A húsipar felzabálja földet

Kategória: 2013. február
Írta: Agnès Stienne
Találatok: 16357

Az ENSZ átlagos demográfiai előrejelzései szerint bolygónkon az emberiség létszáma 2050-re eléri a kilencmilliárd főt, akkortól pedig a népesség növekedése megáll. Az előrejelzésektől sokan megijedtek, és az államok rettegnek a túlnépesedéstől. Lesz-e elég nyersanyag, lesz-e elég élelmiszer, ha már most, 2013-ban több mint egymilliárdan rendszeresen nem tudnak jóllakni, éheznek és alultápláltak? Azok az országok, amelyek a hiánytól félnek, néhány éve őrült tempóban kezdték felvásárolni a szegényebb országok megművelhető földjeit. Az élelmiszeripari és zöldüzemanyag-termelő óriáscégek ugyanezt teszik.

A földfelvásárlást természetesen hevesen bírálják mindazok, akik úgy ítélik meg, hogy a mezőgazdasági termelés az emberek táplálására, nem pedig az autók üzemanyagának előállítására való. Sokan tiltakoznak a földek bekebelezése ellen, miközben egy másik, rendkívül nyersanyag- és termőföldigényes ágazat, a húsipar zavartalanul terjeszkedik. Pedig szintén nagyon káros, sőt, pusztító tevékenységről van szó.

Az Egyesült Nemzetek Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) 2009-es éves jelentésében megfogalmazza: „Az állattenyésztési ágazat rendkívül gyors növekedése következtében a földért és más erőforrásokért is nagy verseny indult, emiatt gyorsan nő az alapvető gabonafélék ára, és egyre nagyobb a természeti erőforrások iránti igény. Ezek a tendenciák már veszélyeztethetik a világ élelmiszerbiztonságát.”[1]

„Állami-közösségi beavatkozásra lenne szükség, hogy korlátok közé szorítsuk a környezetromboló állattenyésztést, és biztosítsuk, hogy az ágazat tartósan hozzájáruljon az élelmiszerbiztonsághoz és a szegénység csökkentéséhez. Az állattenyésztés, mint minden más gazdasági tevékenység, környezeti károkat okoz. Ugyanakkor több alapvető probléma is megoldatlan: így sok esetben tisztázatlan a tulajdonjog, a szükséges erőforrásokhoz való hozzáférés joga. Az ágazatban gyakran hiányzik a ’jó kormányzás’ gyakorlata is, és ez is hozzájárul, hogy gyorsan csökkennek a szabad földterületek és a vízkészletek, illetve pusztul a biológiai sokszínűség” – pontosít a FAO elemzése.

Kétmilliárdan túl sokat eszünk

Az állattenyésztés ma már egyáltalán nem elhanyagolható, másodrangú tevékenység: 2009-ben a világ mezőgazdasági tevékenységének negyven százalékát jelentette. Ez a felfutás a huszadik század elején kezdődött az Egyesült Államokban, amikor az autóiparban kifejlesztett produktivista termelés mintájára kezdték megszervezni állattenyésztést. Az ágazat iparosodása a huszadik században fokozatosan erősödött, és egyre több kontinensen és országban terjedt el. Előbb Észak-, majd Dél-Amerikában, később pedig Európában és ma már Kínában is.

 hústermelés kategóriánként

 

A csirketermelés szárnyalni kezd

2009-ben vált Kína a világ legnagyobb hústermelőjévé, több mint hetvennyolc millió tonnával, így mára megelőzi az Egyesült Államokat, Brazíliát és Németországot.

