Egy másmilyen Európai Uniót!

Kategória: 2012. november
Írta: Francis Wurtz
Találatok: 4031

kiutak pecsét3
Kedves Barátaim,

Először is szeretném megköszönni a szervezőknek, hogy meghívtak és így résztvehetek ezen a találkozón. Két okból is nagyon örülök. Először is, mivel a jelenlegi nehéz helyzetben, amellyel mindannyiunknak szembe kell néznünk, a haladó erők közötti együttműködést, a kereteket kiszélesítő minden lehetőséget meg kell ragadnunk, minden ilyen lehetőség hasznos. Másodszor pedig mert már 45 éve ismerem Magyarországot és kifejezetten szeretem ezt az országot. Mindig örömmel jövők, most is, pedig a mostani politikai helyzet a legutálatosabb, amit eddig alkalmam volt megismerni.

 Akkor rátérek felszólalásom témájára: hogy lehet megteremteni azokat a feltételeket amelyek a kiút felé vezetik el a társadalmi válságba egyre inkább besűllyedő Európai Uniót? Vagy egy kicsit szerényebben: mit tehet az európai baloldal, mi múlik az európai baloldalon, mit lehet válaszolni erre a helyzetre? Először is tisztázni kell a válság eredetét, vagyis a pénzügyi válság okait és tisztázni kell milyen válaszokat ad erre az Európai Unió. Azután fel kell mérni azokat az ellentmondásokat, amelyekkel szembetalálkozik politikája megvalósítása közben és meg kell találni azokat a pontokat, ahol lehetőség van az európai politikák átalakítására. És végül el kell indítani néhány kezdeményezést, amelyek képesek összefogni, különbözőségük ellenére is, a változásban érdekelt haladó európai erőket.

Először tehát tisztázni kell az adósságválság eredetét, hiszen ennek a nevében követelik a megszorításokat.

Tudjuk: a subrime válság, vagyis a nem hitelképes lakosság nem-törlesztése miatt kirobbant válság idején az Unió államainak óriási összegekkel kellett a bankokat megmenteniük. 4 600 milliárd euróról beszéltek és ehhez még hozzá kell tenni azokat a szintén sok milliárdos gazdaságélénkítő csomagokat, amelyekkel a 30-as évek visszaesését akarták elkerülni. „Óriási adósságokat halmozunk fel” mondta tehetetlenül Angéla Merkel német kancellár. Ez tehát az eredete, legfontosabb oka a 2008 óta folyamatosan tomboló államadósság válságnak. Ugyanakkor a hivatalosan hangoztatott ok az, hogy az európai népek a lehetőségeikhez képest túl jól éltek: ez a magyarázat arra szolgál, hogy igazolják az európai népekre rákényszerített szörnyű megszorításokat, kezdve az eurozóna országaival, akik mivel nem képesek a pénzpiacokról finanszírozni magukat kénytelenek alávetni magukat az Unió és az IMF pénzügyi megsegítő programjainak.

A görög helyzet a legdrámaibb. Savoas Robolis professzor, az athéni Munkaügyi Intézet igazgatója szerint két év alatt a „bérek 30%-kal csökkentek, ami azt jelenti, hogy a családok jövedelme 50%-al csökkent, miközben se az adók se az árak nem csökkentek”. Se a minimálbéren élőket, se a nyugdíjasokat nem kímélték. Az aktív lakosság negyede és a fiatalok fele munkanélküli. Csak az idei év első 9 hónapjában az állami kiadásokat 13%-al csökkentették. A Trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF) könyörtelenül uralkodik az országon. A nyomás alatt a kormány megpróbálja privatizálni a közjavakat – a szerencsejáték vállalatot, az áram- a gáz- és a vízszolgáltatót, a postát, az olimpiára épült épületeket, az idegenforgalmi infrastrukturákat, a köztisztasági vállalatot, a Píreuszi és a Szaloniki kikötőket, stb – és úgy dicséri az országát, hogy ez egy „eldorádó a befektetőknek”. Mindezek eredményeként ma a görög adósság magasabb, mint – a szociális érvágás, a gazdaság kiárusítása és az egész nemzet megalázása előtt volt. Miközben az adósságot átütemezték, sőt egy részét el is engedték, de így is a GDP 129%-a volt 2009-ben és ma, 2012 végén 175%. Az egész gazdasági program egy teljes kudarc.

