Belgium ismeri a receptet, hogyan kell odavonzani a gazdag adófizetőket: az ottani adótörvények szerint még bevallani sem kell a részvények árfolyamnyereségét és az osztalékok legnagyobb részét. A rendszert, amely törvényesíti az adóalap egy részének eltitkolását, az állam maga tartja fenn, nagyon is tudatosan. Ugyanakkor ennek következtében hamis képet kapunk a társadalmi egyenlőtlenségek valós mértékéről, és ez erősen lefékezi a politikai mozgósítás lehetőségeit.
Választások idején célszerű a nemzet bajait egy bűnbakra kenni. A 2012-es francia elnökválasztási kampányban egy meglepő újabb témát dobtak be, az eddig dobogós helyen álló két klasszikus – a bevándorlók és a harmadik világ országainak alacsony bérei – mellé. Egyik a másik után, úgy a bal- mint a jobboldal mutogatott ujjal a békés belga királyságra, és azzal vádolta az alföldi országot, hogy egyre több gazdag franciának nyújt menedéket a túlzottan kedvező adótörvényeivel (1) .
Első pillantásra ez a vád inkább egyfajta tisztelgésnek látszik a belga szürrealizmus előtt, mintsem egy tényszerű állításnak. Akárcsak hatszögű szomszédja (2) , Belgium is a világ egyik élenjáró szociális állama; a jóléti államot a 2009-es adatok szerint a GDP 45,9 százalékát kitevő adóbevételekből finanszírozza, ami 2 százalékkal több mint Franciaországban. Mindkét országban a munkajövedelmeket adóztatják meg elsősorban; társadalombiztosítási járulékok formájában egyfelől, és progresszív jövedelemadó formájában másfelől, melynek a legmagasabb sávja 50 százalékos (3) . Brüsszel és Párizs nagyjából egyenlő mértékben adóztatja meg a tőkejövedelmeket is: ezek a bevételek a legutóbbi évek átlagában a GDP 8,5 és 10%-a között voltak, ami egy kissé az európai átlag felett van (4) .
Ezen az alapon elég nehéz elképzelni, hogy Belgium vetélkedni tudna Svájccal vagy Luxemburggal és így csalogatná magához az adómenekülteket. Mégis a francia Számvevőszék adóbevételekkel foglalkozó tanácsa (Conseil des prélèvements obligatoires, CPO) 2006-ban felfedte, hogy a vagyonadó (ISF) elől menekülő franciák fő célországa éppen Belgium (5) . Vajon a francia állampolgárok növekvő száma Brüsszel fényűző sugárútjain egyszerűen az európai főváros varázsával magyarázható?
Láthatatlan mamutjövedelmek
Az igazi, kevésbé romantikus ok az adórendszer egyik specialitása: miközben a belga adófizetők többsége a világ egyik legjobban megadóztatott népességéhez tartozik, a tőkéjének jövedelmeiből élő járadékos réteg különösen kedvező helyzetet élvez, amit sokan, még Willard (Mitt) Romney is, megirigyelhetnének.
2012 januárjában, az amerikai elnökválasztás republikánus jelöléséért folytatott küzdelemben a nagy favorit nyilvánosságra hozta legutolsó adóbevallását. Ebből nem csupán jövedelmeinek összege derült ki, (több mint 22 millió dollár 2009-ben), hanem az a tény is, hogy kevesebb, mint 14 százalék adót fizetett, ami jóval alacsonyabb adókulcs, mint amellyel sok honfitársa adózik. Ennél még meglepőbb, hogy úgy látszik, hogy ha Mitt Romney Belgiumban lakna, akkor kevesebb mint 2 millió dollár jövedelmet kellene csak bevallania. A beszédeiért kapott díjak – ez is több mint 400 ezer dollár –, és a vállalatigazgatói díjazása – több mint 100 ezer dollár – lenne a fő adóköteles jövedelme. A többit be sem kellene vallania az adóhatóságnak, és így, persze, nem lehetne belőlük levonni a progresszív jövedelemadót sem. Ugyanezen okból a jövedelmének nagy része teljesen láthatatlan lenne a statisztikák számára is: Belgiumban a jövedelmi statisztikák szisztematikusan torzítanak, hiszen a tőkejövedelmek egy jelentős részét egyszerűen nem veszik számba. És így áll elő az a furcsa helyzet, hogy a belga liberális adóparadicsomból szemlélve az Egyesült Államok szocialista államnak látszik.