Annak ellenére, hogy az ipari hústermelés szörnyű károkkal járt – és nem csak a természetre –, a FAO végig és rendületlenül támogatta a húsipart, mondván: ez az út vezet az éhezés felszámolásához a világon. De az ígéret csak ígéret maradt, az éhezés és az éhezők nem tűntek el a Földről. Megjelent viszont az új probléma: a túl sok húst fogyasztók egészségügyi problémái.hústermelés

Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO becslése szerint 2008-ban másfélmilliárd túlsúlyos ember élt a világon, 2015-ben pedig ez a szám várhatóan 2,3 milliárd lesz[2]. Az üdítőket és a csipszeket természetesen jogosan bírálják és hozzák összefüggésbe ezzel a tipikusan nyugati egészségügyi problémával. De a nagy mennyiségben fogyasztott vörös húsokat és felvágottakat is már egyértelműen azonosították, mint egy sor egészségügyi probléma okozóját. Kövérség, cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek, vastagbélrák: mind az állati fehérjében gazdag étrend veszélyes következményei.

 Húsfogyasztás

Húsfogyasztás 2009-ben, kg/fő/év

 

Az Egyesült Államok a nagy húsevő

Itt az idő, hogy a megrögzött húsevők újraértékeljék étkezési szokásaikat, és tányérjukon legalábbis váltsa egymást a hántolatlan rizs, a lencse és a csirkecomb. A kiegyensúlyozottabb étkezés jót tenne nekik is és a világnak is. Mert ma már nem is vitás, hogy a napi flekken, steak vagy bécsi szelet határozza meg a jövő generációinak életét. Annyira, hogy a FAO nem rejti véka alá aggodalmát: „Az agrárszektor a legnagyobb felhasználója és kezelője a természeti erőforrásoknak és, mint minden termelő tevékenység, a hústermelés is környezeti károkat okoz. Az állattenyésztés gyakran jár együtt politikai visszaélésekkel és a piac működési zavaraival, és emiatt környezeti hatásai messze felülmúlják az ágazat gazdasági jelentőségét. Így például a húsipar a világ GDP-jének a két százalékát adja, de az üvegházhatású gázok kibocsátásának 18 százalékát.” Ez azért elgondolkoztató. „A klímaváltozásnak speciális visszacsatolásos hatásmechanizmusa van, így az állattenyésztés hozzájárul a problémához, ugyanakkor szenvedő alanya a káros hatásoknak. Ha nem hoznak hatékony intézkedéseket az állattenyésztés rendszerének javítására, a kíméletes módszerek alkalmazására, akkor milliók életfeltételei kerülnek veszélybe” – írja a FAO.

Másképp fogalmazva, az intenzív állattenyésztés tönkreteszi az emberi társadalmakat, mivel felborítja a természet, a társadalom, a vidék, a környezet, a gazdaság és a közegészségügy nagy egyensúlyi feltételeit.

 brazil sertéstelepek

 

Növekvő nagybirtokok

Hagyományosan az állattenyésztés a helyben rendelkezésre álló vagy helyben megtermelhető takarmányra épül, általában gabona vagy kertészeti termelés kiegészítője (vegyes gazdaság). A természetes vagy mesterséges legelőket állandóan ápolni kell, hogy a kérődzők levonulása után is regenerálódjanak. Ezért az állatok legelőhelye folyton változik, hogy ne tapossák le teljesen a növényzetet, és hogy a rengeteg trágya ne veszélyeztesse a talajt és a vizeket.

Az istállóban élő állatok hagyományos takarmányozása azt jelentette, hogy az emberi fogyasztás maradékait egészítették ki és gazdagították hüvelyesekkel, lucernával, kukoricával. A disznók az erdőkben túrtak makk és más erdei gyümölcsök, a kedvenceik után. Édenkert? Hát igen, az ősi hagyományok nem véletlenül alakultak ki, így tudományos és hatékonysági szempontok szerint is kiállják az összehasonlítást. Szó sincs arról, hogy visszatérünk távoli őseink mezőgazdasági gyakorlatához: az a cél, hogy kifejlesszük a modern paraszti gazdálkodást, amely helyi, hagyományos tudáson alapul és tartósan életképes.

A vegyes termesztési rendszerek nem összeegyeztethetőek az ipari hústermelés rendszereivel. A biológiai sokszínűség sokkal összetettebb és ezért persze drágább eljárást követelne meg. Ontsák hát a húst az előre kialakított húsgyárak, a teljesen szabványosított beszállító hálózatokkal és termékekkel, amelyeket egy technikus néhány gombnyomással képes irányítani az irodájából?

