

Ezért feltételezhetjük, hogy egy egységesített állami hitelezési központ nagyon is gyakran engedne a kísértésnek, és a gazdasági szempontok szerinti kiválasztás helyett – ami pedig normális esetben a hitelnyújtás rendje – politikai szempontokat venne figyelembe. Ez pedig túlzott eladósodottsághoz, a vele járó rossz követelésekhez vezetne, sőt, reális a veszélye annak is, hogy a politikailag nem megoldott konfliktusokra is pénzteremtéssel válaszolna. Rövid távon tényleg nincs a politikai gépezet kerekeit hatásosabban megolajozó szer, mint a pénz. Bármilyen, vagy szinte bármilyen társadalmi elégedetlenséget meg lehet szüntetni többlet pénzügyi források rendelkezésre bocsájtásával, s ez a hatékony kenőolaj megkíméli a döntéshozókat azoktól a nagyon is fájdalmas döntésektől, amelyeket pedig egyébként minden költségvetési korlátozás alatt álló közfinanszírozási döntéskor meg kell hozniuk.

Pedig az állam, felépítésénél fogva, az a terep, ahol lecsapódnak és egymásra rakódnak a társadalmi konfliktusok, ezért nem nehéz elképzelni, milyen sebességgel terjedne el annak a híre, ha az állam „tisztán” pénzteremtéssel oldana meg egy nehéz helyzetet. Ha ezek után közismertté válna, hogy a pénzteremtés csapja politikai nyomással megnyitható, a társadalom minden szektorából azonnal megrohamoznák az államot, hogy ugyanazt a kedvezményes elbírálást megkapják. Ahhoz, hogy átérezzük, milyen mértékű politikai és szociális erőszakot sűrít magába a pénz, meg kell próbálni elképzelni a pénz iránti vágyat, amely az egész társadalmat elöntené, és azt az általános rohamot, mely a „pénzteremtő állam” felé indulna el ezt követően.

Az állami pénzügyek esetében a visszaélések kockázatának bemutatása nem jelenti azt, hogy tagadni akarjuk a magántulajdonban lévő pénzelosztási rendszer okozta károkat, sem pedig azt, hogy elvileg ne lehessen feltételezni egy felvilágosodott és a szociális szükségleteket megfelelően finanszírozó, köztulajdonban lévő hitelrendszert. Így például a hitelek odaítélésében szerepet játszó politikai szempont – amelyre utaltunk – önmagában véve nem feltétlenül igazolhatatlan. Nagyon is lehetséges például hitelekkel támogatni olyan krónikusan deficites gazdálkodó egységeket, amelyek magánbankoktól természetszerűleg nem kapnának hitelt és amelyek közszolgálati feladatokat látnak el. Gond abból keletkezik, ha a politikai döntés következetesen a gazdasági szempontok elé helyezi magát és az egyetlen kritériummá válik. Az igazi veszély egyfelől mikrogazdasági, hiszen a kiadott hiteleket nem fogják tudni törleszteni, másfelől makrogazdasági, hiszen a túlzott pénzteremtés következtében megjelenik az inflációs nyomás. Azok, akik az államot „beveszik”, elsősorban politikai célokat követnek, például saját hatalmon maradásukat, és fennáll a veszély, hogy ennek érdekében minden rendelkezésre álló eszközt – ideértve a pénzügyieket is – igénybe vesznek.

A pénzügyi és bankári rendszer teljes átalakítása

Így tehát a sürgősen és nagymértékben végrehajtandó államosítás csak átmeneti állomás. Idővel a cél a pénzügyi és bankári rendszer teljes átalakítása olyan irányban, mely elismeri a képviseleti-megbízotti elv lényegét a pénzteremtés folyamatában, sőt, ennél is messzebb megy, és fenntartja a megbízottak (a bankok) működési önállóságát. De az igazi változást hozó fontos pont a feladatkör újrafogalmazása, amelyben egyértelműen kimondatik, hogy a megbízáskor a közfeladatok elvének kell érvényesülnie. Ez abból is következik, ha komolyan vesszük – és elemzésünkben ez a fő szempont –, hogy a megtakarítások és a betétek a társadalom létfontosságú közösségi termékei, vagyis közjavak. Ezért a banki feladatkörök újra meghatározásakor az alábbi szempontokat lehetne figyelembe venni:

Frédéric Lordon

Morva Judit

(11.a pénzteremtéssel megbízottak (a bankok) nem lehetnek magán részvénytársaságok;

(22.a bankok nem lehetnek sem magán részvénytársaságok, sem közvetlenül az állam irányítása alá tartozó közösségi tulajdonban levő cégek, hanem nem nyereségorientált vagy legalábbis korlátozottan nyereségorientált cégeknek kell lenniük.

