Essünk túl gyorsan a tényeken: a francia elnökválasztás nagy eseménye, amivel tele van a média, az internet, a tévék, az újságok, Franciaországban és a művelt világban (Magyarországon kívül persze, leszámítva Simicska Lajos lapjátés a bérgyilkosok által is elpusztíthatatlan Frei Tamást), hogy a Baloldali Front elnöke, Jean-Luc Mélenchon a szavazatok 15-17 százalékára számíthat az elnökválasztás első fordulójában. Ez az ún. Baloldali Front 2009-ban jött létre a halódó Francia Kommunista Párt (PCF) és a Szocialista Pártot annak szociálliberális politikája miatt 2008-ban, éppen Jean-Luc Mélenchon vezetésével (főként a német Die Linke példájára) elhagyó balszárny egyesülésével.
A párt és Mélenchon mostani előretörése elsősorban természetesen a megszorítási politikákra válaszoló társadalmi ellenállásnak köszönhető, amelynek radikalizálódását csak tovább erősítették az elmúlt évek szociális mozgalmainak vereségei (főleg a nyugdíjreform keresztülvitele). Franciák milliói látják egy Mélenchon-szavazatban az esélyt: túl azon, hogy megszabadulnak Nicolas Sarkozy-tól, elkerülhetik a legutóbbi, nem túl fényesre sikerült baloldali kormányzás (1997–2002), a Jospin-kormány szociálliberalizmusának csalódásait is. A szocialistákkal szembeni bizalmatlanság annál is érthetőbb, mert jelöltjük, François Hollande kétségtelenül kitette a kártyáit az asztalra (szemben például az 1981-es Mitterrand-nal): megoldási javaslatai finoman szólva sem váltottak ki össznépi lelkesedést, hiszen a hírhedt europaktum újratágyalásának félénk ígérete mellett (amely egyrészt lehetetlennek tűnik, másrészt olyan médiaellenszelet váltott ki még Franciaországban is, hogy azonnal tudni lehetett, mi a lényeg és hol van az átléphetetlen határ) lényegében csak szimbolikus intézkedéseket tartalmaznak, a megszorítási politika tartalmi fenntartása mellett. Ebben a kontextusban a Baloldali Front egyre inkább úgy tűnik fel, mint a hasznos szavazat az első fordulóban, egy olyan radikális voks, amely legalábbis kellemetlen lehet a választásokat minden bizonnyal megnyerő Hollande számára. Ez a hit adja a Baloldali Front kampányának lendületét, ez fűti az egyre harcosabb választási nagygyűléseket, ez a harcos hangulat érződik egyre inkább a mindennapokban és persze ez okozza Mélenchon népszerűségét is.
A már temetett Francia Kommunista Párt tagjainak rég látott mobilizációja kulcsszerepet játszik mindebben: hajlamosak voltunk elfelejteni, hogy a PCF (főleg szakszervezeti és helyi politikai beágyazódottsága miatt) még mindig tömegpárt. A kommunisták kezdetben igen visszafogottak voltak a volt szocialista (és volt trockista) Mélenchonnal, azonban hamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a Baloldali Front vezetője igen komoly esélyt kínál nekik, hogy megállítsák az évtizedek óta tartó zuhanásukat. Ráadásul az öregedő párt valóságos új fuvallatot kapott az egyre inkább beinduló Mélenchon-kampánytól: fiatalok ezrei csatlakoznak a párthoz, vesznek részt a nagygyűlések szervezésében, ragasztanak plakátot, újra trendi lett (lényegében a hatvanas évek eleje óta!) ha nem is maga a PCF, de a Baloldali Front bizonyosan. A siker másik kulcsa alig tagadhatóan magának Jean-Luc Mélenchonnak a személyisége. Az elnökjelölt igazi kemény débatteur, kitűnő vitázó és anyanyelvi szinten beszéli ennek a baloldali miliőnek a nyelvét a forradalmi szimbolikától az „egységfronton” át a „burzsoá újságírók” megleckéztetéséig.
A kétarcúság fényei...