Kétféle ipari állattartást különböztetünk meg: a legeltetőt – ez főleg a szarvasmarhákat érinti –, és a külső legelők nélkülit, ami ma betonépületekbe zsúfolt sertések és szárnyasok tartását jelenti.

A legeltetés a mezőgazdasági földek majdnem hatvan százalékát foglalja el, a szántóföldek 35 százalékán pedig takarmányt termelünk – összességében a mezőgazdasági földek 81 százalékát az állattenyésztés céljára hasznosítjuk.

 kmezőgazd területek

 

A teljes termelési folyamat – a vágóhidak, a feldolgozás és persze az értékesítés – racionalizálásának célja a költségek csökkentése: így kevesebb az élőmunka, automatizálják és programozzák a feladatokat, és teljesen szabványosítják és egységesítik az eladásra szánt termékeket. Az egész folyamatot az agrobiznisz és a nagykereskedelmi bolthálózatok igényei és profitszempontjai irányítják. Az állat teljesen elvész a folyamatban: bordát, combot, felsált úgy állítanak elő, akár autót a megfelelő alapanyagokból. Pedig itt szenvedő élőlényekről van szó!

A nemesítéssel hibrid állatokat hoztak létre a különböző szakintézetek, mint például az INRA[3] Franciaországban, amelyek a hús vagy a szaporodás szempontjából kiugró eredményeket adnak.

Ennek persze az az ára, hogy az állatok létfontosságú szervei a lehető legkisebbek, és már alig képesek ellátni eredeti feladatukat. Az állatok túlérzékenyek a különféle betegségekre, ezért gyakran kapnak gyógyszereket, köztük antibiotikumokat. Így az intenzív állattenyésztés nagyban hozzájárul a rezisztens baktériumok kialakulásához az egész világon, ami súlyos közegészségügyi következményekkel jár, és nem kis fejtörést okoz a gyógyszerkutatóknak.[4] Másrészt ez a túlhajtott nemesítés okozta a rengeteg helyi és természetes fajta kihalását és eltűnését.

 

Legeltetés, erdőirtás és gyilkosságok

„Az állattenyésztés sok országban egyre nagyobb földterületet igényel, így nagyban hozzájárul az erdőirtásokhoz, más országokban pedig a túllegeltetés a gond. Az állattenyésztés fokozódó területi koncentrációja miatt sokszor több állati trágya keletkezik, mint amennyit a földek képesek befogadni és hasznosítani. A kevésbé koncentrált, vegyes rendszerű tartással szemben ebben a mechanizmusban az állati trágya fontos és hasznos termékből hulladékká vált” – érvel a FAO.

Eredetileg az állattenyésztők a csordát a szabad legelőkre vitték, és figyelembe vették a növényzet természetes életciklusait. De a városok, az utak és az intenzív művelés következtében a földterületek egyre széttagoltabbak, ezért a nyájak vándorlási lehetősége erősen megfogyatkozott, ugyanakkor nagyon megnőtt a hús iránti kereslet. Az intenzív legeltetés a világ egyes régióiban olyan súlyos ökológiai katasztrófát jelent, amelyet nem szabad lebecsülni. A száraz és félszáraz régiókban, mint a Száhel-sivatag vagy Közép-Ázsia, a hatalmas állatállomány lepusztította a növénytakarót, ezért rohamosan erodálódik a talaj, és megbomlott a vizek hagyományos áramlási útja is.[5]

De a legnagyobb mezőgazdasági forradalmat a fejlett ipari országokban figyelhetjük meg, élükön az Egyesült Államokkal és Dél-Amerikával. Észak-Amerika prérijeinek kilencven százaléka, míg Dél-Amerika cerradójának, szavannáinak nyolcvan százaléka eltűnt: vagy városok nőttek a helyükön, vagy beszántották őket sokszor épp a zöldüzemanyag-, a takarmánytermelés, vagy épp az exportra szánt gabona kedvéért.