Itt az alkalom, hogy megválaszoljunk egy kérdést. Azokét, akik abból indulnak ki, hogy mivel a pénzteremtés ex nihilo, a semmiből indul, abból az következne, hogy nem jogos kamatot szedni. Meg kell jegyezni, hogy ez súlyos érv. Ha a „bankári szolgáltatás termelése”, vagyis a hitelkibocsátás semmibe sem kerül, hiszen nem szükséges hozzá semmilyen előzetesen felhalmozott megtakarítás vagy vagyon, akkor tényleg nehezen emészthető meg: miért kell felárral törleszteni a hiteleket. De a valóság azért más, mint a tisztán elméleti séma. Először is a pénzintézetek működési költségeit fedezni kell. Utána pedig, és ez a lényeg, attól még, hogy a bankok ex nihilo, vagyis a semmiből teremtenek pénzt, finanszírozási forrásokra van szükségük. A hitelek egy része azért előzetesen felhalmozott vagyonok, megtakarítások fedezetével jön létre. De főleg a bankközi, vagyis a kereskedelmi bankok egymás közötti forgalmának egyenlegét kell központi banki pénzzel kiegyenlíteni, amelyhez csak a központi banknál lehet hozzájutni, mégpedig a jegybanki alapkamatot megfizetve.

A fenti szempontok figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy igen, az ex nihilo pénzteremtés miatt a bankok által folyósított hitelek teljes összegére felszámolt kamat visszaélés, ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy a hiteleket nulla kamattal adják, hiszen a bankoknak vannak költségeik, köztük a különböző refinanszírozási költségek, azokat pedig elő kell teremteniük. Ebből az következik, hogy a hitel árát, a kamatot a jegybanki alapkamat alapján kellene elszámolni, de csak annak arányában, amennyire egy bank tényleg a jegybanknál refinanszírozza magát. Ehhez hozzá kell számítani egy felárat, hogy teljen a bank működési költségeire és technikai fejlesztéseire.

A hiba ebben a „kamatot megkérdőjelező” logikában az, hogy a kamatot csak mint egyszerű árat veszi figyelembe, amely alapvetően és végső soron csak akkor elismert és jogos, ha a hitelt nyújtók valós költségein alapszik. De így nem vesszük figyelembe, hogy a központi bank alapkamatán keresztül a kamat nemcsak – sőt, elsősorban nem – egy magán pénzkereslet és egy magán pénzkínálat közötti kereskedelmi kapcsolat eredménye, hanem a pénzkínálat és a pénzkereslet általános felügyeleti eszköze. Jobb ezt kevésbé „technikai”, inkább antropológiai megközelítésben kifejezni: a kamat egy eszköz, mely kívülről tartja kordában a határtalan és kielégíthetetlen pénz iránti vágyat. Ha a bankok egy technikai és intézményi-szabályozási csoda folytán képesek is lennének nulla kamattal hitelt nyújtani, akkor is fenn kellene tartani – akár mesterségesen is – annak lehetőségét, hogy az ügyfeleknek kamatot kelljen fizetniük. Hiszen a tőke visszafizetésének kötelezettsége esetleg nem elegendő arra, hogy egymagában tartsa kordában a fizetési eszköz iránti „többlet” keresletet. A „többlet” azt jelenti, hogy több mint a rendszeres jövedelem, hiszen végül is a hitel hatása és célja: a gazdasági szereplők költségvetési korlátját időlegesen feloldani és lehetővé tenni, hogy többet költsenek, mint a keresetük.