És ugyanezt a szomorú logikát alkalmazzák két másik tagországban is. Irországot és Portugáliát is alávetik a „pénzügyi megsegítő programnak”: drasztikus vásárlóerő csökkentés, a közkiadások megvágása, a nyugdíjkorhatár emelése, a munkaerő piac reformja, privatizálások – mindez kivérezteti a lakosságot, az ország a munkanélküliségtől és a leépüléstől szenved. Félő hogy Ciprus is erre a sorsra jut.

Az eurózóna harmadik és negyedik legnagyobb gazdaságai, Olaszország és Spanyolország sem képes elkerülni, hogy a pokolra jusson. Annak ellenére, hogy eddig még nem kerültek a „segítség program” hatálya alá, de az európai hatóságok és a pénzpiacok már felszólították őket is, hogy vesség alá népeiket ennek a sokkterápiának, amely súlyosbítja a bajokat. Olaszországban a GoldmanSachs volt igazgatója és az Európai Bizottság volt biztosa Mario Monti, betű szerint követi az Európai Központi Bank előírásait. A fogyasztás csökkenése és a gazdasági recesszió eddig „az első világháború óta sosem látott mértékű” elszegényedést hozott, írják még a Vállalkozók Szervezetének az ottani VOSZ-nak, az egyik kiadványában is. Spanyolország pedig, amit azelőtt Irországgal együtt a gazdasági csoda országaiként, az osztály mintatanulóiként mutattak be az Unió vezetői, majd ott is kipukkant az ingatlanbuborék. És Spanyolországban is ugyanezt a mérgező gyógyszert, a drákói megszorításokat alkalmazzák és így a következmények is hasonlóak: 25%-os munkanélküliség, a fiataloknál 50%-os, ráadásul a magán adósság (lakosság és vállalatok adósága) a GDP 220%-án van és ennek következtében a bankok is válságban vannak.

 A válság nem csak az eurozónát érinti, ezt példázza a Nagy-Britanniát érintő válság és visszaesés illetve Közép és Kelet–Európa drámai helyzete: baj van a Balti Államokban, Bulgáriában, Romániában és természetesen Magyarországon is. És az EU egyáltalán nem figyel ezekre az országokra. Csak a pénzügyi kockázatokra figyel, hiszen 1 500 milliárd euró kölcsönt nyújtott az új tagországokban aktív nyugati bankok megsegítésére. Ebből én azt a következtetést szűröm le, hogy egy tartós kiút csak az Unió mély, alapvető átalakításával található meg. De hogyan?

 

És ezzel elérkeztünk a második kérdésemhez, amiről beszélni szeretnék itt: milyen ellenállás alakul ki az Unió politikájával szemben és hogyan kezeli ezt az Unió?

 Az Unió kialakításának kezdete óta, soha az Uniós polgárok nem voltak még ennyire bizalmatlanok, nem kellett még ilyen bizalmi hitelvesztéssel szembe néznie az Uniónak. És teljes joggal. Az Unió nevében előírt kényszerintézkedések az utóbbi két, sőt három évben mind ugyanabba az irányba mutatnak: megszorítások, a pénzpiacok teljes elfogadása, sőt uralma, a demokrácia és a népszuverenitás visszaszorítása. Ráadásul az Uniós hatóságok mintha teljesen vakok lennének, és nem vennék észre politikájuk szörnyű következményeit és nem hallanák meg a figyelmeztetéseket, amiket pedig sokan és sok szempontból is megfogalmaznak. Így például az Európai Szakszervezeti Konföderáció, de közgazdászok sora és még maga az IMF is (persze teljes ellentmondásban saját magával) mind rámutatnak egy teljesen egyértelmű valóságra: az általános megszorítási politikák zsákutcába vezettek el.