A legaggasztóbb helyzet talán Brazíliában alakult ki. A világ legnagyobb marhahús- és bőrexportőre, Brazília egymaga a világpiac harminc százalékát termeli, 2,2 millió tonna húsexporttal évente, elsősorban Oroszországba és az Európai Unióba. És ezt tovább akarják növelni. Egy 2009-es Greenpeace-felmérés szerint a brazil szarvasmarhatenyésztés a felelős az amazóniai őserdők kiirtásának nyolcvan százalékáért. Tíz év alatt tízmillió hektárnyi erdő vált füstté, hogy kétmillió marha legelőhöz jusson. Így a dél-amerikai óriásország a világon a negyedik legnagyobb kibocsátója az üvegházhatású gázoknak.

A felmérésben Grégoire Lejonc, a Greenpeace erdővédelmi kampányainak felelőse hevesen kikel az akkori brazil elnök, Lula ellentmondásos nyilatkozatai ellen. Lula ugyanis meghirdette a klímaváltozás elleni akciótervet, amely szerint Brazília 2018-ig 72 százalékkal csökkenti az illegális erdőirtást. „A Greenpeace felmérése pedig egyértelműen rávilágít, hogy az erdőirtás kilencven százalékban illegális, és azt is, hogy a nemrég elfogadott törvény valójában épp arra szolgált, hogy jóváhagyják, legalizálják az állattenyésztésre kiszemelt földek kisajátítását.” Majd hozzáteszi: „a brazil kormány az egyik legnagyobb finanszírozója és részvényese is az amazóniai állattenyésztésnek, így az őserdőirtás egyik legaktívabb szereplője.”

2011 májusában a Le Monde beszámolt az erdőgazdálkodás reformjának egy olyan, a brazil parlament által már elfogadott tervéről, amely nyilvánvalóan felpuhítja a hatályos erdővédelmi szabályozást a jelenlegi elnök, Dilma Rousseff állásfoglalásával szemben. Jean-Pierre Langellier szerint „a reform megengedi a gazdáknak, hogy ne kelljen újratelepíteniük az illegálisan kiirtott erdőket”, amire pedig jelenleg törvény kötelezi őket. „Az ország földbirtokosainak kilencven százaléka nem tartja be a törvényt, nem veszi figyelembe a törvényes kvótákat; hatszázezer négyzetkilométert kellene újratelepíteni, és semmit sem tesznek. […] A reformot ellenző képviselők a nagybirtokosokat vádolják, hogy a kicsik mögé bújva tulajdonképpen a saját érdekükben szavaztatták meg az új szabályozást. Az államelnök viszont az új törvény egy lényeges elemét nem hajlandó elfogadni: az illegális erdőirtóknak biztosított amnesztiát.” Végül az újságíró felhívja a figyelmet, hogy az amazóniai harc rendkívül erőszakosan zajlik a helyi kisparasztokkal és őslakosokkal szemben. „A szavazás napján egy ökológiai aktivistát, Joao Claudio Ribeiro da Silvát és a feleségét meggyilkolták.[6] A házaspár már korábban is kapott halálos fenyegetést az állattenyésztőktől és a favágóktól. Ez a kettős gyilkosság arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy Amazóniában olyan fontos érdekekről van szó, amiért egyesek akár ölni is képesek.”

Az AFP francia hírügynökség kérdéseire válaszolva José Batista, a Commission Pastorale de la Terre (A Föld Pásztori Bizottsága) jogásza, aki közelről ismeri az amazóniai őserdőkkel kapcsolatos visszaéléseket, azt mondta: „a bűnözők általában megússzák, ezért a parasztok nem bíznak a helyi kormányzatban. Az utóbbi negyven évben nyolcszáz gyilkosság történt[7] Parában, a legtöbbször bérgyilkosokkal végeztették el a piszkos munkát. Összesen kilenc pert tudtunk indítani, és csak nyolc esetben ítélték el a gyilkosokat. Jelenleg pedig csak egyvalaki van börtönben.”[8]