Mindenestre azt is le kell szögeznünk, hogy amit a nemzetközi sajtó (Magyarországról mindez teljesen láthatatlan, de hetek óta valóban Jean-Luc Mélenchon – különböző előjelekkel persze – az európai, sőt az amerikai lapok sztárja) jobboldali és szociálliberális része „gazdasági rémálomnak”, „őrült fantáziának” nevez Mélenchon programjában, az aligha nagyobb őrültség, mint az európai gazdaságpolitikai modellek valósága. Már Soros Györgytől az Obama-adminisztráción át a The Financial Times-ig (!!!!) könyörögnek főleg persze Merkelnek, hogy az unió azonnal hagyjon fel a kontinenst tartós recesszióba, mély válságba, sosem látott munkanélküliségbe taszító megszorítási politikájával, melyet az ún. europaktum foglalt jogszabályba és számos tagállam egyenesen az alkotmányába. Ehhez képest a Baloldali Front jelöltjének javaslatai nem tűnnek irracionálisnak: követeli a minimálbér megemelését, a munkaidő csökkentését, a legmagasabb jövedelmek kemény megadóztatását, azt, hogy az Európai Központ Bank ugyanolyan kamattal (egy százalék) adjon hitelt az államoknak, mint a bankoknak, valós „ökológiai tervezést”, a monarchikus francia V. Köztársaság végét, igazi munkahelyi demokráciát – hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Forradalom mindez? Dehogy. Mondjuk úgy: radikális reformizmus. Egyszóval a követelése annak, hogy ha a baloldal kormányoz, az legalább látszódjon is. Mint ahogy az is kétségtelen tény, hogy az amúgy számunkra személyében mérsékelten szimpatikus, igen agresszív, feltehetően betegesen hiú és a trockistákra jellemző visszafogott vitastílusú Mélenchon egy emlékezetes tévévitában olyan szépen mosta fel a padlót az addig rettegett (valóban igen jó, ámde meglehetősen primitív débatteuse-nek számító) Marine Le Pennel, hogy tényleg öröm volt nézni. Ez a „Front a Front” (Baloldali vs. Nemzeti) elleni nyílt sisakos politika kétségtelenül igen szimpatikus volt végig a kampány alatt: Mélenchon nem hogy menekült volna Le Pen elől, hanem folyamatosan provokálta, kijelentéseivel nyílt vitába szállt, demagógiáját teljes össztűz alá vette. A dolog inkább szimbolikusan volt hatékony talán, mint a gyakorlatban (a felmérések szerint a 2007-es Le Pen szavazók alig három százalékát sikerült elhódítani): megmutatni, hogy szó sem lehet arról, hogy a szégyent, miszerint a Nemzeti Front a legnagyobb munkáspárt, eltűrik. A kép tényleg megváltozott, és ez Mélenchon harcos természetének el nem múló érdeme: az „alsó” Franciaország hangja újra a baloldalról szól.
Ehhez kétségkívül kellett az is, hogy ez a hang egységes legyen: hiszen a mostani választási előretörés valójában igen mérsékelt. Nagyjából ugyanott tart a szélsőbaloldal, mint tíz éve: 2002-ben a négy (három trockista és egy exsztálinista kommunista) jelölt 14 százalékot szerzett a választásokon, ma Mélenchon 15 és 17 százalék között áll.
Persze ennek a másik oldala az, hogy akkoriban két igazi outsider, a hivatásos politikával semmilyen kapcsolatban nem levő jelölt (Arlette Laguiller és Olivier Besancenot) hordozta az „antikapitalizmus” zászlaját, ma pedig a politikai establishment teljes jogú tagja, a szenátor, volt miniszter Jean-Luc Mélenchon „az állampolgárok forradalmának” néptribüne, a politikai elitnek címzett (az argentin gyárfoglalóktól lopott jelszó:) „Que se vayan todos!” – „Mind tűnjetek el!” című könyv szerzője. Ez a felszólítás a szenátorokra és a volt miniszterekre bizonyára nem vonatkozik. A másik két baloldali párt egy-egy százalékon álló jelöltje ma is egy gimnáziumi tanárnő, Nathalie Arnaud (Lutte Ouvrière) és egy gyári munkás, Philippe Poutou (Nouveau Parti Anticapitaliste) – különösen utóbbi a figyelemreméltó, hiszen a kampány előtt a Mélenchonnál utcahosszal népszerűbb, már említett Besancenot éppen a politika professzionálódása és a személye körül kialakult erős mediatizáció miatt lépett hátrább egy lépéssel.