A legszűklátókörűbb Angéla Merkel és környezete: mint azt Paul Krugman Nobel-díjas közgaszdász megjegyezte: „Nagyon meglepő dolog német hivatalos személyiségekkel beszélni. A költségvetési szabályokról beszélnek. Azt mondom nekik: na de Írországnak nem is volt költségvetési hiánya: erre azt válaszolják? Szigorú költségvetési szabályok kellenek. Egyszerűen nem lehet velük értelmesen beszélni.” Egy másik Nobel díjas közgazdász  Joseph Stiglitz is ugyanezt mondja: „megszorítások, már nincs senki csak a német vezetők akik hiszenek benne.” Csak az a baj, hogy a többiek meg mind szolgalelkűen végrehajtják a rendelkezéseket!

Nagyon nagy harag érlelődik szerte az európai népek körében. Az Unióban hivatalosan 26 m munkanélküli van, 115 millió a szegény, így azután szerveződnek sokfelé és sokféle képpen a szociális tiltakozási mozgalmak. Az eurózónában és azon kívül is, mint azt a Nagy-Britanniában lezajlott nagyon nagy tüntetés sorozat is mutatja. Minden egyes választáson elutasítják a kormányon lévő politikusokat szerte az Unióban. Sajnos ez a tiltakozás sok veszélyes áramlatot is felszínre hoz így megerősödtek a populista és rasszista szélsőjobb erői. Sajnos Önök ebből a szempontból az első sorból látják az előadást. Egy a szolidaritást teljesen elutasító áramlat is megszületett a gazdag és szegény országok, sőt ugyanazon országok gazdag és szegény régiói között is. Ezt tükrözik az elszakadási tendenciák is – Katalónia Spanyolországban, Skócia Nagy-Britanniában és Flandria Belgiumban.

David Cameron brit miniszterelnök is nagyon agresszíven lép fel és azzal fenyegetődzik, hogy esetleg teljesen kilép az Unióból, de ha nem, akkor is elutasít egy sor közösségi politikát, így nem tart be konkrétan 130 együttműködési politikát és jogi rendelkezést és kizárólag a Londoni Citynek, a pénz „businessnek” kedvező szabályzásokat veszi csak figyelembe. Ez is arról tanúskodik, hogy az Unió veszített a hatékonyságából és tekintélyéből amióta kirobbant a rendszer-válság, az egész rendszert fenyegető válság. Mint azt egy nagyon elismert személy, a College de France professzora, a Párizsi Gazdasági Iskolák Igazgatótanácsának elnöke, Roger Guesnerie is elismerte: „a liberális cunami együttjárt egy olyan hittel, hogy a piacgazdaság stabil, már nem lesznek magát a rendszert érintő válságok, a központi bankok kézben tartják a helyzetet, vagyis épp az ellenekezője mint amit 2008 óta tapasztalunk.”

Egy másik alapvető ellentmondás a demokráciát és a népszuverenitást érinti. Így egy sor intézményes szabályt vezetnek be annak érdekében, hogy hosszú időre biztosítsák a megszorítási politikák folytatását, mindezt a „versenyképesség” nevében, egy torzításoktól mentes nyitott piacgazdaság érdekében. Azért hogy az ilyen elkerülhetetlenül népszerűtlen politikákat fenntartsák, szabályokat, irányelveket, utasításokat, és egy „Szerződést” a költségvetési fegyelemre vonatkozó szerződést is bevezettek vagy bevezetnek majd a közeli jövőben. Ezzel megkerülik a választási eredményeket és a népakarat kifejezését, de a nemzeti parlementek képviselőinek akaratát is vagy a gazdaságpolitikai döntéseket is. Be akarnak vezetni egy „programot”, ami tíz éves időszakra nyúlik el és ráadásul még kidolgozás alatt van, különösen az eurózónára vonatkozik, ahol egy erősen centralizált federatív rendszert akarnak meghonosítani, amit Mario Draghi az Európai Központi Bank elnöke „pénzügyi és költségvetési poitikának” nevezett el és amely egy „új, a nemzetállamok feletti Uniót” hoz létre.

