Soha egyetlen fesztiválon sem láttam még annyi filmet, amelyek munkásokról szóltak, s amelyekben olyan részletesen mutatták volna a gyári munkát, a szerelést, a gépek zaját és a fizikai munka mindennapjait, mint az idei Berlinálén. A berlini fesztiválon persze több száz filmet mutatnak be, ebből nekem körülbelül harmincötöt sikerült megnézni, így a merítés esetlegesnek is mondható. De az hiszem, mégsem véletlen, hogy a pénzügyi válság, a növekvő szegénység és a munkahelyek megszűnése egyre több filmesben – és másfelől potenciális nézőben – tudatosítja, hogy az életben minden valódi érték forrása a munka, s nem a spekuláció és a piaci ügyeskedés.
A legmeglepőbb és legbiztatóbb film onnan érkezett, ahonnét a legkevésbé vártam. A fesztivál nyitó napján mutatták be az orosz Szvetlana Baszkova Marxnak című filmjét, amely egy orosz gyár munkásainak szakszervezet-alakító kísérletét mutatja be. A film direkten és vállaltan osztályharcos alkotás, a független szakszervezetet szervező munkások Marxot és Lenint idézik, a fiatal gyáros pedig végtelenül ellenszenves gengszter, tipikus „újorosz bűnöző”. A gyárban létezik hivatalos szakszervezet, de ez gyáván együttműködik a gengszter gyárossal és a korrupt városvezetéssel, a főbizalmi apró trükkökkel igyekszik a szakszervezeti munka látszatát imitálni. De a munkások egy idő után megelégelik a csökkenő béreket és az egészségtelen munkakörülményeket. Felismerik, hogy csak egy független szakszervezettel érvényesíthetik az érdekeiket. Sztrájkot és tüntetést szerveznek, amely során a gyáros két munkást lelövet. Innen kezdve a film krimiszerű leszámolássá válik, ami azonban sajnos reális része az orosz mindennapoknak.
A filmet a Cine Fantom stúdió készítette, amelyik a Berlinale-ra nyolc oldalas, angol nyelvű újságszerűséget is kiadott. Ebből megtudhatjuk, hogy a produkció megtörtént eseményekre épül, valódi gyárakban forgatták, s a független szakszervezeti mozgalom terjedőben van Oroszországban. A rendezőnő nyilatkozata szerint Marx tanításai Oroszországban ma érvényesebbek, mint valaha, s a film célja a feltámadóban levő szakszervezeti mozgalom támogatása. A stúdió vezetője pedig egyenesen egy „neo-szovjet” filmművészeti hullám elindítását vallja a Cine Fantom fő céljának. (Stílszerűen „ötéves tervnek” nevezi e filmhullám beindítását.) A film egyik alapgondolata szerint a munkások és a tőkések nem tartozhatnak egy nemzethez, hiszen antagonisztikus osztályellentét van köztük. A kiadványban Anatolij Oszmolovszkij producer két kolumnán keresztül fejti ki klasszikus marxista nézeteit, s Oroszország elmúlt húsz évét abszolút csődnek és tragédiának nevezi. Úgy, hogy közben a film elkészítését az orosz kulturális tárca és az állami filmközpont is szponzorálta. A Marxért persze csak egy játékfilm, jelentőségét nem szabad túlbecsülnünk. De ha ilyen filmek készülnek Oroszországban, ha az orosz értelmiség haladó része visszatér a marxizmushoz, s ehhez egy ütőképes műhelyük is van, akkor egy kicsit máris optimistábban láthatjuk a jövőt. Nagy változások mindig nagy országban szoktak kezdődni.
Szinte mindvégig egy gyári műhelyben játszódott a Cold Bloom (Hideg virágzás) című japán film is, a harmincas évei végén járó Atsushi Funahashi rendezésében. A főhősnő gyári munkás, aki ugyancsak munkás férjét egy üzemi balesetben veszti el. A sötét, nyomasztó hangulatú műhely, az állandó rendetlenség és az emberi hibából bekövetkező halálos baleset alaposan ellentmondanak a Japánról élő közhelyeknek. A kis üzem munkásainak meg kell küzdeniük a cunami következtében tovább gyengült gazdasági helyzettel, a nagy cégek könyörtelen profitszemléletével, maguk között pedig a munkásszolidaritás hiányával és a külföldi (kínai) munkásokkal szembeni ellenszenvvel. A fiatal munkásnő keserűen gyászolja férjét, de közben mindent elkövet a műhely megmentéséért is éjszakai túlmunkával, újítással, mások lelkesítésével. Cinikus emberek nyilván sematikusnak nevezik mindezt, pedig a szép Usuda Asami nagyon is hihetően elevenít meg egy fiatalasszonyt, aki egyedül maradva minden energiáját munkahelye és a munkahelyi közösség megmentésére fordítja. A címbeli Hideg virágzás arra utal, hogy bár a cseresznyefák most is virágba borulnak tavasszal, a gazdasági és értékválsággal küzdő Japánban ezt sokkal kevesebben élik meg romantikus áhítattal, mint hajdan.