A mostani Baloldali Front-tábor lényegében a másfél évtizede meglevő szélsőbalos tábor egésze, egy ember mögé felsorakozva (ez a közvetlen elnökválasztás rémes perszonalizációjából is fakad – noha ebben a rendszerben kétségkívül hatékonyabb így). A számadatok ezt maximálisan bizonyítják: a 2007-es trockista szavazók kétharmada, a volt zöldek harmada (Franciaországban a Zöldek baloldali párt, sőt még José Bové is jelölt volt legutóbb) szavaz ma Jean-Luc Mélenchonra – ez kiegészül a volt Royal-szavazók (ő volt a szocialisták 2007-es jelöltje) mintegy negyedével. Lényegében arról van szó, hogy összeolvadt a fiatalos, antiglob, feminista, internacionalista, bevándorlóbarát volt LCR-, majd NPA-tábor a Kommunista Párt öregedő, jakobinus, frankocentrikus, fehér, erősen maszkulin bázisával, mely kiegészült néhány – de egyre számosabb – balra csúszó szocialistával és zölddel.
Felülreprezentáltak benne életkorilag egyrészt a fiatalok, másrészt a régi kommunista generáció (a 18 és 24 év, illetve az 50 és 64 év közöttiek negyede-ötöde Mélenchon-szavazó), más tekintetben pedig a szakképzetlen munkások és persze a közalkalmazottak. Igen fontos tény az is, hogy a Baloldali Front tábora egyre kevésbé protestszavazatot jelent: Mélenchon szavazóinak jó háromnegyede valóban óhajtja, hogy jelöltje a köztársaság elnöke legyen, nem csak valamiféle „üzenetet” akar küldeni a szociálliberális kormányzás számára.
Ez igen jó hír, de azért jelenti azt is, hogy továbbra sincsenek igazán jelen a külvárosok (a hisztériával ellentétben itt elsöprő többségben francia állampolgárok laknak – csak lehet, hogy éppen nem fehérek – azé a szégyen, aki szerint ezért nem is franciák), a választástól való távolmaradás új rekordot fog dönteni mintegy harminc százalékkal, amihez még hozzá kell adni 6-8 százaléknyi állampolgárt, aki fel sem vetette magát a választási listákra (ez Franciaországban nem automatikus). És mint már szóltunk róla, nem sikerült a Nemzeti Front-ellenes üdvözlendő hadjárat fő eleme, azaz a fehér, főleg kétkezi munkások (bár ezek egyre inkább munkanélküliek) egy részének visszahódítása a szélsőjobbtól. Ezt egyébként a választási földrajz is igazolja: Mélenchon előretörése éppen ott a legkorlátozottabb (a dezindusztrializált, hatalmas munkanélküliséggel küzdő, egyre reménytelenebb helyzetben levő északi Pas-de Calais-ben, és a régi szélsőjobboldali fellegvárnak számító PACA-régióban), ahol a Nemzeti Front a legerősebb volt és maradt.
