Van egy visszatérő emlékem, milyen lelkesek is voltunk, amikor a „Foglald el a Wall Streetet!” mozgalom elkezdődött. Ültem a washingtoni metrón és olvastam egy cikket a manhattani Zuccotti Park-i tiltakozásokról. Három évvel korábban kellett megmenteni a Wall Street bankjait. Már legalább két éve, hogy az ismerőseim közül senki sem hitt többé abban, hogy Barack Obama képes lesz valami különlegeset alkotni. És két hónappal korábban, a bankárok republikánus barátai az országot a csőd szélére sodorták csak azért, hogy nyomást gyakoroljanak a Fehér Házra. Mint mindenkinek, nekem is elegem volt.
És akkor a metrókocsiba egy jólöltözött, láthatóan vezető beosztású nagyvállalati menedzser szállt be valami kereskedelmi vásárról visszaútban, reklámszatyrán hivalkodóan hirdetve talán a részvénymaximalizálást, vagy azt, hogy milyen jó dolog a jólét, vagy hogy milyen csodálatos nyerőnek lenni – csupa olyan nézetet, amit nem is olyan régen még a többség elfogadott és lelkesen hirdetett Amerika-szerte, de amelyek akkorra már erősen megkeseredtek. Nem volt se hivalkodó, se magabiztos. Láthatóan zavarban volt. A helyzet elgondolkodtatott: valamikor inkább én lettem volna zavarban, hogy milyen újságot olvasok a metrón, de most a hozzá hasonló „sikeremberek” rejtenék el, amit mutogatnak.
Fog valami változni?
Kis idő múlva megnéztem egy „Foglald el! (1) ” online-panelvitát, amit egy New York-i könyvesboltból közvetítettek. A vita egyik résztvevője egy ponton megemlítette, hogy nem ért egyet azzal, hogy a tiltakozók „saját nevükben beszélnek” ahelyett, hogy elismernék, egy csoporthoz tartoznak. A panel egy másik résztvevője lelkesen válaszolt neki:
„Megjegyezném, hogy az emberek csak a maguk nevében szólhatnak, másként az én megkérdőjeleződne, mint bármely anarchizmus keltette posztstrukturalista gondolat… Egyetértek, hogy a társadalmunk által határozottan képviselt individualizmusban „a csak a magam nevében szólok” kijelentésben a „csak” a döntő, és természetesen ezek a kihagyások ezáltal megnyilatkoznak…”
Amint meghallottam ezt a pszeudointellektuális zagyvaságot, rögtön tudtam, hogy az ügy reménytelen.
Tavaly Slavoj Žižek szlovén filozófus a Zuccotti Park táborozóinak felhívta a figyelmét egy veszélyre. És nem a New York-i rendőrségre gondolt, amikor megfogalmazta, hogy „Ne szeressetek bele magatokba.”
„Jól érezzük itt magunkat. Jó együtt lenni. De ne felejtsétek el, hogy táborozni és ünnepelni mindig könnyű. De nem ez számít. Hanem az utána jövő időszak, amikor vissza kell térnünk a normális életünkhöz. Fog valami változni?”
Žižek megjegyzései megjelentek az n+1 magazin Foglald el! Jelenetek az elfoglalt Amerikából (Occupy!: Scenes from Occupied America) kiadványában, ami az első, s egyben a legeklektikusabb volt a múlt évi tiltakozások beszámolói között. Azóta már rengeteg kiadvány jelent meg a témában: az elhangzott beszédek összegyűjtött kiadásai, a mozgalom történelmi összefüggéseinek elemzései, vagy az aktivisták kollektív visszaemlékezései.