Mitt Romney 2009-es évi 22 millió dolláros jövedelméből egy kevéssel több mint 8 millió dollár kamat- és osztalékjövedelem volt. Például több mint 1,8 millió dollárt kapott a roppant nagylelkű amerikai adófizetőktől az amerikai államkötvényeinek kamataként, amit saját, személyes tulajdonában lévő befektetési alapjai vásároltak fel. Míg az Egyesült Államokban ezt a jövedelmet, mint minden mást is, be kell jelenteni az adóhatóságnak, Belgium egy forrásadó-rendszert fogadott el: a pénzintézetek, amelyek a kamatot vagy az osztalékot kifizetik az ügyfélnek, közvetlenül vonják le az adót – 2009-ben 15 százalékot –, a tőketulajdonosok pedig minden további adó alól mentesítve vannak. Egy ilyen rendszer nem csupán a progresszív adóztatást teszi lehetetlenné, hanem azt is megakadályozza, hogy a jövedelemelosztást pontosan felbecsüljék, mivel a kamatjövedelmeket csak a bankok ismerik, és persze a haszonélvezők nevét nem kell továbbítaniuk az adóhatósághoz.
A kamatok és osztalékok természetszerűen a vagyon, alapvetően a pénzben tartott vagyon közvetlen termékei, és a leggazdagabbak bevételeinek nagyon fontos részét képezik. 2008-ban az Egyesült Államokban ezek jelentették a lakosság leggazdagabb 1 százalékánál a teljes bevallott jövedelem több mint 13 százalékát, de már csak kevesebb mint 5,5 százalékot a lakosság következő leggazdagabb 4 százaléka esetében (6) . Ezen a ponton a francia adórendszer alapvetően nem különbözik a belga rendszertől, mivel a kamat-, és 2008 óta az osztalékjövedelmek is adózhatnak forrásadóként, vagy dönthet úgy az adózó, hogy jövedelemadót fizet utána. A forrásadókulcs azonban jóval magasabb, mint Belgiumban (7) , ami végül is az egyedüli dolog, ami a potenciális jelölteket az emigrációra készteti.
A tőkejövedelmek meseszerű eltüntetése a belga adórendszerben nem áll meg ezen a ponton. Térjünk vissza előző példánkra: ha Mitt Romney összjövedelméből (22 millió) levonjuk a kamatként és osztalékként kapott jövedelmet (8 millió), akkor 14 millió dollár marad, és ebből több mint 12 millió a republikánus elnökjelölt által kapott „árfolyamnyereség”, ami azt jelenti, hogy drágábban adott túl az értékpapírjain, mint ahogy vette azokat. Ez lényegében több száz vételi és eladási ügylet eredménye. Franciaországban és az Egyesült Államokban ezeket a jövedelmeket, még ha nagyon kedvező adózás alá esnek is, elvileg be kell jelenteni az adóhatóságnak. Nem úgy Belgiumban, ahol – kivételes esetektől eltekintve – semmilyen adót sem kell fizetni utánuk.
A részvényeken realizált árfolyamnyereséget, még a kamatjövedelmeknél is jobban, a leggazdagabbak réteg kaparintja meg magának. Az Egyesült Államokban 2008-ban a háztartások leggazdagabb 1 százalékának adóköteles jövedelméből 21,8 százaléknyit, de a háztartások leggazdagabb 0,01 százalékának esetében már 45 százaléknyit jelentett. A háztartások következő leggazdagabb 4 százalékánál viszont már csak 3,3 százalékot. Franciaországban a háztartások leggazdagabb 1 százaléka kapta meg a 2002 és 2006 között bevallott összes árfolyamnyereség több mint 50 százalékát (8) . Következésképpen: Belgiumban az árfolyamnyereség – és itt tényleg nagyon finoman fejezzük ki magunkat – kedvező adózása szisztematikusan alábecsüli a jövedelmi egyenlőtlenségeket, torzítja a statisztikákat és természetesen azt eredményezi, hogy a leggazdagabb háztartások az összes adóbevételből aránytalanul keveset fizetnek be.