A mostani Mélenchon-tábor talán a 2005-ös, az Európai Alkotmányra nemmel szavazó bázisra emlékeztet a leginkább (mínusz a szélsőjobboldal természetesen, amely szintén nemmel szavazott). Az „alsó” Franciaország, rengeteg fiatal, diákok, közalkalmazottak, régi mozgalmárok, számtalan szervezet – és szemben velük a jobboldal, a média- és a politikai elit, a politológusok és a közgazdászok hada, akik szerint mindez „populizmus”, és a „realizmus” mindig az és csak az, amit ők képviselnek. Egy évtizeden belül másodszor fordul elő Franciaországban, és ez azért mindenképpen jelent valamit, hogy a nép büszkén üzen hadat ennek a „realizmusnak”, hogy „nincs más választásotok, csak a megszorítások”. Ez a büszkeség, ez a dac az oka a mostani példátlan lelkesedésnek.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely ebben a mostani francia kontextusban a Baloldali Front igazi jelentőségét adja. Aligha kétséges ugyanis, hogy túl a Sarkozyt övező mélységes undoron és gyűlöleten, alighanem a Baloldali Front dinamikája nyeri meg ezt a választást François Hollande-nak. Nem megyünk bele az egyébként nem túl érdekes kampány részleteibe, de február végén úgy tűnt, hogy a sokáig utcahosszal vezető Hollande-ot utoléri szerencsétlen elődeinek végzete. A szemérmetlenül szélsőjobboldali kampányt folytató Sarkozy (sajnos ennek volt köszönhető Le Pen visszaesése, nem Mélenchonnak) teljes offenzívát indított: a szokásos bevándorlóellenesség kiegészült a „halal” – iszlám szokások szerint levágott – húst áruló hentesek elleni hadüzenettel (nem tréfálunk), a munkanélküliek kötelességeiről és a bevándorlók jogairól szóló népszavazás kilátásba helyezésével, a szakszervezetek elleni frontális támadással, a schengeni övezetből való kilépés és a „határok újraépítése” megemlítésével – hogy csak a legnagyobb őrültségeket említsük. Amikor jöttek minderre a szörnyű gyilkosságok Toulouse-ban és Montauban-ban, sokan ijedtek, ijedtünk meg, hogy megint így járunk.
És alighanem ekkor, a legjobbkor, jött a híres százezres Bastille téri nagygyűlés. Nem csak arról volt szó, hogy az eddig erősen a futottak még mezőnybe tartozó Mélenchon napok alatt nyert jópár százalékot (bár a dinamika jelei már korábban is látszottak – Sarkozy 2007 után másodszorra már túl átlátszó volt, hiszen két dologról nem kívánt beszélni: amit öt év alatt tett és amit tenni készül), hanem az is egyértelművé vált, hogy nem lehet még egyszer a szélsőjobbról megnyerni a választásokat. Az embereknek elsősorban a válságból és a válságkezelésből van elegük, és persze abból, hogy ezeknek tényleg semmi sem szent, ezek bármit elővesznek, bármivel játszanak, hogy megosszák, elnyomják és kifosszák a népet. Ebből a gyűlöletes jobboldalból lett elég.
Ez a nagygyűlés (és az az után következőek, Lille-ben, Toulouse-ban, Marseille-ben, majd ismét Párizsban, mindig igen forró hangulatban, több tízezer, vagy akár százezer ember előtt) újra megtanította nekünk, hogy a politika igenis részvétel is, nem csak szavazat. Hogy utcára vinni a politikát, ahogy rettenetes országunkban mondják rettenetes emberek, nemhogy természetes, hanem hatékony is. És persze mindez újra alátámasztja, amit a Francia Kommunista Párt mobilizációs jelentőségéről mondtunk cikkünk elején: egy tömegpárt nélkül ez sosem lett volna lehetséges. Alapvetően változtatta meg mindez a kampány hangulatát. Kit érdekelt már az iszlámista őrült, a halal hús, Schengen, vagy a bevándorlók? A kérdés újra a lehető legegyszerűbbé vált: a megszorítások politikáját vagy valami mást akartok? Minden, ami ebben a kampányban érdekes volt – hiszen Francois Hollande bölcsen hónapok óta soha sem mond semmit, kampánystratégiájának legfontosabb eleme nem más, mint hogy ne hibázzon, és Sarkozyt úgyis annyira gyűlölik, hogy ennyi elég lehet – minden a Baloldali Fronttól érkezett. Hiszen végül is maga a rendszer került szóba.
...és árnyai
A kérdés csak az, hogy hogyan és hogy miért. A Bastille „bevétele”, ahogy a párt plakátjai hirdették, csak a legismertebb megnyilvánulási formája volt Jean-Luc Mélenchon néhol egészen elképesztő verbális radikalizmusának. Szó van „állampolgári forradalomról”, a „hatalom megragadásáról”, sőt „felkelésről” is! Aztán kiderül, hogy a „hatalom megragadása” egyszerűbb, mint hittük: egy cetlit kell dobni egy ládába, míg a „felkelés” nem más, mint a VI. Köztársaságról szóló népszavazás. Ez egy, mint említettük, nem szélsőbaloldali politikustól nem volna meglepő, a nagyobb baj az, amit ez a jelenség takar.
