Az Orbán-rezsim politikai teológiája

Kategória: 2013. február
Írta: Jakab Attila
Találatok: 18195

A politikai teológia alapvonása, hogy a politikai filozófia és a keresztény teológia metszéspontjában áll. Arról szól, hogy a teológiai fogalmak és gondolkodásmód miképpen legitimálják, és határozzák meg a politikai, gazdasági és társadalmi cselekvéseket. Első nagy képviselője Kaiszareiai Euszebiosz püspök-egyháztörténetíró (265–339), a vallási és politikai egység nagy teoretikusa, aki már Constantinus császár életében (†337) összekapcsolta a Birodalom nagyságát és a kereszténység diadalát.

200px-Eusebius of Caesarea A politika és a vallás szoros kapcsolatrendszere azonban nem Euszebiosz találmánya. Az ókori közel-keleti kultúrákban a vallás mindig is fontos politikai és társadalmi szerepet töltött be. A gyökerek keresésében gyakorlatilag az Újasszír Birodalomig (i. e. 9–7. század) mehetünk vissza, mert ennek hatása (a perzsa és a római birodalmak közvetítésével) egészen a bizánci birodalomig érzékelhető.

 Ennek a kapcsolatrendszernek az a lényege, hogy a politikai hatalom egy isteni, transzcendens hatalom akaratát valósítja meg. Az isten/istenek tulajdonképpen a saját hatalmukat és tekintélyüket kölcsönözték az egyetlen uralkodónak (valamint egy szűk, kiválasztott elitnek), hogy az emberek egy eszményi és békés társadalom létrehozására irányuló erőfeszítéseit összehangolja és koordinálja.

 Ennek a koncepciónak egyfajta szekularizált változata található meg a német nemzeti-szocialista párt prominens tagja és a totális állam jogász-ideológusa, Carl Schmitt (1888–1985), politikai teológiájában, amely egyben a jogfilozófiájának is az alapja. Mindez azért fontos, mert az Orbán-rezsim szellemi alapját tulajdonképpen a demokráciát és a liberalizmust elvető, a német katolicizmus intellektuális peremvidékén elhelyezkedő Carl Schmitt politikai teológiája és jogfilozófiája alkotja. Műveinek magyar fordításai után ítélve az is elmondható, hogy meghatározó szerepet tölt be a magyar jogászképzésben (ELTE, PPKE).

 Mi is valójában Carl Schmitt politikai teológiájának és jogfilozófiájának a lényege? Tételesen felsorolva:

- a modern állam alapja a katolicizmus, mivel minden államtudományi fogalom tulajdonképpen szekularizált teológiai fogalom;

- a teológiai tehát természeténél fogva politikai, az egyház pedig egy politikai entitás, amely akarva-akaratlanul befolyásolja az állam és a társadalom szerkezetét;

- a politikai cselekvést a „barát – ellenség” kibékíthetetlen ellentétpár határozza meg;

- az erkölcsnek nincs köze sem a joghoz, sem pedig a politikához;

- gyakorlatilag minden jogszerűvé tehető.

 

Napjaink Magyarországán ez a jog- és politikai filozófia ötvöződik azzal a bizánci hatalomfelfogással, hogy az ország (mint terület) tulajdonképpen a Hatalom birtokosának magántulajdona, a lakósok az ő alattvalói, és ő minden hatalom forrása (ő osztja a hivatalokat).

 Ebben a rendszerben, amelyet bizánci „szimfóniának” vagy „harmóniának” nevezünk:

- a Hatalom oltalmazza és (anyagilag) támogatja az Egyházat;

- az Egyház pedig ennek fejében a Hatalom erkölcsi és ideológiai támasza, amelyet legitimál.

 Teljesen egyértelmű, hogy a bizánci típusú valláspolitikai kapcsolatrendszerben az Egyház és a politikai Hatalom egységes rendszert, szerves egységet alkotnak, kiegészítik egymást, és egyben kölcsönösen is függnek egymástól. Ugyanakkor azonban az is kétségtelen, hogy az egyházi intézmény a politikai hatalom alárendeltje és eszköze. Ez az ára a számára biztosított társadalmi privilégiumoknak és anyagi biztonságnak. A szoros összefonódásból azonban az is következik, hogy az Egyház, illetve a Hatalom ellenségei felcserélhető fogalmakká válnak. Ami egyben azt is jelenti, hogy a politikai hatalom bukása mindenképpen maga után vonja a hitelét vesztett egyház társadalmi befolyásának megrendülését, esetenként a virulens antiklerikalizmus markáns megjelenését.