A nagybirtokosok nem csak a kisparasztokra gyakorolnak nyomást. A Survival (Túlélés) nevű civil szervezet már több mint négy évtizede állandóan felhívja a figyelmet az őserdei indián népek lemészárlására: „félő, hogy egész népek tűnnek el. A brazil akuntsu törzsből már csak hatan vannak életben, a többieket az állattenyésztők mind meggyilkolták.” És ez csak egy tragédia a sok közül.

 kmarhatelepek

 

A szarvasmarhatenyésztés nem az egyetlen mezőgazdasági tevékenység, amelynek profitja érdekében óriási erdőségeket áldoznak fel. A másik legalább ilyen nagy károkat és pusztítást okozó tevékenység a szójatermesztés, amelyet szintén állati takarmánynak szánnak.

 nemz.ker.szója

nemz.ker.marha

nemz.ker.sertés

nemz.ker.baromfi

Infografika: Agnès Stienne


Zárt tartású állattenyésztés: szennyezés és éhínség

„Ha tragédiának nevezzük, ami történik, akkor igazán nem túlzó a kifejezés. Hogy még gyorsabb növekedésre serkentsék a borjakat, teheneket, disznókat, az ipari állattenyésztés a szükséges fehérje nyolcvan százalékát importból fedezi. A takarmány nagy része a dél-amerikai szója. Argentína, Paraguay és Brazília társadalmát alapjaiban rengeti meg az intenzív szójatermesztés.” Ezekkel a szavakkal kezdődik Fabricio Nicolino 2009-es, húsiparról szóló könyvének[9] ötödik fejezete. Ebben leírja a húsipar és a szorosan kapcsolódó cégek, mint az InVivo, Cargill, Sanders vagy Guyomarc’h és a zootechnika történetét.

A nemzetközi parasztmozgalom legnagyobb szervezete, a Via Campesina szerint „a monokultúrában termesztett szója Paraguay termőföldjének ma már egynegyedét foglalja el, Brazíliában pedig évi 320 ezer hektárral nőtt évente 1995 óta. Argentínában 5,6 millió hektár nem mezőgazdasági földet vontak be a szójatermesztésbe 1996 és 2006 között, így itt a termőföld felét foglalja el a szója. Mára precízen dokumentált és széles körben elismerik, hogy a latin-amerikai szójatermesztés pusztító hatással van a lakosságra és a környezetre is.

A modern állattartás azt jelenti, hogy az állatok siralmas betonhangárokban senyvednek, és napi élelmiszeradagjukat, a mesterséges tápokat óriás agroipari cégek állítják elő. 2005-ben ezek a húsgyárak 742 millió tonna gabonát faltak fel. És ne tévedjünk: a szerencsétlen sorsú állatoknak odavetett eledel nem az emberi fogyasztásra termesztett gabona maradéka. Azért vetik, öntözik, kezelik és takarítják be, hogy állatokat hizlaljanak vele.

 takarmányösszetétel

 

Mit esznek az állatok?

2009-ben a teljes búza-, kukorica- és árpatermés 42 százalékából állatoknak szánt koncentrált tápot készítettek.

 kukorica-búza-árpa2

 Infografika: Agnès Stienne

 

Gabonatermesztés takarmánynak és .... másnak

Ha megnézzük a különféle gabonák és a szója termesztésére felhasznált összes földterületet, akkor egyértelműen látszik, hogy milyen nagyságrendű változással állunk szemben. A rizsből nem készül állati takarmány, és a termesztésére használt terület húsz éve nem is változott. Nőttek a hozamok, de a lakosság növekedése is igen jelentős volt ezekben az években. A búzatermesztésre szánt terület erősen csökkent, majd újra gyors növekedésnek indult, de nem tért vissza az 1980-as szintre. Viszont állandó és gyors volt a szója terjeszkedése, amely majdnem megkétszereződött az utóbbi húsz évben, és a kukoricáé, amelyből ma már többet termesztenek, mint rizsből.

megművelt területek

Megművelt földterület

A hús és a gabona közötti kapcsolat a következő: legalább hét kilogramm gabona kell egy kiló marhahús, négy kiló gabona egy kiló disznóhús és két kiló egy kiló csirkehús előállításához.