Csaknem mindegyik kiadvány azt bizonyítja, hogy Žižek nagyon is jól érezte a veszélyt: az aktivisták mélyen és reménytelenül beleszerettek a mozgalomba. Mindegyikük kézenfekvőnek veszi, hogy a Foglald el! kampány világrengetőnek és lenyűgözőnek bizonyult – s ez már a könyvek címében is tükröződik. Pl.: Minden megváltozott: a Foglald el a Wall Streetet és a 99 százalékos mozgalom (2) . A szerzők korlátozás és mindenféle óvatosság nélkül halmozzák a szuperlatívuszokat. „Felébredt a 99 százalék” írják a Foglald el a Wall Streetet! mozgalomról készült interjúban a megkérdezettek (3) . „Az amerikai politikai térkép sohasem lesz a régi.” De mindez semmi az egykori New York Times riporteréhez, Chris Hedgeshez képest, aki a Days of Destruction, Days of Revolt (4) című könyvében a Foglald el! mozgalmat az 1989-es Kelet-Németországhoz, Csehszlovákiához és Romániához hasonlítja. A New York-i tiltakozók, írja,
„kezdetben rendezetlenek voltak, bizonytalanok, hogy mit is kellene tenniük, nem voltak meggyőződve, hogy valamit is elértek volna, de kétséget kizáróan egy globális ellenállási mozgalmat indítottak el, ami az egész országban és az európai fővárosokban is visszhangra lelt. Az elit által évtizedek óta fenntartott kényelmetlen status quo romokban hevert. A hatalom új rendje öltött testet. A forradalom megkezdődött.”
Néhány kivételtől eltekintve ezek a könyvek meglepően, kábítóan ugyanazok. Ugyanazokat az anekdotákat mesélik el, ugyanazokat a „közleményeket” idézik, ugyanazokon a részleteken időznek el, sőt egyik a másik után ugyanazokat a történelmi értelmezéseket fogadja el. A rengeteg kiadványnak a sok részletnek, anekdotának és aprólékos leírásnak köszönhetően, akár újra átélhetjük a Foglald el! mozgalom mágikus 60 napja alatt a New York-i Zuccotti Parkban történteket. Ha a történések helyszínének négyzetméterére vetítenénk a leírt szavak számát, a Zuccotti Park valószínűleg az újságírás történetének legismertebb helyszíne a világon. Csaknem mindent tudunk, mi történt ott, és a mesék könyvről könyvre ismétlődnek. Tudjuk, hogy a dobosok mindenkit ébren tartottak, tudjuk mi történt a Brooklyn-hídon, hogy működött a tömegben a belső kommunikáció, honnan jött a nagygyűlés ötlete, hogy állt neki mindenki, hogy egy éjszaka alatt kitakarítsák a parkot, nehogy másnap a szemetelésre hivatkozva eltávolítsák őket. A Zuccotti Parkot két hónap után kiürítették, és a Foglald el! mozgalmat nagyjából teljesen felszámolták. Itt-ott egy-egy rutinosabb aktivista csoporton kívül a Foglald el! mozgalom mára kifulladt. A média, amely egykor körülvette az eseményeket, ma másfelé szaladgál.
Álljunk meg egy pillanatra, és hasonlítsuk össze azzal, amit baljós ikertestvére, a Tea Party mozgalom (5) , és szélesebb értelemben a jobboldal felélénkülése elért. Nos, lelkes önkénteseinek hála, a jobboldali tiltakozó mozgalom elérte, hogy a republikánus párt többséget szerezzen az amerikai képviselőházban; az államok törvényhozásában mintegy hatszáz helyet elhódítottak a demokratáktól; s miközben ez az írás születik, folytatódik a nem eléggé konzervatívnak tekintett republikánus szenátorok és kongresszusi képviselők kifüstölése; ráadásul saját soraikból nevezhették ki a republikánus párt alelnökjelelöltjét is.
Az uzsorahitelről először egy rendőr szájából hallunk
A mozgalmat áhítattal felemlegető sok-sok imakönyv mind arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi is az a varázsformula, ami az Occupy Wall Streetet! oly sikeressé tette? De ez egy tipikusan rossz kérdés! Amit meg kellene kérdeznünk a Foglald el! mozgalom kapcsán, az az, hogy miért fulladt ki olyan hamar? Hogy szállt el a mozgalom első napjainak ígérete? Miért süppedt a baloldal legnépszerűbb kísérlete az akadémiai okoskodások enyves mocsarába és céltalan hierarchiaellenes pózolásba?