 Mivel a bizánci típusú valláspolitikai hatalmi berendezkedés Magyarországon gyakorlatilag töretlen hagyományokkal rendelkezik. a Habsburgoktól egészen Kádárig, elmondható, hogy az Orbán-rezsim jól beleillik a magyar „hosszú időtartamba” (Fernand Braudel). Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy vallástudományi szempontból az Orbán-rezsim egy rendkívül sajátságos, szinkretista képződmény, amelyben különböző eredetű elemek (vélelmezett „ősmagyar” pogányság és kereszténység, faji alapú nacionalizmus, neoliberalizmus) ötvöződnek egyetlen személy kizárólagos hatalma biztosítása céljából. Lényegében véve mindenki – akár barát, akár ellenség – ennek az egyszemélyes, autokrata és lényegében osztatlan Hatalomnak a hangulatváltásaitól, és az önkényétől függ. Ne csodálkozzunk, ha ez lassan-lassan az isteni dimenziót súrolja (lásd csepeli polgármester imaakciója 2012. jan. 13-án); és ma már mindinkább létjogosultságot nyer az orbánizmusnak vallástudományi módszerekkel történő vizsgálata és vallási fogalomrendszerrel való leírása.

 A hazai intellektuális helyzet abszurditását kiválóan tükrözi, hogy miközben Carl Schmittnek valóságos kultusza van, addig nagy ellenfele, a hitleri Németországból menekülni kényszerült hívő katolikus és tudós, Erik Peterson (1890–1960), neve gyakorlatilag ismeretlen, művei hozzáférhetetlenek. Ő ugyanis korát megelőzve hirdette, hogy a keresztény (katolikus) hit megalapozásához vissza kell térni a bibliai és a patrisztikus forrásokhoz (vagyis az ókeresztény szerzőkhöz). Az 5 gyermekes, sokszor anyagi gondokkal küszködő Peterson igazi európai, a nagy humanista hagyományok folytatója volt. Életében szinte mindenik jelentősebb 20. századi katolikus (és protestáns) gondolkodóval kapcsolatba került vagy személyesen, vagy pedig levelezés útján, illetve az írásain keresztül. Egyébként Carl Schmitt Erik Petersonnak az ellene írt 1935-ös felvetéseit (A monoteizmus, mint politikai probléma) csak jóval annak halála után, csupán 1969-ben válaszolta meg – amikor már nem volt kivel vitatkoznia. Ez mindennél többet elárul Carl Schmitt intellektuális tisztességéről.

 Erik Peterson művének alapgondolata, hogy semmiféle politikai rendszert nem lehet teológiailag igazolni. A keresztény egyistenhit ugyanis megszűnteti a hatalom szakrális jellegét. Mindez valójában elvetése Carl Schmitt azon gondolatának, hogy a modern államelméleti fogalmak tulajdonképpen szekularizált teológiai fogalmak, s ebből kifolyólag a politikai diskurzust akár teológizálni is lehet, ahogy az az Orbán-rezsim retorikájában jól tetten érhető. Helyénvaló tehát Bitó László azon nézete, miszerint az 1930-as évekhez köthető „szakrális nacionalizmus” felélesztésének és (lebutítottabb) továbbgondolásának vagyunk tanúi, és elszenvedői.

 Erik Peterson írásai (az életmű németországi kiadása is csupán jó egy évtizede kezdődött Barbara Nichtweiss irányításával; lásd www.bistummainz.de/sonderseiten/epeter/index.html) nem könnyű olvasmányok. Sajátos gondolatmenet és mélység jellemzi őket, amelyekben tudományos felkészültség és spiritualitás szervesen fonódik egybe. Ellenben rendkívül ihletők, gondolkodásra és elmélyülésre késztetők. Valódi intellektuális kihívást jelentő alkotások, mivel szoros kapcsolatot tükröznek keletkezési idejük konkrét történelmi helyzetével, miközben a mai olvasót a saját korára való reflektálásra késztetik. Véletlen lenne, hogy Magyarországon nincs rá igény? Semmiképpen nem. Az Orbán-rezsim ugyanis nem import, hanem teljes mértékben saját, hazai magyar termék; igazi hungarikum. Benne a magyar társadalom nem elhanyagolható része önmagára ismer, azonosul vele, ahogy azt el is várják tőle. Lecsapódik mindaz, amiről alig-alig akar valaki tudomást venni: a felszínesség, a középszerűség, a féltudás kultusza, amely ugyanakkor a saját kiválóságába és megfellebbezhetetlen igazságába vetett mélységes meggyőződéssel párosul. A politika és a vallás összekapcsolása szinte mondhatni természetes dolog, mivel mindent (különösképpen a pozíciókat) egyfajta vallásos hit (és annak elvárása) leng körül.