Mélenchonnál az osztályharcot felváltja az „elit” ostorozása (azaz a rendszer kritikája helyett egyes emberek megbélyegzése), a kapitalizmus-kritikát a „felelőtlen pénzügyi körök túlzásainak” leleplezése, a proletariátust a „nép” – hirtelen a tőkéseknek és a munkásoknak közös érdekei lesznek a „pénz hatalmával” szemben. A mostani szélsőbaloldal közös és igen veszélyes illúziója a „pénzügyi kapitalizmus” és a „reálgazdaság” teljesen légből kapott szétválasztása Mélenchon programjának szerves része. Az ő szemében a kapitalizmus néhány gonosz gazdag ember hatalma a dolgozók felett, nem társadalmi viszony és nagyon is személytelen elnyomás. Innen már csak egy lépés (melyet Mélenchon természetesen nem tesz meg – de a dolog logikájában bizony benne lehet ez is), hogy ezek a „pénzügyi oligarchák”, „a nemzetközi nagytőke képviselői” mondjuk más vallásúak, vagy más nemzetiségűek és máris a legkeményebb reakciónál, a hülyék szocializmusánál vagyunk.
Nem véletlen, hogy Mélenchon egyébként a csimborasszója mindennek: természetesen az idegengyűlölet hiányzik az eszköztárából (éppen ezért vérlázító, hogy a mainstream lapok rendszeresen párhuzamba állítják Marine Le Pennel: „a két populista”), de őszintén szólva az internacionalizmus is. Mélenchon jakobinus, kokárdás szociáldemokrata, annak a felvilágosodásból és persze a forradalmi háborúkból eredeztethető történelmi hagyománynak az örököse, amely Franciaországban a „történelem fáklyája” hordozóját látja. A Bastille terén elmondott lírikus himnusza a francia népről („ez nem Görögország” – üzente a pénzügyi köröknek, majd „Vive la France!” felkiáltással zárta a szónoklatát) igen beszédes volt: nép, haza, köztársaság – Jean-Luc Mélenchon sok tekintetben jakobinus szenátor, aki néptribünt játszik a lecsúszástól okkal rettegő francia középosztály élén.
Másrészről igen ügyesen keveri a kommunista hagyományokat a francia nacionalizmussal: aligha véletlen, hogy a Bastille téri nagygyűlést a párizsi kommün kitörésének évfordulójára időzítették. Nem csak mi döbbentünk meg azon, hogy a kommün évfordulóján büszke francia trikolórok alatt menetelt a nép (ez Franciaországban amúgy sem szokás a baloldalon), mintha a trikolór nem a kommünt vérbe fojtó versailles-iak lobogója lett volna! A hangszórókból pedig a Marseillaise szólt („a kannibálok dala” – ahogy a PCF lapja, a L’Humanité hívta még a húszas években...), a kommünárok sírján felépült III. Köztársaság himnusza...
Szimptomatikus volt az is, hogy amikor Eva Joly, a zöldek elnökjelöltje kijelentette, hogy legszívesebben megszüntetné a július 14-i katonai felvonulást, mert ilyet csak fél- és egész diktatúrákban tartanak szerte a világon, Mélenchon közölte, hogy „a francia nép nem szégyelli hadseregét és nemzeti büszkeségét”. Ugyan mi köze van a nemzeti büszkeségnek a hadsereghez? Vagy ugyan mi teszi olyan különlegessé a francia hadsereget, amely éppen olyan imperialista háborúkban vett és vesz rész, mint bármelyik másik hadsereg a világon? Mi közünk van nekünk internacionalista baloldaliaknak ehhez az egészhez?