Az akció robbanásként kezdődött. Amikor a Zuccotti Parkot elfoglalták, 2011. szeptember 11-én, a Foglald el! mozgalom elsöprő népszerűségnek örvendett, és tényleg – ahogyan Todd Gitlin rámutat – , a Wall Street gyűlölete a 30-as évek óta a legnépszerűbb baloldali ügy volt. Az egyenlőtlenség szemérmetlen szintet ért el, s ezt többé már nemcsak a radikálisok állították. Az előző évek bankmentései nyilvánvalóvá tették, hogy a kormányt elfoglalta a szervezett pénzvilág. Csaknem mindenki orrolt a Wall Streetre azokban a napokban, csaknem mindenki boldogan látta, hogy valaki a dühünket a szélhámos, túlfizetett pofákba vágta. Az emberek a Foglald el! módjára sereglettek össze. Könnyen gyűltek a pénzbeli, de az élelmiszer- és könyvadományok is. A celebek megjelentek a Zuccotti Parkban, s a média a baloldali akcióknak csak ritkán szánt figyelemmel fordult az ügy felé. Az esti híradókat az OWS-sel indították.
De néhány kivételtől eltekintve a beszámolók nem annyira a mozgalom sikerének, széles körű elfogadtatásának okait kereste, helyette a mozgalom működtetésének szentelték a figyelmet: a parkban szervezett kampánynak, annak, ahogyan a tiltakozó tömegeknek ételt osztottak, az egyetértés vég nélküli keresése módozatainak, a rendőrökkel vívott ütközeteknek, a csillogásnak. Ezek a dolgok – ahogyan csaknem mindegyik szerző feltételezi – adják a Foglald el! mozgalom jelenségének lényegét. Ezek azok a részletek, amelyekre, állítólag, a közvélemény is kíváncsi.
A Wall Street valóságos bűneit ezzel szemben kevéssé mutatják be. Például, ha beleolvasunk a tiltakozásban részt vevő aktivisták által írt Occupying Wall Street kiadványaiba, akkor meglepődhetünk, hiszen az uzsorahitelről először egy rendőr szájából hallunk egy rajtaütés során.
És ha azt szeretnénk megtudni, hogy a Zuccotti Park tömegei miként akarták felszámolni a bankok ügyködéseit – például az uzsorahitelezést –, akkor bizony rossz helyen járunk. Nem azért, mintha nehéz lenne kitalálni, hogyan is lehet megállítani az uzsorahitelezést, hanem mert a Foglald el! kampány úgy jelenik meg ezekben a könyvekben, mintha nem lett volna más szándékuk, mint „közösségépítés” a közterületeken, illetve, hogy arra akarják rábeszélni az emberiséget, hogy utasítsa el a különböző vezetők kinevezését és a hierarchikus társadalomfelépítményt.
De sajnos ez nem elég. A demokratikus kultúra kiépítése a baloldali mozgalmak számára lényeges, de ez csupán a kezdet. A Foglald el! mozgalom pedig sose lépett túl ezen. Nem hívta fel a híveit, hogy követeljék egy független Kincstár létesítését, ahogyan azt a Populista párt (6) tette anno. Nem volt sztrájk (valóságos sztrájk!) vagy ülő demonstráció, nem foglaltak el sem egy toborzóközpontot, de még csak egy dékáni hivatalt sem.
A Foglald el! mozgalom a horizontális kultúra hirdetésében ki is merült. „A folyamat az üzenet”, ahogyan a tiltakozók mondták volt, s ezzel az említett könyvek többsége ma is egyetért. A fent nevezett táborozás, a főzőcskézés, a gyűlésezés, a közterületek elfoglalása, ez minden, amiről a Foglald el! szólt. Ezen túlmenően úgy tűnik, nincs más szóra érdemes stratégia, nincs a világ számára szóló üzenet.