A belga adórendszernek van még egy sajátossága, amely a leggazdagabb adófizetőket segíti. A különböző fajta jövedelmek közötti elvi különbség nagyjából világos, de a gyakorlatban sok kiskaput nyitva hagytak. Az adószakértők végtelen találékonysága számos módszert talál arra, hogy az adózó a munka-, kamat- és osztalékjövedelmeket nem adózó árfolyamjövedelmekké minősítse át.
A „választható a legkevesebb adót befizető megoldás” elve miatt a belga adóhatóságnak egyszerűen nincs lehetősége arra, hogy egy formálisan törvényes, de egyébként kizárólag az adóelkerülés miatt létrejött jogi szerződést átminősítését előírja. Következésképpen, eltérően a kanadai és ausztráliai, és kisebb mértékben a francia helyzettől, az adóhatóság tehetetlen az olyan csavaros jogi konstrukciókkal szemben, amelyeknek egyetlen célja az adó elkerülése. Az ilyen technikák alkalmazásához jogi szakértelem és fix költségek kellenek, ezért az átlagos adófizetők számára elérhetetlenek és nem is éri meg számukra, így újra csak a legmagasabb jövedelmek azok, amelyek megtalálják a legnagyobb mértékben csökkentett adóalapot az „adóügyi optimalizálás” fantasztikus alkímiája révén.
Nem a történelmi véletlen eredménye
Természetesen, amint azt nemrég Camille Landais, Thomas Piketty és Emmanuel Saez munkái is kimutatták, a helyzet alapvetően Franciaországban sem más, mivel a tőkejövedelmek nagy része ott is kicsúszik a progresszív jövedelemadó alól (9) . Mivel azonban létezik az általános szociális hozzájárulás (contribution sociale généralisée, CSG) és a vagyonadó, ez adja annak magyarázatát, hogy a leggazdagabbak közül sokan – teljes joggal – Belgiumot adóparadicsomnak tartják.
A belga adóügyi helyzet messze nem a történelmi véletlen eredménye, hanem a politikai döntéshozók tudatos döntése. Bizonyított Belgium szerepe a nemzetközi szintű adóügyi tárgyalásokon: ez az ország például egyike volt annak a három európai országnak, amelyek 2003-ban felmentést kértek a megtakarítások adózásának európai direktívája alól, amely a tagállamok közötti automatikus információcserét írta volna elő az Unió más országaiban élő polgárok adófizetéséről. Belgium e helyett a saját forrásadós mechanizmusát alkalmazhatja, így a külföldi adóhivatalok kérésére nem köteles egyénekre vonatkozó adatokat kiadni. Ezért tehát az anyaország, az adózók saját hazája, sem képes bevonni a progresszív jövedelemadó alá a Belgiumba menekült tőkét.
Magában Belgiumban arányos választási rendszer működik, így szinte szükségszerűnek tűnik a koalíciós kormányzás, a szocialista és zöld pártok viszont hagyományosan elutasítják, hogy egy erőteljes adóreformhoz kössék a kormányban való részvételüket. Arra hivatkoznak: ez az ára annak, hogy a jobboldali pártok is kompromisszum készek legyenek a szociális megszorítások terén, és elálljanak a költségvetés drasztikus csökkentéstől.
A végső paradoxon, hogy a nyilvános statisztikákból eltüntetett magas jövedelmek különösen nehézzé teszik a rendszer megkérdőjelezését. A rendelkezésre álló statisztikákat olvasva Belgium egy gyengén egyenlőtlen társadalom képét mutatja, amely egy erősen újraelosztó államon alapul; úgy látszik, mintha kiugróan magas jövedelmek nem léteznének, és mindent el is követnek annak érdekében, hogy ezek láthatatlanok maradjanak a nyilvánosság számára és a politikai vitákban.