Mélenchont egyébként mozgalmi múltja is erre predesztinálja: a szocialista áramlat, ahol a hetvenes évek végéig politizált (hasonlóan a nála jóval cizelláltabb világképű volt miniszterelnökhöz, Lionel Jospinhez), az Organisation communiste internationaliste (OCI) volt, azaz a trockizmus úgynevezett lambertista ága. A lambertisták mozgalmi jellegzetessége az ún. titkos entrisme volt (azaz tagjait titkosan léptette be a nagy baloldali pártokba és szakszervezetekbe, hogy ott „átvegyék a vezetést és forradalmi irányba fordítsák a szervezetet” – így került a Szocialista Pártba Jean-Luc Mélenchon és Lionel Jospin, volt miniszterelnök is), míg ideológiailag elutasították, a brit trockista SWP-hez hasonlóan egyébként, a még Trockijtól eredő, a Szovjetuniót „eltorzult munkásállamként” leíró koncepciót (a lambertisták így a nem-kommunista baloldali pártokba és szakszervezetekbe léptek be, mert a szovjetbarát Kommunista Pártot és szervezeteit, mint például a CGT-t, menthetetlenül ellenforradalminak tartották). Ezért is komoly tévedés Mélenchont mint a szovjetmodell védelmezőjét feltüntetni, hiszen ő ugyan valóban államkapitalista, de a demokratikus és nem a diktatórikus forma képviselője.
Ez a trockista áramlat forradalmi jellegzetességeit elveszítve a nyolcvanas évek végétől a francia nemzetállam, a republikánus iskolarendszer, a kiterjedt szociális ellátások, az erős szakszervezetek – azaz a francia kontúrokkal rendelkező jóléti állam legfőbb védelmezőjévé vált, erős Európai Unió-ellenes, akár nacionalista hangsúlyokkal. Az unióban – egyébként joggal – a „neoliberalizmus trójai falovát” látták, amely „megsemmisíti a francia jellegzetességekkel bíró szociális köztársaságot” – más kérdés, hogy ebben egyre inkább a „francia” jelzőre tették a hangsúlyt, mintha nem ez történne minden más jóléti állammal is. Mélenchon innen érkezik és ez finoman szólva eléggé látszik is.
Ha már a brit párhuzamnál tartottunk, érdemes megemlíteni, hogy a mai „szélsőbaloldal” két sztárja, Jean-Luc Mélenchon és a brit George Galloway mintegy személyükben szimbolizálják hazájuk eltérő társadalmi modelljeit, azaz a franciák republikánus-univerzalista modelljét és a multikulturalizmusra épülő britet. Míg a francia citoyen Mélenchon a republikanizmusba akar új életet lehelni (például újra kizárólagos szabállyá akarja tenni az ún. ius solit, azaz mindenki, aki Franciaországban születik, automatikusan francia állampolgár lesz), addig Galloway Nagy-Britannia iszlám vallású lakosságának keserűségét csatornázza be a szociális elégedetlenség más formái közé (a közös nevező természetesen az, hogy a Labourrel vagy a mostani igen félelmetesen reakciós brit kormánnyal nemcsak a szociális kormányzásuk a gond, hanem Irak, Afganisztán és persze főleg Palesztina problémája is). Galloway mindezt akár igen rémisztő vallásos jelszavak átvételével teszi, és a vallási-etnikai kereteknek nem csak hogy kritika nélküli támogatásával, hanem megerősítésével is!
Igen, a ius soli bevezetése a legalapvetőbb, amit tehetünk, az imperialista politika felháborító, de persze szögezzük le rögtön: mindkét út zsákutca, mindkét út végeredménye (legjobb esetben!) az idegen gyökerű szubproletariátus forradalmi, lázadó potenciáinak domesztikálása, becsatornázása. Mélenchonnál egy illúzióba, míg Gallowaynél egy vallási-etnikai közösségbe. Ha nem tudnánk, hogy mindkét országban léteznek ezzel szembeszálló politikai szervezetek (ilyen a francia NPA és a brit SWP – utóbbi éppen e különbség miatt dobta ki a pártból „Galloway”-t), igen szomorúak lennénk a „szélsőbaloldal” mai állását szemlélve.
Daloló holnapok?