Amikor kifejtette, hogy milyen szellemben zajlik ez a folyamat, akkor egy a Wall Street újságnak adott interjúban kiemelte: „régebben néhányan úgy gondolták, hogy az európaiak megengedhetik maguknak, hogy mindenkinek fizessenek még akkor is, ha azok nem dolgoznak. Majd rögtön hozzátette, ezek az idők már elmúltak, ez az európai szociális modell mára már meghalt”. Van Rompuy az Európa Tanács elnöke pedig így foglalta össze az általa előkészítendő és folyamatban lévő reformokat a Die Welt lapnak: „az eurózóna hatóságainak lehetőségük lesz megváltoztatni a tagországok költségvetési terveit”, vagy másutt: „képesek leszünk megváltoztatni egy adott időn belül mind a 27 ország nyugdíjrendszerét, a várható élettartam figyelembe vételével …. Nem csak ajánlásokat tehetünk, majd utána mindenki azt csinál amit akar, hanem egy kötelező eljárást vezetünk be.” Ezek a változások már most is és a jövőben is robbanásik feszítik az ellenmondásokat és kiélezik az állampolgárok elégedetlenségét, akik természetesen azt kérdezik, hogy milyen legitimitása van az Uniót vezető intézményeknek.

 

Nincs tehát előre megírva a jövőnk, annál is inkább mivel az eurózóna tagállamai között is kiéleződnek az ellentétek, különösen az északi államok (a Németország köré csoportosult államok) és a Déli államok illetve az eurózóna tagállamai és az eurózónán kívüli tagállamok között, hiszen senki sem akarja majd elfogadni, hogy másodrendű államként kezeljék. Az országok uralkodó erőinek érdekei nem egyirányba hatnak, főleg nem minden kérdésben – messze nem. Ezt fejezi ki, nagyon látványosan az az éles vita is, amely jelenleg zajlik az EU költségvetéséről.

 Eljött tehát az idő, hogy az európai népek ellentámadásba induljanak annak érdekében, hogy új alapokon építsék át az Európai Uniót..

 És ez elvezet a harmadik kérdéshez, amelyről beszélni szeretnék: hogyan lehet közelíteni egymáshoz, hogyan lehet közösséget kialakítani a változásban érdekelt progresszív európai erők között?

 Jelentős előre lépés történt már több területen is az Unióban. Idén több országban is választásokon utasították el az eddigi politikákat – előre tört Görögországban a Syriza, Spanyolországban az Egyesült Baloldal, Csehországban a Kommunista Párt és kevésbé sikeresen Franciaországban a Baloldali Front. Ugyanakkor egyre gyakrabbak a nagyon jelentős szociális megmozdulások az eurózónában és azon kívül is például Nagy-Britanniában. Életében először az Európai Szakszervezeti Konföderáció erőteljesen szembe szállt az Uniós Költségvetési Szerződéssel. Összeurópai szinten a legkülönfélébb szakszervezetek, baloldali pártok és az Európai Balpárt, amely úgy harminc európai baloldali és kritikus szervezetet tömörít, közösen szerveztek meg mozgosító és ellenállási tiltakozásokat. Régebben nagyon nehéz volt ilyen közös mozgósításokat megszervezni így most úgy gondoljuk, hogy jelenleg el lehet kezdeni egy politikai vitát az Unió jövőbeli fejlődéséről. Nagyon igéretes az a folyamat, amely egy jelentős Alter Summit, Alternatív Csúcstalálkozó megszervezésébe kezdett. A civil szervezetek és egyesületek szintén harcos álláspontra helyezkedtek, a humanitárius egyesületek, a felháborodottak, akik kikérték maguknak, hogy a legelesettebbek javát szolgáló európai programmokat megszüntették és el is érték, hogy legalább részben visszaadták ezeket a segítő programokat. De az ökológiai szervezetek is erősen háborognak, hogy az Unió mennyire megengedő a génmódosítással szemben, vagy a feminista mozgalmak, amelyek követelik a nők és a férfiak jogainak valós egyenlőségét, vagy az olyan szervezetek mint az Attac amely az Unió átalakításáért száll harcba.