Legyen, vagy ne legyen követelésük – bizonyára emlékszenek, ez volt az, amit a Foglald el! tiltakozói nagy hévvel vitattak azokban a napokban, amikor a Foglald el! mozgalom ténylegesen el is foglalt valamit. Egy év elteltével olvasva ezeket a könyveket, már a vita is teljesen eltűnt. Valójában egyetlen fent tárgyalt szerző sem mondja ki kereken, hogy a lemondás a követelésekről taktikai hiba volt. Ellenkezőleg: az epizód félhivatalos beszámolója (az Occupying Wall Street kiadvány) tréfának veszi, hogy a fantáziátlan média fetisizálja a követeléseket, amikor hierarchiát sürget és utasítási láncokat hiányol. Chris Hedges szerint a követeléseket csak „az elit és média szószólói” hiányolták. „A felvilágosult emberek azonban nagyon jól tudják, hogy a követelések legitimálják az ellenfelet, értve ezen az Egyesült Államok kormányát és barátaikat, a bankokat.” Így vált azután, az OWS aktivistái számára, a demokrácia csúcsteljesítményévé az a tiltakozási mozgalom, amely nem fogalmaz meg semmilyen elvárást és követelést. Azt gondolják, hogy a formális követelések nélküli tiltakozás maga egy nagy vívmány, és a demokratikus erények párját ritkító gesztusa.
És itt jutunk el a kampány alapvető ellentmondásához. A Wall Street elleni tiltakozás 2011-ben természetesen tiltakozott a Nagy Recessziót okozó elszabadult pénzügyek ellen. Tiltakozás volt a pénzügyi hatalom ellen, ami a bankmentésekhez vezetett; tiltakozás volt az ellen, hogy hihetetlen bónuszokkal és jutalmakkal fölözze le az 1 százalék az egész társadalom termelőerejét. Mindezek eredete a dereguláció és az adócsökkentés, amit egy az egyént a társadalomból kiemelő és önmagában felértékelő libertariánus filozófia alapozott meg. Ugyanakkor ez a felszabadítási filozófia retorikájában éppen annyira anarchikus, mint amilyennek a valóságban a Foglald el! mozgalom bizonyult.
És nincsen szükségünk az anarchizmushoz vezető posztstrukturalista tanfolyamokra, hogy megértésük, hogyan lehetne visszafordítani az utóbbi évtizedek fejleményeit. Csak vissza kell építeni egy kompetens, szabályozó államot. Meg kell erősíteni a közigazgatás gépezetét.
A lemondás a követelésekről taktikai hiba volt
A Foglald el! mozgalom tagjai – úgy tűnik – ezzel tisztában voltak. Emlékezzünk csak vissza, mit hallhattunk oly sokszor a tiltakozók szájából 2011 szeptemberében. Azt mondták, hogy állítsuk vissza az egykori Glass-Steagall-törvényt (7) , amely felosztotta a bankokat befektetői és kereskedelmi bankokra. Hozzuk vissza a „nagy kormányzást” (8) ! Állítsuk vissza a létbiztonságot! Hozzuk vissza az unalmas békeidőket!
De ezek a követelések nem alkalmasak arra, hogy tűzbe hozzák a világ képzelőerejét. Hogyan is lehetne fenntartani a karneváli hangulatot, miközben titkon a hiteles könyvvizsgálók után sóvárgunk (9) ? Csak úgy megy ez, ha nem tesszük meg a nyilvánvaló következő lépést. Ha nincsen követelésünk. A követelések azt jelentették volna, hogy a humortalan, vaskalapos öregeket újra hatalomra segítjük, és ezzel véget is vetünk a szünidei viccelődéseknek. Vége lenne a tréfának.
A követelések kiiktatása az elején ihletett döntésnek tűnt, és egy ideig nagy siker is volt. De a tiltakozás világos szavatossági idejét is kijelölte. Ameddig a követeléseket és a többi emblematikus követelményt felfüggesztették, a Foglald el! mozgalom nem válhatott éretté, nem volt képes előrébb lépni a következő szinthez. Rabja maradt – ahogyan Christopher Lasch még 1973-ban kifejezte – a „részvétel kultuszának”, ahol a tiltakozás élménye az, amiről az egész tiltakozás szól.