 Ezzel gyakorlatilag el is érkeztünk az ún. „elitnek” (véleményalakító és cselekvést befolyásoló, privilegizált cselekvési lehetőségekkel rendelkező személyek) és az „értelmiségnek” (tudástermelésre képes egyéneknek) a társadalmi felelősségéhez, mivel az elmondottak csupán megnyilvánulási formájukban tekinthetők jobboldali vonásoknak. A mélyben ugyanis ugyanazok a mentális beidegződések és mechanizmusok működnek. Ez az oka annak, hogy Magyarországon szinte lehetetlen mindennemű racionális párbeszéd, nincsen érdemi tudományos és szakmai közélet, valamint nagyon nagy a fogékonyság a kirekesztésre, a címkézésre, a gyűlöletre és a lejáratásra. Itt nem irányzatok, hanem hitrendszerek feszülnek egymásnak. A kiszámíthatatlanság, kiszolgáltatottság, egzisztenciális bizonytalanság, valamint a nemzeti identitás-krízis mindezt fokozza, mert az emberek azon meggyőződését erősíti meg, hogy individuumként, polgárként halálra van ítélve, csakis valamelyik kollektíva tagjaként, alattvalóként vannak esélyei a túlélésre.

 Az Orbán-rezsim politikai teológiáját és kollektivista felfogását nagyszerűen tükrözi a 2011. évi CCVI. törvény: „A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról”. Az egyes közösségek jogállásokról maga a politikai hatalom határoz. Az így átrendezett magyar vallási mezőben két dolog válik nyilvánvalóvá:

1) a ténylegesen létező vallások, a maguk teológiai, spirituális és társadalmi valóságában, nem érdeklik az orbáni Hatalmat;

2) miközben teljesen világos, hogy az egyházpolitika és az egyházi intézményrendszereknek a pénzjuttatásokon keresztüli szoros ellenőrzése kiemelt fontosságú területet jelent az Orbán-rezsim számára.

 Ennek elsődleges oka az, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a saját ideológiai ürességét, gátlástalan anyagi- és hatalomszerzési törekvéseit, egy teljes mértékben eszköziesített és nemzetiesített kereszténységgel igyekszik elkendőzni. Ebbe Szent Istvántól a sámánokig és a Turulba való beleszületésig gyakorlatilag minden belefér. Mert az Orbán-rezsim nemzeti-keresztény kurzusában valójában nincsen kereszténység, és már nincsenek keresztények sem, ahogy azt Balog Zoltán református lelkész személyes példája beszédesen érzékelteti. Ebben a kurzusban az imádat tárgya maga Orbán Viktor, aki minden hatalom forrása. Ezt legkiválóbban az elvileg „független” jegybank „független” elnöke körüli mizéria mutatja. A következő elnököt nem kiválasztják, vagy megválasztják, hanem Orbán Viktor az általa előre megjelölt időpontban személyesen meg- és kinevezi.

 De ide sorolható Orbán Viktornak az a 2011-es kísérlete (ápr. 23), hogy a bizánci képromboló császárok nyomvonalán haladva mintegy újrafogalmazza a keresztény tanítást (lásd Az újjászületés dokumentuma): „Nekünk, magyaroknak nagyböjt idején az újjászületés ígérete ad erőt az önmegtartóztatáshoz. Az újjászületésben ölt testet a kereszténység központi gondolata, a Megváltó kereszthalálának áldozata és az általa elnyert bűnbocsánat. A hosszú, hideg tél idején pedig a természet tavaszi újjászületése ad reményt, teszi elviselhetővé a várakozást. A húsvéti újjászületés így átvezet minket a bűnből a bűnbocsánatba, a sötétségből a fénybe, a várakozásból a beteljesedésbe.”