 

A mezőgazdasági erőforrások iránt egyre nagyobb az igény, ehhez hozzáadódik a kiterjedt pénzügyi spekuláció, így azután nem meglepő, hogy a lakosság legszegényebb részének helyzete sokat romlott. A FAO 2006-os jelentésében Kína miatt aggódott: „Az állati takarmány termelése és importja is nő. Félő, hogy a kínai állattenyésztés bővülése jelentős árnövekedést és gabonahiányt okoz majd a világpiacokon, mint azt már gyakran olvashattuk a különböző előrejelzésekben.” És ma már tudjuk, mi történt ez után, 2008-ban a világpiaci gyors áremelkedések miatt: sorba törtek ki az éhséglázadások szerte a világban.

Miközben szembe kellett néznünk a pénzügyi válság első nagyobb csapásaival is, az éhezés tragédiája ráébreszthette volna az emberiséget, hogy ideje változtatni a világ menetén. De sajnos semmi jele, hogy az emberek készen állnak a változásra. Annak ellenére, hogy a gabonatermesztés költségei reáláron csökkentek, az értékesítési árak folyamatosan nőttek. A Világbank egyik 2011. februári közleménye szerint „komoly fenyegetést jelent a világ több tízmillió szegénye számára, hogy az élelmiszerárak folyamatosan nőttek az utóbbi években. Az árak emelkedése már most is több millió embert döntött szegénységbe, és további terheket rak a legsebezhetőbbekre”.

 

Mindennapi mérgeink

Azoknak, akik naponta bőséggel jutnak élelemhez a gazdag országokban, csak azt ajánlhatjuk, hogy kétszer is nézzék meg, mi kerül a tányérjukba. Aki húsiparról beszél, az takarmányról beszél. Itt pedig egyértelműen az intenzív mezőgazdaság módszerei uralkodnak, vagyis bőségesen használnak rovarirtó- és gombaölő szereket, műtrágyát és génmódosított (GMO) növényeket. Ezt eszi és emészti meg az állat, mielőtt a gyanútlan fogyasztók tányérjába kerülne, ízes ételek formájában[10]. És ez még nem minden, a gyógyszereket és mesterséges vitaminokat se felejtsük el.

A zootechnika állatainak immunrendszere gyenge, és gyakran megbetegszenek. Ráadásul olyan szűk helyen tartják az állatokat, hogy minden fertőzés azonnal megtizedeli a teljes állományt. Ezért tehát a tenyésztők bármit megtesznek, hogy elkerüljék a fertőző betegségeket: megelőzésként – és nem csak gyógyítási céllal – rutinszerűen adagolják az antibiotikumokat. A betonblokkokban tartott állatok életkörülményeiről szörnyűségeket hallani, legyen szó disznóról, borjúról vagy csirkéről. Ezek az épületek valójában a legrosszabb kórházi elfekvő osztályokra hasonlítanak, és tulajdonképpen semmi akadálya nincs, hogy akár emberekre is átterjedő új baktérium- és vírustörzsek alakuljanak ki. Ilyen volt a kergemarhakór, a madárinfluenza és a sertésinfluenza is.

Fabrice Nicolino beszámol a többszörösen rezisztens Staphylococcus aureus (MRSA) esetéről, amely ellenáll többek között a meticillin nevű antibiotikumnak, és amely az észak-amerikai és európai nagy ipari sertéstelepeken jelent meg. Ez a baktérium már nem reagál a régebben hatásos antibiotikumra. 2007 októberében a Veterinary Microbiologyban jelent meg az a fenyegető hír, miszerint „az MRSA a sertéstelepek 45 százalékán mutatható ki. Minden negyedik sertés fertőzött, és minden ötödik tenyésztő is.” Belgiumban, szintén 2007-ben egy másik tanulmány, amelyet az egészségügyi miniszter, Rudy Demotte rendelt meg, rávilágított, hogy „a vizsgált sertéstelepek 68 százalékán jelen van az MRSA valamelyik törzse. Ugyanezt az ellenálló baktériumfajt mutatták ki az állattenyésztők és családtagjaik 37,6 százalékában. Pedig a lakosságnak egyébként csak 0,4 százaléka fertőzött!” Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államokban és Franciaországban nincs esettanulmány és így adat sem a helyzetről.