A Zuccotti Park retorikája természetesen szintén többségi volt, szinte állandóan a vox populi-ra hivatkoztak. De a gyakorlatban – ahogyan megítélhető ezekből a könyvekből – a Foglald el! mozgalom inkább egy síkon mozgott: az egyetemi körök átható karrierista világát lehet kiérezni még utólag is. A tiltakozókat nem mindig lehet azonosítani ezekben a könyvekben, de amikor lehet, kitűnik, hogy egyetemista diákok vagy friss diplomások, éppen diplomázók vagy professzorok. A 2011. novemberi diákakciók napjának (Student Day of Action) epizódjai nagyban visszaköszönnek a történetekben. A jelszavak és a tiltakozó feliratok olyan időtlen kamaszkori meglátások felé gravitálnak, mint az önkifejezés és a magunkra találás igénye („Keresd meg a saját igazságodat”, áll a könyvek egyikében közölt képen látható molinón).
Természetesen semmi rossz nincs abban, ha egyetemisták és diplomázók kivonulnak az utcára. A társadalomnak hallania kell róluk is. Amikor a tandíjak az egekbe szöknek, amikor a friss diplomások adóssága gyakran 100 ezer dollár, amikor a doktoranduszokat szégyentelenül kizsákmányolják, akkor átkozottul fontos, hogy tiltakozzanak. Ki kell kapcsolniuk a rendszert, fel kell lépniük a lehetetlen tandíjak ellen. Ahogyan ez évben Quebecben történt (10) , ahol a lakosság nagy része csatlakozott a megfizethető felsőoktatást követelő diákokhoz: és a tiltakozók valóban győzni tudtak. Megkapták, amit akartak. Az össztársadalmi tiltakozás biztosította az ingyenes egyetemi oktatást.
Amivel én nem értek egyet, az az, amikor a befolyásos akadémikus disputa válik a társadalmi tiltakozás modelljévé. Mi készteti a Foglald el! mozgalom csodálóit a legmagasztosabb szakmai blabla használatára? A mozgalom bizonyos szereplői miért szakítanak az akcióval azért, hogy részt vehessenek kifinomult panelbeszélgetésekben? Mások pedig tiltakozási élményeiket és szimpátiáikat miért a kizárólag szűk körben ismert American Ethnologist vagy a Journal of Critical Globalisation of American Ethnologist magazinokban jelentetik meg? Miért érzi egy szerző, hogy a dobolási körökről írott (kétségtelenül érdekes) cikkével hozzájárul a „tudományos irodalomhoz”? Az aktivisták lelkesítésére írt pamflet miért van tele az alábbiakhoz hasonló közleményekkel:
Támadáspontunk itt a jelenlegi társadalmi és politikai válság kontextusában fogant szubjektivitás domináns formája. Négy, elsősorban szubjektív személyiségmintát veszünk – az eladósodottat, az alávetettet, a jelzáloggal megterheltet és a mások által képviseltet – , mindegyik elszegényedett, és társadalmi cselekvési erejük rejtett vagy ködös. Úgy véljük, hogy a forradalmi és lázadó mozgalmak nem csak ezeknek a személyeknek szenvedést okozó elnyomó rezsimek visszautasításához nyújtanak eszközt számukra, hanem a személyek szubjektivitását erővé is alakíthatják.
És isten tudja miért érezték alig néhány hónapos Zuccotti Park-foglalás után a „foglalók”, hogy érdemes lapot indítaniuk, és azt miért a saját akadémikus elméleti embereikkel íratták tele? Olyan hírlapot, amit azután olyan kifürkészhetetlen esszékkel töltenek meg, ami nyilvánvalóan az elméleti kopárság hiábavalóságát hivatott ismételten bemutatni? Így kell tömegmozgalmat létrehozni? Makacsul ragaszkodva a szókimondó beszéd ellenkezőjéhez?
Igen, számomra világos a válasz: ahhoz, hogy a tiltakozás szélesebb társadalmi mozgalommá váljon, elemeznie kell, stratégiát kell kidolgoznia, elméletet kell gyártania. No jó, az OWS egy fél évszázadra elegendő elemzést és stratégiát gyártott, miközben a saját megmozdulását a teljes zsákutcába sikerült benavigálnia.