A hiteligény kordában tartása

Éppen amiatt, hogy korlátok áthágását teszi lehetővé: a hitel iránti vágy robbanásveszélyes. Ha nem teremtjük meg annak a lehetőségét, hogy ellenőrzés alatt tartsuk, akkor bizonyos értelemben „a túlzott fizetési eszköz többletnek” tesszük ki magunkat: makrogazdasági értelemben fizetőképessé teszünk egy olyan keresletet, amely többletet jelent a termelő kapacitásokhoz képest, vagy mikrogazdasági értelemben vett többletnek, mely akár általánossá is válhat, és akkor a túlzott eladósodás formájában jelenik meg. Ekkor az adósok törlesztési képessége erősen a konjunktúra alakulásától függ, és könnyen megbillenhet. Ezért a monetáris politikának kötelezően meg kell tartania azokat az eszközöket, amelyeket szükség esetén felhasználhat a hiteligény kordában tartására, hiszen nem biztos, hogy a tőke visszafizetésének kötelezettsége elég arra, hogy fennmaradjon egy pénzügyi-reálgazdasági egyensúlyi helyzet, és csak a kamat – amely szükség szerint növelhető és csökkenthető – lehet ez az eszköz. A kamatot kizárólag mint „árat, igazságos és jogos vagy nem jogos árat” értelmezni monetáris tekintetben éppen azt jelenti, hogy a lényeget nem vesszük figyelembe, vagyis éppen azt, hogy a pénz nem olyan áru, mint a többi

(3) , melyeknél elég, ha az ár a valós költségszerkezetet tükrözi vissza. Ez a pénz valós természetének – mely szerint koncentrált vágy és ebből következően erőszak – nem, illetve félreismerése.

Szakadjunk el a kamat mint ár és a kamat mint szabályozás problémaköröktől… De persze jobb, ha észben tarjuk, hogy a banki nyereség önmagában is első osztályú tét, ahogyan azt az az összeomlás-sorozat mutatja, ahova a piacok varázslatos világának kábult követése vezetett el. Arról se mondjunk le, hogy levonjuk a magától értetődő következtetéseket: a gazdasági szereplők pénzben megtestesülő vagyona mint bankbetét a közjavak körébe tartozik, ezért nem engedhető meg, hogy ki legyen téve a pénzügyi nyereség kísértésének. És ha kiderül, hogy a nyereség utáni vágy ellenállhatatlan – persze hogy az a kapitalizmusban, amelynek végcélja maga a végtelenül növekvő nyereség –, akkor rögtön a kezdet kezdetén szárnyát kell szegni ennek a vágynak. Első számú intézkedésként meg kellene tiltanunk a magán részvénytársasági tulajdonlást, hiszen egy részvénytársaságnak nincs is más célja – mondhatnánk az a lényege –, mint hogy minél nagyobb profitot érjen el, a cél a nyereségek végtelen növelése. Ezért a jövőben a bankokat a kezdetektől úgy kell szabályozni, hogy korlátozottan legyenek csak nyereségérdekeltek – hiszen mindent figyelembe véve, az elismerten veszélyes vágyak kordában tartásának nincs jobb módja, mint a kőkemény szabályozás.

Egy új típusú bank

Vajon van-e a rendelkezésünkre álló jogi lehetőségek között olyan, amelybe beleilleszthető egy új típusú bank? Ha nincs, semmi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy kreatívak legyünk. Találjunk ki egy átmeneti státuszt: egy köztes változatot a tőkésvállalatok és a köztulajdonban lévő egységek között, amely nem egyszerű egyesület, nem is NGO (= nem kormányzati szervezet), hanem egy sui generis forma, vagyis minden mástól eltérő jellegű. Mi lenne a célja ennek az ad hoc létrehozott státusznak? S ha van, miért ne használjunk fel egy már létező jogi megoldást a köztulajdoni szervezeti formák közül?