 Sok Európában elismert gondolkodó is vállalja az ideológiai szembenállást, mint például Jürgen Habermas német filozófus és szociológus, aki a Spiegelnek kijelentette: „2008 után megértettem, hogy az Unió történetében először a demokrácia visszafejlődik – nem gondoltam, hogy ez lehetséges. Egy útelágazásnál vagyunk.”

 

Útelágazásnál tényleg. Mert mint már kiemeltem, a progresszív előrelépésekkel szemben megerősödtek az egyértelműen reakciós erők is és úgy gondolják, hogy az Unió szétesését követő káosz lehetőséget biztosít majd számukra, hogy kiteljesedjenek. Útelágazásban állunk, mert a jelenlegi helyzet nem tud tartósan fennmaradni. Versenyfutás kezdődött el a különböző erők között, hogy egy progresszív kiútat találjunk a válságból és azok között, akik a zavarosban akarnak halászni, akiknek a szolidaritás nem jelent semmit és akik mint például Orbán, Brüsszel elutasítását pajzsként emelik maguk elé, hogy eltakarják és tisztára mossák saját politikájukat.

Hogyan lehet, ha nem is egybeszerveződni, de legalább egyirányba bemozdítani a különböző, az Unió változásában érdekelt erőket, amelyek egy új Uniót akarnak, egy igazságosabb, szolidárisabb és demokratikusabb Uniót.

A legutóbbi francia elnök és parlamenti választások előtt a Baloldali Front, amely egy nagyon széles baloldali szövetség, három éve a Francia Kommunista Párt javaslatára elindított egy kezdeményezést: ha a baloldal nyer, mondtuk, akkor az új kormánynak meg kell hírdetnie az „Általános Nemzetgyűlést” az Etats Généraux-t”. A cél az Unió újjáalapítása lenne és meghívnánk Európa minden haladó szervezetét, azokat akik részt akarnak venni, minden szakszervezetet és nagyobb egyesületet és állampolgári hálózatot és a választott képviselők szervezeteit, stb. A Nemzetek Gyűlésén, az európai népek szóvivői megpróbálnák, figyelembe véve a különbözőségeket, sőt az ellenérdekeket is, meghatározni, mik azok az álláspontok, amelyeket a jelenlegi Unióval szemben, közösen lehetne képviselni: Mi az ami nem folytatódhat tovább? Mit kell megváltoztatni? Ez egy nagyon erős üzenet lenne az európai népek felé, hiszen az egyébként nagyon különböző emberek, mint ahogy a több millió európai is nagyon különböző, azt üzenné, hogy meg akarja változtatni az Uniót. Ez olyan lenne, mint az az elévülhetetlen üzenet, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek!".

A hivatalos Franciaország nem akarta átvenni ezt a javaslatot, de az európai progresszív erők felhasználhatják. Ma, amikor mély válságban van az Unió legitimitása, meg vagyok győződve arról, hogy meglepő és nagyon érdekes közös javaslatok születnének, néhány fontos követelés, elvárás kérdése körül.

Az egyik ilyen elvárás, amiről itt is beszélgetünk az a megszorítások elutasítása. A szociális rendszerek leépítését a Pénzpiacok és az Unió vezetőinek kettős nyomása alatt, teljesen jogosan úgy élik meg az emberek, mint egy alapvetően igazságtalan változást. Ráadásul mindenki képes azt is észrevenni, hogy nem is hatásosak, sőt csak kárt okoznak és a gazdaság leépüléséhez vezetnek. Ezért olyan erős a változások iránti vágy. Több millió európai gondolja úgy, hogy a legfontosabb lépés a társadalmi és szociális fejlődés, a munkahelyteremtés, a társadalom számára hasznos javak teremtése, úgy hogy a környezet igényeit is figyelmebe vesszük. Ez lehetne egy olyan elvárás, követelés, amely köré fel lehetne építeni és jó is lenne felépíteni egy közös fellépést, hogy megváltoztassuk az erőviszonyokat saját országainkban, de az Unió vezetőivel szemben is, akik jelenleg ellenállnak minden változásnak.