A Foglald el! mozgalom egy sor dolgot helyesen csinált: volt átütő jelszava, tökéletes ellenfele és fel tudta kelteni a közvélemény figyelmét. Felépített egy demokratikus mozgalmi kultúrát. Kialakított egy demokratikus tiltakozási formát, ami a jó irányba tett fontos lépés. Sokat beszélt a szolidaritásról, és bevitt más baloldali alapértékeket is a köztudatba. De a gyakorlatban az akadémikus követelmények valahogy mindig előbb törtek felszínre. A Foglald el! mozgalmat az elmélet gyakorlóterepének tekintették. A soraikat szakemberek és leendő szakemberek töltötték meg, és a kampány túl gyakran különféle szakmai önigazolási terepé változott át.
Egyemberes háborút visel a kormány ellen
Valójában ezt optimizmussal mondhatjuk. Ha pesszimistán fogjuk fel, akkor nyissuk ki Michael Kazin American Dreamers [11] című, nemrégen megjelent könyvét, és vegyük józanul tudomásul, hogy a nyolcvanas évek apartheidellenes kampányai kivételével a baloldal egyetlen mozgalma sem mozgósította az amerikai közvéleményt a polgárjogi vagy a vietnami háborús időszak óta. Persze, volt egy csomó balos ebben az időszakban is – különösen az egyetemi körökben. Az „ellenállás” tanulmányozása elnyűtt tudományos karrier-pálya lett, ha nem is kapott tudományos alágazati státuszt. De minden szellemi eredményük ellenére, a baloldal vesztésre áll. Egyszerűen nem tud az átlag amerikaiakkal egy platformra kerülni.
Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a baloldalt a homályos, ultrahierarchikus, okoskodó és előítéletes csoport uralja, s ez a tökéletes ellentéte a többségi megközelítésnek, az együttműködési és közösségi értékeknek. Lehet, hogy azért alakult ez így, mert a baloldaliak ma gyakran elutasítják és lenézik az átlagembert, főleg, hogy mindig van is mit a szemére vetni: rosszul szavazott vagy más politikai hibákba esett. Vagy lehet, hogy a nagyipar leépülésével megszűnnek a társadalmi mozgalmak is? Nem tudjuk. És az itt bemutatott OWS-beszámolók egyike sem visz közelebb bennünket a válaszhoz.
A Foglald el! mozgalom tagjai nem szeretik a Tea Party embereit; ebben egyetértés van. A Foglald el! mozgalom számára a Tea Party emberei nem is emberek, hanem valami más biológiai alapelv vonatkozik rájuk. Nézzünk egy esszét a közelmúltból Judith Butler, a Columbia Egyetem professzorának tollából a Foglald el! mozgalom elméletéről. Undorral ír a Tea Party összejövetelekről, ahol a részvevők a hírek szerint a nem biztosított betegek közeli haláláról élcelődnek. „Milyen gazdasági és politikai körülmények kellenek ahhoz, hogy a kegyetlenség ilyen nyíltan a felszínre törjön?” – kérdezi.
Jó kérdés. Két bekezdéssel később a téma már elkerülhetetlenül a Foglald el! mozgalomra és a mozgalomnak a követeléseket elutasító ragyogó álláspontjára vált, ahol Butler nagyon is más elméletet gyárt a tömeg-tiltakozásokkal kapcsolatban: ezek – szerinte – lényegüktől fogva felszabadítóak. „Amikor az emberek elégedetlenségüket kifejezni gyűlnek össze, hogy közterületen mutassák meg sokszínű létüket, akkor tágabb értelemben követeléseket is támasztanak. Az a követelésük, hogy ismerjék el őket és értékeljék; a megnyilvánulás és a szabadság gyakorlásának jogát, élhető életet követelnek.” Éppen ez az, amit az elégedetlen emberek automatikusan tesznek: jelenlétükkel kimutatják, hogy léteznek – kivéve persze, ha a két paragrafussal előbb leírt emberek ugyanezt teszik. Ha az elégedetlenek a Tea Party emberei, akkor testi jelenlétük negatív töltettel bír – gondolom –, és puszta összejövetelük azt jelenti, hogy másokat az élettől akarnának megfosztani.