A válasz, mint az már korábban is kiderült, a közfelügyelet problémájára keresi a megoldást: nem közvetlen állami felügyeletre, hanem valamilyen tágabban értelmezett közösségi felügyeleti formára kell gondolni. Ez tehát a harmadik pontja ennek az összegzésnek, melyben megpróbálok meghatározni egy lokális közfelügyeletet a bankok számára, melyet az alkalmazottak, az ügyfélvállalatok, egyesületek, önkormányzatok és az állam helyi képviselői gyakorolnának. Hasonlóan ahhoz az érvhez, amely az imént az egységesített állami-közösségi hitelezési központ mellett szólt, itt is ki kell mondani: szó sem lehet arról, hogy a hitelfelvételben érdekeltek közvetlenül dönthessenek a hitel-odaítélésekről, vagyis hogy a hitelkérelmet benyújtók ülésezzenek a hitelbírálati bizottságokban. Az ő helyüknek ennél távolabb, nem közvetlenül a működési területen kell lenniük. Nekik a bank céljainak meghatározásában és a monitoring bizottságok munkájában kell részt venniük, viszont minden egyes szinten, a helyitől (például a megyein vagy bármilyen olyan területi szinten, amelynek értelme van az adott pénzintézetnél) egészen fel a „bankcsoport” szintjéig.

Mindez nagyon hasonlít a szövetkezeti bankok rendszerére – főleg arra a régebbi szövetkezeti bankrendszerre, amely még nem vette át a pénzpiacok logikáját (amivel azután el is fordult eredeti céljaitól és működési elveitől) –, ám néhány alapvető különbséggel. Mindenképpen érvényben maradnak a következők:

1. fenn kell maradnia több, a pénzteremtésre felhatalmazott, egymástól is független szervezetnek, vagyis banknak;

2. az új típusú (banki) közszolgáltatás ne tartozzék sem a közvetlen állami, sem a nyereség vezérelte magánszektor ellenőrzése alá;

3. a helyi közösségek által végzendő ellenőrzést intézményi közvetítésen, vagyis meglévő intézmények kijelölt képviselőin keresztül gyakorolnák, így biztosítva lenne a közelség és a helyismeret, de a megfelelő távolság is, vagyis nem lenne összefonódás sem.

E főbb jellemzők már nem egy egységesített állami hitelezési központot írnak le, találóbb lenne társadalmasított hitelrendszernek nevezni.

Azzal, hogy kivesszük a bankokat a magánszektor köréből, elkerülhetetlenül felmerül a saját tőkének, a bankok alaptőkéjének a kérdése. Természetesen e bankok hosszú távú hiteleket is nyújtanának, de nem bocsáthatnának ki részvényeket. De vajon a közfinanszírozáson keresztül képes lesz-e az állam egyedül biztosítani a tartós forrásokat e társadalmasított hitelrendszernek? Ha feltételezzük, hogy igen, akkor jogi szabályozással kell kizárni, hogy az egyetlen saját tőkét biztosító státusz ne adjon az állam kezébe döntési hegemóniát: olyan új világban vagyunk, ahol a gazdasági erőviszonyokat, a hatalmi kapcsolatokat új alapokra helyezzük, pontosabban kifejezve tisztán politikai alapokra, vagyis teljesen elszakítva a gazdasági viszonyoktól, konkrétan a pénzügyi tulajdonosi viszonyoktól. A részvényes kapitalizmusnak sikerült elhitetnie – mint egy olyan igazságot, amelyen soha nem lehet túljutni –, hogy a döntési és beleszólási lehetőségek feloldhatatlanul függnek a pénzügyi tulajdonostól, vagyis a tőketulajdontól.

Szinte oda vagyunk azért a sikerért, mely pedig még a gondolatainkból is kitörölte azt a lehetőséget, hogy a vállalatokban a hatalom megoszlása máshogy is történhet. Mint ahogyan azt a nagyon is egyszerű elképzelést is, hogy az emberek közötti viszonyok megszervezése, a kifejezés eredendő jelentése szerint tisztán politikai kérdés. Nincs ez másképp gazdasági területen sem, a politika tulajdonsága megmarad a gazdaság világában is, ott is a politikának kell megszerveznie az emberek közötti kapcsolatokat. A társadalmasított hitelrendszernek az a célja, hogy megteremtse azokat a konkrét intézményi formákat, amelyekben képesek leszünk az emberek közötti kapcsolatokat teljesen visszapolitizálni – amelyeket egyébként sosem lett volna szabad hagyni depolitizálni a kapitalista logika alapján –, és amelyekben a saját tőkét biztosító egység, állam vagy magántulajdonos ezen a jogcímen semmilyen hatalomra sem tehet szert.