Nehezen vitatható tény, hogy a gazdasági és politikai válság magával hozta a politikai radikalizmus megerősödését mindenhol, Görögországtól az Occupy-mozgalmakig. De mindez nem járt együtt a baloldali radikalizmus szervezett politikai formájának megerősödésével, sőt valójában a válságára sem hozott új megoldást. Maga a múlt súlya, azaz a vereségek és a kudarcok által megtépázott szervezeti modell lett a válság egyik összetevője, amelyet csak csillapított a kilencvenes évek végétől jellemző, mindazonáltal igen mérsékelt előretörés. Az antiglobalizációs mozgalom által stimulált baloldali radikalizmus a kétezres évek elejétől kétségtelen fejlődésnek indult. Azonban jó pár éve (néhány kivétellel, mint természetesen elsősorban Görögország, vagy a kevésbé ismert példák közül Dánia) leginkább a stagnálás vagy egyenesen a visszaesés a jellemző. Néha ez egyszerűen helyi tendenciákra vezethető vissza (mint például a Zöldek előretörése – részben – a Die Linke rovására Fukusima után), de az alaptendencia jól látható.
Mint ahogy az alapprobléma is: hogyan lehet a szélsőbaloldali pártok szívét alkotó antikapitalista áramlatok, csoportok befolyását növelni, elősegíteni kitörésüket a „kis radikális csoportocska” szerepből (különösen manapság, amikor látható, hogy minderre társadalmi fogadókészség is lenne – legalábbis elvben) úgy, hogy ne essünk vissza az opportunizmus, a szociálliberális „kapitalizmusmenedzselés” szintjére. Ebből a szempontból a Baloldali Front (minden érdeme ellenére) jóval inkább a probléma, mint a megoldás része. Hiszen mint már többször említettük: a Baloldali Front a szó szoros értelmében nem szélsőbaloldali párt. A párt abba a családba tartozik, amelynek még mindig Oskar Lafontaine érdekes kísérlete, a Die Linke a legfontosabb tagja. Azaz egy balodali szociáldemokrata párt létrehozatala, megerősödése, majd politikai áruba bocsátása egy szociálliberálisokkal kötött koalícióban – azonban igen kemény feltételekkel, lényegében magának a baloldalnak a programja alapján (vagy annak erős befolyásával). Ez még azonban soha, sehol, senkinek sem sikerült.
A most számunkra adódó történelmi párhuzam természetesen 1936 és a Népfront lehet (szemben a Franciaországban Mélenchontól Hollande-ig dúló elképesztő Mitterand-kultusszal, mintha Mitterrand megválasztása után nem árult volna el mindent, amit ígért...). Azaz a választási győzelem után egy „harmadik forduló”, azonnal beinduló szociális mozgalmak, sztrájkok, most már a „saját kormányunk” ellen, vagy inkább azt befolyásolandó. A választási ígéretek végrehajtásának kikényszerítése az utcán és az üzemekben. Nem tudni, hogy a Baloldali Front készen áll-e erre, a trockista NPA már felszólította a szocialistáktól balra álló erőket egy szociális egységfront létrehozatalára a választási győzelem után, éppen attól tartva, hogy mintha ez az akarat nem lenne igazán egyértelmű. Meglátjuk.
Baloldali Front mindenestre valahol félúton áll a szociálliberalizmus és az antikapitalizmus (vagy akár a valós „rendszerkritika”) között: szakít néhány ponton a neoliberális rendszer logikájával, de mindezt erősen nemzeti, reformista alapokon teszi meg. Feltűnésének és sikerének a kulcsa a nép egyre nagyobb részének érezhető radikalizálódása és a szociálliberalizmusban (az azt megtestesítő pártokban és szakszervezetekben) való mélységes csalódás és bizalmatlanság. A Baloldali Front megmutatta, hogy lehetséges új politikai erőt létrehozni a szocialista/szociáldemokrata és a zöld pártoktól balra, lehetséges a meglevő szervezeteket összefogva olyan új politikai dinamikát létrehozni, amely szélesebb bázison nyugodhat, mint az eddigi szervezetek, sok olyan embert is bevonva a küzdelembe, akik éppúgy keresik a mostani rendszer alternatíváit, mint a szélsőbaloldal régi kemény magja. Érdemeinek és korlátainak vizsgálata pozitív és fontos tanulság lehet mindenki számára.
Nem több, de nem is kevesebb.
Megjelent a Rednews honlapon 2012. április 19-én.
Az említett Le Pen - Mélenchon vita: http://www.youtube.com/watch?v=SPEBkGAatik
Az említett Bastille téri nagygyűlés: http://www.youtube.com/watch?v=BndSEXhygz0