 

A másik probléma: a víz

A takarmánytermesztés használja fel a világ vízfogyasztásának nyolc százalékát, ehhez jön még az állatok itatására és az istállók tisztán tartására fordított vízmennyiség. Ez rengeteg víz. A FAO tanulmányban olvashatjuk, hogy Botswanában az állattenyésztéshez szükséges vízmennyiség a teljes fogyasztás 23 százaléka.

A mérsékelt éghajlaton nem annyira a mennyiség, mint a vizek szennyezettsége okoz fejfájást. Franciaországban a sertéstenyésztés hatvan százaléka Bretagne-ban koncentrálódik (négy megyében, ezen belül pedig főleg két megyében, Côtes-d’Armorban és Finistère-ben). És akkor nem is említettük a marha- és a szárnyastenyésztést. Ez sokkal több, mint amit a régió elbír. Mára krónikus probléma lett a talajszennyezés, illetve a forrásvizek és a part menti vizek és területek elszennyeződése.

 ksertés

 (Amennyiben olvashatatlanul kicsi az ábra, mentse el ((jobb klikk: kép mentése másként)), az akkor már jobban nagyítható)

Algásodás

Miközben az intenzív állattenyésztés tönkreteszi a környezetet, a sertéstenyésztők elfordítják a fejüket, és nem akarják észrevenni, hogy milyen pusztítást végeznek. 2011-ben új reklámszöveget vetettek be, hogy a trágyalével besározódott becsületüket tisztára mossák: „röfögnek, finganak és mégis...” A mondatot nem merték befejezni.

2010-ben 14 millió alom nélküli sertést neveltek. Ez a nitrogénben és foszforban dús trágya tonnáit jelenti, amit a tenyésztők úgy próbálnak eltüntetni, hogy kiszórják a már teljesen telített talajra. Mások, mint a Lemée nevű kisebb vállalat több mint százezer tonnát exportált, de nem árulta el, hogy hova.

Anabaena flos aquae, Aphanizomenon flos aquae, Microcystis aeruginosa és Plankthotrix agardhii, más néven kék algák vagy cyanobaktériumok. Ezek az élőlények évről évre egyre több édesvizet, folyót, patakot és tavat szennyeznek Bretagne-ban. Akik megisszák, vagy érintkeznek az ilyen vizekkel, azoknál fejfájás, emésztési panaszok, illetve szem- és bőrgyulladás lép fel. Azért szaporodnak el egyre több helyen az algák, mert a fényt, a kellemes középhőmérsékletet és a nitrogénben és foszforban gazdag vizeket szeretik.

Ulva armoricana, tengeri saláta, avagy zöld alga.  Ennek növekedéséhez is fény,  kellemes középhőmérséklet és nitrogénben, foszforban gazdag víz kell csupán. Ha partra vetődik, gyors bomlásnak indul, közben pedig kifejezetten mérgező gáz szabadul fel. 2009-ben egy Côtes-d’Armor-i strandon egy ló ledobta a lovasát, elpusztult, a lovas kómába esett, szerencsére őt még megmentették.

Két évvel később két vaddisznó halt meg ugyanezen a zöld algával borított tengerparton. A Le Monde-nak e témában nyilatkozó Alain Menesguen, a Tengerhasznosítási Kutatóintézet igazgatója nem volt meglepve: „Már jóval 2009 előtt gyakran találtunk kutyatetemeket ezen a partszakaszon. Hivatalosan sose mondtuk ki, hogy a zöld alga okozta a pusztulásukat.” Sarkozy elnök viszont néhány nappal a vadmalacok balesete előtt ellenségesen nyilatkozott: „nem fogok bűnöst kiáltani, és nem vagyok hajlandó ujjal mutogatni a gazdákra”, és kikelt „a fanatikus zöldek” ellen is. „Meglep az elnök nyilatkozata, mert azt hittük, hogy 2009 augusztusában, amikor François Fillon kormányfő egy ló pusztulása után ellátogatott a környékre, végre túljutottunk a tagadás időszakán. Akkor először az állami szervek hivatalosan is elismerték és kimondták, hogy a mezőgazdasági nitrátok okozzák a zöldalga-inváziót.”