Mégis, több évtizedes tétlenség után végül megjelentek a változás jelei. A Gazdasági és Fejlesztési Együttműködési Szervezet (OECD) fenyegetésére, hogy a „nem együttműködő pénzügyi centrumok” feketelistáján fogja találni magát, Belgium elhatározta, hogy részt vesz az európai információcsere-rendszerben és erősen módosítja a banktitokról szóló törvény alkalmazását. Néhány éve pedig a nagy vagyonok megadóztatásának kérdése a Belga Munkapárt (Parti du Travail de Belgique, PTB) kezdeményezésére újra a közvélemény elé került. Bár jelenleg még nincs esélye a választási arénában, ez a kis kommunista párt több éve adógerilla módjára kampányol, amelyet M. Marco Van Hees adóhivatalnok ösztönöz, aki rendszeresen és módszeresen rávilágít a belga adórendszer gyenge pontjaira. Vaskos személyisége miatt a média törzsvendégének számít.
Konkrét változásokat azonban csak a pénzügyi válság kiélezett következményei hoztak el. 2012 végén, miközben a jobboldali pártok által uralt kormányban vettek részt, a frankofón és flamand szocialista pártok a megszorító intézkedések kompenzálására kiharcoltak egy 4 százalékos különadót a befektetésekből származó, 20 000 euró feletti jövedelmekre. Ez az intézkedés, még ha nagyon korlátozott is, kisebb fajta forradalmat jelent, mivel progresszivitást vezet be a tőkejövedelmek megadóztatásában.
A liberális pártok, amelyeket az vezetett, hogy fenntartsák az ismeretlenség függönyét a vagyonok egyenlőtlensége körül, azért küzdenek, hogy megőrizzék az új különadó fejében annak forrásadó jellegét, hogy elkerülhető legyen az egyéni adatok átadása az adóhatóságnak. A részvényeken keletkezett árfolyamnyereségek megadóztatása pedig leküzdhetetlen ellenállásba ütközött. Így tehát még nem érkezett el az idő arra, hogy a francia „menekülteknek” csomagolniuk kelljen a visszaútra…
#_ednref1 [1] A cikk megjelenése után robbant ki a Gérard Dépardieu botrány. A sikeres színész, egyértelműen megtagadta az új francia SZJA rendszert, amely a legmagasabb adósávban 75 százalékos adókulcsot vezetne be. Először Belgiumba akart elmenekülni, de a legújabb hírek szerint végül is Oroszország fogadta be.
(2) A hatszög (Héxagone) kifejezés Franciaországra utal, az ország területének alakja miatt.
(3) Franciaországban ebbe beleszámít az általános szociális hozzájárulás (Contribution sociale généralisée, CSG).
(4) Eurostat, „Structure des taxes selon la function économique” (Az adók eloszlása gazdasági funkciók szerint)
(5) Az elérhető statisztikák szerint az emigrálók száma mégis korlátozott maradt. 2006-ban csak 883 olyan személy távozott Franciaországból, akiknek összesen 2,5 milliárd eurós vagyon után kellett volna adót fizetni; közülük 132 választotta Belgiumot. Összehasonlításul, a francia háztartások nettó vagyona több mint 8 000 milliárd euró. Forrás: Conseil des prélèvements obligatoires: Le patrimoine des ménages [A Számvevőszék adóbevételekkel foglalkozó tanácsa: A háztartások vagyona], 2009.
(6) Az adatok Emmanuel Saez honlapján találhatók: http://elsa.berkeley.edu/saezhttp://elsa.berkeley.edu/saez
(7) 2012-ben a kamatok és osztalékok maximális adója Belgiumban 25 százalék. Összehasonlításul, Franciaországban 34,5 százalék az osztalékokra és 37,5 százalék a kamatokra.
(8) Camille Landais: Les hauts revenus en France (1998-2006) : une explosion des inégalités? [Magas jövedelmek Franciaországban 1998-2006: az egyenlőtlenségek robbanásszerű növekedése?] Ecole d’économie de Paris, 2007.
(9) Camille Landais, Thomas Piketty és Emmanuel Saez: Pour une révolution fiscale. Un impôt sur le revenu pour le XXIe siècle, [Egy adóügyi forradalomért. Jövedelemadóztatás a XXI. században], Seuil, Párizs, 2010.