Ennek ellenére, ha le is mond az állam arról, hogy éljen a hatalmával – ami együtt jár azzal, hogy ő adja a tőkét – még akkor is előre látható, hogy milyen nagy nyomás alá kerül majd a közfinanszírozás, amikor biztosítania kell a társadalmasított hitelrendszer teljes tőkéjét, főleg ha az átmenet brutális körülmények között fog megtörténni. Vajon ez azt jelenti, hogy ha az átmenet sürgősséggel fog lezajlani, nincs megoldás a bankrendszer fizetőképességének és tőkeellátásának fenntartására? Nem, hiszen az állam számára nyitva áll a lehetőség, hogy nem közvetlenül kell tőkét biztosítania, hanem garancia formájában járul hozzá a bankok feltőkésítéséhez. De vajon jó megoldás-e a társadalmasított bankrendszert kizárólag az állami garancia hátterével működtetni? Igen, abban az esetben, ha a társadalmasított bankok a fent leírt feltételek között működnek, vagyis ha távol tartjuk őket az egyébként is szigorú korlátok közé szorított pénzpiacoktól, főleg ha az előírásoknak megfelelően, jogszabályokban rögzítetten csak korlátozott nyereségességi feltételeknek kell megfelelniük.

Kizárólag úgy lehet némi eséllyel szembeszállni a verseny okozta ellenállhatatlan kapzsisággal, vagyis azzal a lendülettel, amely a nyereségeket végtelen növekedésre ítéli, és mindig magasabb és magasabb profitelvárásra ösztönöz, ha a nyereségesség felső határát jogilag is pontosan meghatározzuk. A bankrendszer fizetőképessége, jobban mondva fizetésképtelensége tulajdonképpen csak két, egymással ellentétes helyzetben merülhet fel. Vagy amikor a magánrészvényesek a végtelenségig elvakultan egyre magasabb nyereségre törekednek, amely képes a legvégső ellenőrizhetetlenségig fokozni a kockázatvállalást és ezzel a hitelezést. A másik eset, amikor a közvetlen állami tulajdonos a köztulajdonban lévő bankoknak előírja a túlzott pénzteremtést, amely a gazdaság általános szükségleteihez képest túlzó pénzteremtést jelent, vagy bizonyos esetekben egyes kedvezményezettek túlzó hitelezését jelenti. Ez pedig az infláció, vagy a helyi, vagy a globális eladósodottság veszélyét hozza magával. De a társadalmasított hitelrendszer éppen hogy nem érzékeny erre a két veszélyre, és ez azzal jár, hogy a „bankrendszer fizetőképessége” a lehető legmagasabb szinten marad.

Vajon ha a társadalmasított bankrendszer, mindent figyelembe véve, jobban meg van védve a nagyzási mánia veszélyétől, mint bármely más típusú bankrendszer, nem áll-e fenn ellentétes irányú veszély, mely szerint a verseny és a profithajsza megszűnése után nem hajlandó elegendő hitellel ellátni a gazdaságot. Ez a veszély sem tűnik reálisnak, épp a politikai beleszólás lehetősége miatt, hiszen ha a tulajdonosok érvényesíteni fogják az érdekeiket, akkor magas szinten tartják fenn a finanszírozást. Arra kell vigyázni, hogy az intézményes beleszólási jogok és lehetőségek – amelyek hatalmi egyensúlyi helyzetet hoznak létre – ne a „mindent vagy semmit” két végletének egyikét valósítsák meg.

(1) Franciaország egyik régi, még a 19 században kialakult nagy lakossági bankja, amely állami tulajdonban volt, és 1993-ban, nagy botrányok közepette, majdnem csődbe ment.

(2) A legnépszerűbb lakossági betétkönyv, amilyet eredetileg csak néhány államilag támogatott pénzintézetnél lehetett nyitni.

(3) Polányi Károly: La Grande Transformation [A nagy átalakulás], Gallimard, Párizs, 1984., melynek fő problematikája – mely szerint a pénz nem közönséges áru – a központi gondolata Michel Aglietta és André Orléan La Violance de la monnaie [A pénz erőszaka], Presses universitaires de France, Párizs, 1982. című könyvének is, amit aktualizáltak La Monnaie entre violance et confiance [A pénz: egyszerre erőszak és bizalom] címmel, Odile Jaccob, Párizs, 2002.

Megosztás