Sarkozy elnöksége alatt viszont az állam megakadályozta, hogy nyílt társadalmi vitát tartsunk erről a problémáról. Az elnök velünk szemben alapvetően támogatta az állattenyésztés rendkívül káros gyakorlatát, mondván, hogy a metángyártás megszabadítja majd a vidéket a trágyától és a zöld algától. Az Eaux-et-Riviéres de Bretagne (Bretagne vizei és folyói) egyesület felháborodott: „Sarkozy még mindig nincs tisztában egy már negyvenéves problémával, félrevezeti a közvéleményt és nagyon sokat árt a tengerpart védelmének. Nem a bretagne-i állattenyésztés iparosodását kell támogatni, ha Bretagne legégetőbb környezeti és gazdasági-társadalmi gondjait akarjuk orvosolni.”

 

Metángyártás zöld algából vagy hígtrágyából

A zöld algából vagy hígtrágyából készülő metán nemhogy nem oldja meg a bajokat, még ront is a helyzeten. Az eljárás lényege, hogy a lebomlóban lévő anyagokból energiát lehet termelni. Csak az a gond, hogy a zöld alga és a hígtrágya is rengeteg vizet tartalmaz. A megoldás: száraz anyagot adnak hozzá, szalmát – amit az állatoktól vesznek el – és kukoricát, hogy beindítsák a folyamatot. Ez már önmagában teljesen értelmetlen. Az eredmény pedig még károsabb: nitrátdús koncentrátum marad a folyamat végén. Hogy nyereséges legyen az eljárás, még több zöld algát és hígtrágyát kell bevonni… teljesen abszurd, öngerjesztő folyamat.

 

Fordította: Morva Judit



[1] FAO, La situation mondiale de l’alimentation et de l’agriculture – Le point sur l’élevage [Az étkezés és a mezőgazdaság helyzete – kitekintés az állattenyésztésre], (PDF), 2009.

[2] A WHO meghatározása szerint túlsúlyos az, akinek a testtömegindexe (a kilogrammban megadott testtömeg osztva a méterben mért testmagasság négyzetével) nagyobb vagy egyenlő mint 25, és elhízott, akié 30 vagy a fölötti.

[3] Institut National de Recherche Agronomique (Országos Agronómiai Kutatóintézet), Franciaország egyik legjelentősebb kutatóintézete.

[4] Tom Philpott: What the USDA Doesn’t Want You to Know About Antibiotics and Factory Farms [Mi az amit jobb ha nem tudunk az antibiotikumokról és a nagyüzemi állattenyésztésről], Mother Jones, 2011. július 29.

[5] Jared Diamond: Effondrement : Comment les sociétés décident de leur disparition ou de leur survie [Összeomlás: hogyan döntenek a társadalmak saját fennmaradásukról vagy eltűnésükről], Gallimard, 2006.

[6] http://www.20minutes.fr/article/747589/bresil-vague-assassinats-ecologistes-amazonie

[7] Lásd még a Le Brésil, puissance agricole ou environnementale? [Brazília: mezőgazdasági vagy környezeti nagyhatalom] blogot. A második térképen: Assassiner pour s’approprier la terre [Gyilkosságok a föld megszerzéséért].

[8] Lásd: http://danslapeaudunpapou.survivalfrance.org/content/journal-du-hamburger-aux-indiens-du-bresil

[9] Fabrice Nicolino: Bidoche. L’industrie de la viande menace le monde [Sonka. A húsipar veszélyes a világra], LLL, Les Liens qui Liberent, Párizs, 2009.

[10] Marie-Monique Robin: Notre poison quotidien [Mindennapi mérgeink], könyv: Arte éditions/La Découverte, 2011, DVD: Arte éditions/Ina éditions