Könnyebb, bár derekasan osztályharcos film volt a Mexikóból érkező, Workers (Munkások) című film, José Luis Valle alkotása. Két párhuzamos történet pereg a filmben. Az egyikben egy idős gyári takarító munkást foszt meg a gyáros a több évtizedes munkával megszerzett nyugdíjától. A másikban egy ugyancsak idős cselédasszonynak gazdája halála után annak kutyáját kell ugyanolyan alázattal szolgálnia, hogy ne kerüljön utcára. De mindketten a munkásmozgalom által egyébként nem ajánlott egyéni bosszút választják. Az idős munkás tovább szolgál a gyárban, de több évtizedes tapasztalatával most már csak kárt okoz, tudatosan és észrevétlenül úgy szabotál, hogy az minél több pénzébe kerüljön a tulajdonosnak. Az asszony pedig – ez nem jó hír az állatvédőknek – kimódolt lassúsággal úgy teszi pokollá az addig agyonkényeztetett eb életét, hogy az idő előtt kimúlik, s a cselédasszony szép végkielégítéssel távozhat a villából.
Egészen más hangulatú Mexikót, a drogháború poklát mutatta be a Narco Cultura című amerikai film. A helyszín Juarez városa, ahol évente több mint háromezer embert gyilkolnak meg a permanens drogháborúban, s a gyilkosságok 95 százalékában vizsgálat sem indul a tettesek kiderítésére. A film szereplői a rendőrségi helyszínelők, akiknek végső soron értelmetlen a munkája, hiszen eredményeikre senki sem kíváncsi, s akik közül a filmben megszólaló embereket is sorra gyilkolják a gengszterek. Mégis végzik a munkájukat azzal a meggyőződéssel, hogy valakinek ezt is meg kell csinálnia, s ha Juarezben mindenki ugyanígy gondolkodna, akkor a gyilkosságokat is meg lehetne fékezni. Az ő ellenpontjuk a címbeli „narco cultura” profitéhes zenészei és producerei, akik brutális nyersességgel népszerűsítik a gyilkosokat, a gyilkosságokat és a dollármilliárdos drogfőnököket. Latin-Amerikában az osztályellentétek mindig élesebben jelentek meg, mint más kontinenseken. A drog, mint az abszolút profitszerző üzletág és a lakosság jelentős tömegeinek lemészárlása, mint az osztályharc legvadabb formája kétségkívül a kapitalizmus legborzalmasabb változatai közé tartoznak.
Bár osztályharcos szenvedély nincs benne, a Berlinalén díjat is szerző Prince Avalanche azon ritka hollywoodi filmek közé tartozik, amely két munkásember látszólag eseménytelen napjairól szól. Egész nap festik a jeleket a végtelen erdőségeken átvezető sokadrangú úton, esténként sátorban alszanak, s rengeteget beszélgetnek egymással. Nincs a filmben semmilyen véres vagy szexuális kaland, action gratuite, csak két rokonszenves, értelmes, de semmiképp sem értelmiségi módon gondolkodó munkásember mindennapi élete.
Politikai értelemben a fesztivál legerősebb és legigazabb filmjét a kiváló brit rendező, Ken Loach hozta Berlinbe. A fesztivál keretében, de a hivatalos versenyprogramon kívül mutatták be 1945 szelleme című filmjét. A nemcsak moziként, de koncertteremként is szolgáló Berlini Fesztiválpalotában tartott bemutató egyben a produkció világpremierje is volt, s a vetítést követően a 76 éves Ken Loach fél órán át szóban is kifejtette nézeteit. Baloldali nézetei, szociális elköteleződése játékfilmjeiből is kitűnnek, legutóbbi ilyen jellegű alkotása, a Szesztolvajok most is fut a magyar mozikban. Ezúttal azonban dokumentumfilmmel jelentkezett, saját – s egyben egy lassan távozó nemzedék – fiatalságának meghatározó élményét, a brit Munkáspárt 1945-ös győzelmét idézi fel interjúk és híradórészletek alapján.