 Hasonlóképpen idézhető az a kitétel is, amely szerint: „A kétharmad küldetés, amelyet azért adott a jóisten a választópolgárokon keresztül nekünk, mert rólunk gondolta, hogy el tudjuk végezni mindazt a feladatot, amely a függetlenségünk megőrzéséért szükséges. Átalakítottuk a közoktatás rendszerét, az egészségügyi ellátórendszert és a felsőoktatás átalakításának végén vagyunk, nagyjából az is lezárult, kirajzolódott minden. Ha most megállnánk, kockáztatnák az eddig elért eredményeket.” (2012.dec. 18). 

 Ebbe a szövegrészletbe Orbán Viktor gyakorlatilag belesűrítette a megszállottság határát súroló teljes elhivatottság- és küldetéstudatát. Kétség nem fér ahhoz, hogy a magyar „nemzetet” teljes mértékben a saját elképzelése mentén akarja alakítani, formálni. Ebbe beletartozik, mind az állampolgárság faji alapú kiterjesztése, mind pedig annak piaci kiárusítása. A hívők az apró ellentmondásokon nem akadnak fenn.

 A történetben az a legszomorúbb, hogy a Hatalom által egyházként elismert vallási közösségek – élen a katolikus és református egyházakkal – tulajdonképpen ehhez a politikai teológiához adják a nevüket, és ezt legitimálják a hallgatásukkal: pénzért és privilégiumokért. Közben természetesen elveszítik minden erkölcsi tartásukat, és hitelüket. Nem túl nagy ár ez azért az illúzióért, hogy az Orbán-rezsim a magyar társadalmat majd valamiféle megvalósított keresztény erkölcsi rendként szervezi meg? Hiszen napnál világosabb, hogy az orbáni Hatalom a hitet semmiféle kételyt, vagy kérdést el nem tűrő bornírt és tekintélyelvű politikai vakhitté degradálja; miközben a „kommunikációs” erkölcsre azt a feladatot rója ki, hogy eltakarja a kétszínűséget, az eszközöket szentesítő cél érdekelvűségét, a gátlástalan amoralitást, a nepotizmust, a pénz- és hatalomközpontúságot, a maffiaállami praktikákat.

 Ennek a politikai teológiának az erkölcsi tanítása semmi másról nem fog szólni, mint:

- a hatalmi önkényről – minden szinten, hiszen a modell maga Orbán Viktor;

- a kiválasztott kiváltságosok törvényfelettiségéről;

- a mindennemű emberi-erkölcsi értékrend-nélküliségről;

- a képmutatásra és megalkuvásokra való nevelésről;

- az erőfölényről;

- egy olyan rendszerről, amelyben kriminalizálják a szegénységet, a férfiasságot lóerőben mérik, s amelyben azok, akiknek nincs semmijük, annyit és érnek – vagyis semmit.

 Ez rendkívül szükséges is, hiszen a hétköznapi életben a lakosság egy másfajta erkölcsi értékrendnek az érvényesülését látja és tapasztalja. Ez arról szól, hogy:

- a hatalomban lévőknek nyugodtan, szemrebbenés és következmények nélkül lehet hazudni;

- a biztos érvényesülés legfontosabb kritériumai a feltétlen politikai lojalitás, a szolgalelkűség, a kétszínűség, a sunyiság;

- kormánypárti képviselő szólítja fel az általa neveletlennek ítélt fiatalembert arra, hogy menjen haza és pofozza fel az apját;

- a szexualitás egyfajta rögeszme, minden körülötte forog;

- a kormány álláspontja szerint 47.000 forint közmunkabérből jól meg lehet élni, miközben a KDNP-s Rubovszky György azt nyilatkozza, hogy 750 ezerből egy képviselő sem tud rangja szerint megélni!

 

Mindezek fényében nem véletlen tehát, hogy az egyházakra hárul az a dicstelen feladat, hogy a kötelező hittanon keresztül az embereket infantilissá és gondolkodásképtelenné tegyék; beléjük neveljék a tekintélytiszteletet, a sorsukba való beletörődést és a bűntudatot, hiszen szociális helyzetük valójában a bűnösségük következménye (tehát jogos); valamint mentálisan alkalmassá tegyék őket az ellenség- és bűnbakképzésre, amely a politikai hatalmat, és őket, magukat is, felmenti a mindennemű felelősség alól.

 Szomorú, hogy ma Magyarországon nincsen egyetlen olyan, a Hatalom által elismert egyházi személy sem, aki meg merné kongatni a vészharangot!

 

Jakab Attila

vallástörténész