Ez a követelés elvezet minket egy másik alapvető problémához: hogyan lehet finanszírozni a szociális fejlődést, amikor a pénzpiacok diktálnak? És ez a vita leglényegesebb kérdése. Meg lehet lazítani a Pénzpiacok által körénk tekert kötelet? Lazítani lehet-e függést? Persze hogy lehetne, de ehhez nem az kell, hogy „megnyugtassuk a pénzpiacokat” mint azt az Unió követeli. Fordítva, az Uniónak el kell szánnia magát, hogy használja azokat a létező lehetőségeket, amelyek felszabadítanának minket a pénzpiaci nyomás alól, hogy a forrásokat átirányíthassuk a hasznos kiadások felé, kezdve a munkahelyekkel és a közszolgáltatásokkal. Ebből a szempontból a legújszerűbb, a legforradalmibb, a leghatásosabb lépés az Európai Központi Bank működésének és céljainak átalakítása. Ez a jelenlegi Unió rendszerének központi eleme. Az EKB majdnem korlátlanul képes pénzt teremteni. Jelenleg ebből kizárólag a magánbankok profitálnak, ráadásul semmilyen feltételt sem kell ezért teljesíteniük – 500 magánbank kapott 1 000 milliárd eurót 1%-os kamaton 2011 december és 2012 február között!!!! Azt a követelést kell felerősíteni, hogy az EKB megvehesse a bajba került államok kötvényeit és másodszor, hogy közvetelnül hitelezhesse az államok szociális fejlesztéseit és az ökológiai átmentet.

 

A válság hatására, az EKB végül is kénytelen volt megváltoztatni az elveit, ráadásul a német központi bank ellenében. Egy okkal több, hogy bátran lépjünk fel ebben az alapvető kérdésben. Egy példa: az Európai Balpárt javasolta, hogy hozzunk létre egy összeurópai közösségi bankot, amely kizárólag a szociális, az ökológiai és a szolidáris fejlesztéseket finanszírozná. Ehhez az EKB-től venne fel forrásokat, ugyanazon a kamaton, mint a magánbankok, jelenleg 0,75%-on. Így nagyon alacsony kamattal tudna hitelezni és lehetővé válna, hogy kikerüljük a pénzpiacokat. Az EU Bizottság visszaüzente nekünk, hogy jelenleg nincs lehetőség ilyen célú pénzteremtésre – és ezzel saját maga adott bizonyítékot arra, hogy meg kell szabadulni a befektetőktől, és képesnek kell lenni a szociális fejlesztések felé átirányítani a finanszírozást. Ha ez a kérdés egy általánosan elfogadott követeléssé válik, akkor előre lehetne lépni ezen a területen is.

 És maradt még egy nagyon fontos követelés, amely szintén képes egy összeurópai progresszív követeléssé válni: a demokrácia kérdése, a népszuverenitás kérdése. Emlékezzünk rá, hogy amikor csak megemlítették a népszavazás lehetőségét Görögországban a „mentőcsomagokkal” kapcsolatban, milyen pánik tört ki rögtön az európai vezetők körében. Ez is azt mutatja mennyire leszakadt mára a népektől az Unió építési folyamata. Nem beszélnek-e a post-demokrácia időszakáról, a demokrácia utáni időkről? A demokrácia biztosan az európai népek közös követelése. Az alapvető szabadságjogok megkérdőjelezése, ami egyes országokban, így a jelenlegi magyar politikai rendszerben is a napi valóság, szintén a demokrácia kérdését veti fel.

 Barátaim,

Mindannyian tudjuk, hogy nehéz időket élünk. Senki sem tudja, hogy ezzel a fenyegető rendszerválsággal milyen lesz a holnap. Veszélyes időket élünk, de érezhető hogy eljött az idő egy progresszív ellentámadásra is. Ez a mi felelősségünk, hogy megnyissuk az utat. „Ahol pedig nő a veszély, közeledik a megmentő” írta Friedrich Hölderlin – és a költőknek gyakran igazuk van.

Francis Wurtz, az Európai Parlament tiszteletbeli, örökös képviselője