Magyarországon az 1945-ös brit választásokról a műveltebb emberek is többnyire csak annyit tudnak, hogy világháborús győzelme után néhány hónappal Winston Churchill óriási meglepetésre elvesztette a választásokat. A munkáspárti kormány hat éves, forradalmi lendületű reformkorszakáról sem a rendszerváltozás előtt, sem azóta nem hallottunk sokat. Clement Attlee és kormánya ugyanis olyasmire vállalkozott, amire Magyarországon eddig még senki: demokratikus körülmények között akarták megvalósítani a szocializmust. Nem proletárdiktatúra és egypártrendszer útján, mint az MSZMP és elődpártjai. De a szocializmust nem is puhították a kapitalizmussal kibékülő szociáldemokráciává, ahogy azt a mai Munkáspárt és testvérpártjai, köztük az MSZP teszik.
A film első meglepetése éppen az, hogy Attlee miniszterelnök és minisztertársai 1945-ös reformjaikra milyen magától értetődően használták a „szocializmus” szót. Persze számukra a szocializmus egyfajta vegyes gazdaságot jelentett, amelyben csak a nagy közüzemek, bányák és egyes iparágak kerültek állami tulajdonba, a gazdaság többi részében az állam törvényekkel igyekezett biztosítani a szociális méltányosságot. Az Attlee-kormány fénykorában a brit gazdaság húsz százalékát tette ki az állami szektor, melynek legismertebb szektorai a vasút, az elektromos és gázipar, az acélipar és a Bank of England voltak. A dolog nem lehetett olyan sikertelen, mint ahogy mostanában a neoliberális próféták állítják, mert Attlee 1951-es bukását követően a konzervatívok sem csinálták vissza az államosításokat, erre csak Thatcher asszony vállalkozott, három évtizeddel később. Még jelentősebb vívmány volt az egységes és ingyenes egészségügyi szolgáltatás, a híres NHS megteremtése, amely azóta is a nemzeti szolidaritás elve alapján működik. Ez a rendszer látványosan javította a britek egészségi állapotát és életminőségét, és népszerűsége miatt – a vasút és a nehézipar privatizálásával szemben – a konzervatívok sem merték lerombolni.
Ken Loach filmjének igazi értékét mégis a személyes visszaemlékezések adják. A második világháború poklából győztesen visszatérő katonák és fiatal asszonyaik őszintén hitték, hogy egy új, igazságosabb világot hoznak létre. Több millió új tanácsi ház és lakás épült. Idős munkásemberek több évtizeddel később is a tárcájukban hordják az első lakáskiutalásról szóló értesítést, nyolcvan fele járó asszonyok ma is emlékeznek a napra, amikor először mehettek orvoshoz úgy, hogy nem kellett fizetni a kezelésért. Egykori bányászok arról beszélnek a filmben, hogy az államosított bányákban a dolgozók biztonsága végre nem esett áldozatul az egyoldalú profitszemléletnek. Az „új világ” tervezőinek még olyan részletre is futotta a fantáziájukból, hogy a kétszintes tanácsi sorházak földszintjén is legyen vécé a kerti játékból beszaladó gyerekeknek.
A film ugyanakkor szól a szocialista kísérlet hibáiról is. Ezek – talán nem is véletlenül – sok tekintetben hasonlítanak arra, amit durvább formában Kelet-Európában mi is megtapasztalhattunk. Társadalmi tulajdonba vétel helyett bürokratikus államosítás történt, az államosított üzemeket bürokraták vezették, és a vállalatok irányításába éppoly kevéssé vonták be a dolgozókat, mint a kapitalista korszakban. Az alulról szerveződő, önigazgató, bázisdemokrata társadalom eszménye éppoly távol állt a szocialista Clement Attlee-től, mint szociáldemokrata utódjaitól. A politikailag ma is elkötelezett Ken Loach a bemutatót követő vitában is hangsúlyozta, hogy az új szocialista mozgalomnak a dolgozói részvételre, az alulról szerveződő demokráciára kell épülnie.
Mai szemmel mégis megindító szembenézni azzal, hogy az akkor magát még szocialistának nevező brit Munkáspárt milyen bátran kezdett egy új társadalom felépítésébe az 1945-ös romokon. Ennyi bátorság a mai szocialistákra is ráférne.