Ami azért nagy különbség, tekintettel arra, hogy a két mozgalom a felszínen eléggé hasonló. Például mindkét mozgalom kiemelten foglalkozik a 2008-as bankmentéssel, mindkettő a „haveri kapitalizmus” megnyilvánulásának írja le. Elégedetlenségét mindkettő a közterületek elfoglalásával fejezi ki, és mindkét tiltakozó mozgalom hosszasan idézgeti kedvenc történeteit, amelyekben aktivistáik takarítják és tartják tisztán az elfoglalt közterületet. Mind a Tea Party, mind a Foglald el! mozgalom prominens szerepet szánt Ron Paul híveinek, és a Zuccotti Parkban is, meg Glenn Back gyűlésein is hallhatjuk a felhívásokat, hogy „Elég a FED-ből!” És aztán ott van a Guy Fawkes-maszk (12) , amely mindkét csoportban népszerű (Grover Norquist az íróasztalán mutogatja), és amely nem a 99 százalékot, vagy a vörös csillagos Amerikát idéz, hanem egy vicces kiadvány magányos hősét, aki igazságos, egyemberes háborút visel a kormányzati önkény ellen.
Hasonló a mozgalmi kultúrjuk is. A Tea Party és a Foglald el! is szándékosan homályban hagyja követeléseit, hogy az elégedetlenek minél nagyobb táborát fogja át. És mindkét csoport fetisizálja a rendőrséget. A Foglald el! tagjai számára a rendőrök erőszakosak, csak arra jók, hogy borsot törjenek a védtelenek orra alá. A razziákat hosszan ecsetelik a beszámolók. Will Bunch (13) például egy 40 oldalas beszámolóban taglalja, hogy hogyan végződött tömeges letartóztatással az egyetlen Foglald el! felvonulás, míg Noam Chomsky a könyvét „a Foglald el! mozgalom 6705 eddigi letartóztatottjának” dedikálja. A Tea Party számára a másik oldalon a liberális média az, amelyik őket „rasszistának” nevezi, s ezt megszállottan olyanféle kegyetlenségnek állítja be, mint ahogyan a Foglald el! ábrázolja a New Yorki-i rendőrséget. Például Michael Graham 2010-ben megjelent könyvében (14) szinte teljes egészében a Tea Party emberei elleni liberális sértéseket sorolja és sérelmezi.
Az „elégedetlenek” vezetőnélkülisége egy újabb erény, amin a jobboldal és a baloldal egyaránt osztozik. És van is egy fejezet a 2010-es „Tea Party kiáltványban”, amit Dick Armey írt, s aminek a címe: „Mi az ötletek és nem a vezetők mozgalma vagyunk.” Ugyanaz az okfejtés rejtőzik mögötte, mint a Foglald el! mozgalom esetében. Ahogyan Armey kifejti: „Ha tudnák, ki a vezető, rögtön rátámadnának. Ha tudnák, kit kell megtámadniuk, nagyon le tudnák gyengíteni a Tea Party-t”. A Foglald el! emberei majdnem ugyanezt mondják: ha vannak vezetőid, akkor azokat az ellenfél megpróbálhatja megvenni.
Az állami kötelezettségektől mentes kapitalizmus
Nos, a Foglald el! különleges gondolata, hogy tudniillik a tiltakozás önmagáért van – azaz „a folyamat az üzenet” –, ugyebár, nem is annyira egyedülálló? Mindenesetre a Foglald el! tagjai és krónikásai óriási szellemi munkát végeztek, hogy elméletileg alátámasszák, kifejtsék és megvédjék, hogy a horizontális szervezés olyan egybegyúrt modell, követelmény és filozófia, amivel politikai ellenfeleik valószínűleg nem rendelkeznek.
De persze ez nem így van – ha az elmélet picit módosul is a jobboldalon. „Ezt a komplex és színes mozgalmunkat »gyönyörű káosznak« nevezzük” – írja Dick Armey nagyfőnök, „a vezető nélküli” Tea Party kiáltványában. „Mi itt a szervezetek menedzsmentelméletének uralkodó értelmezésére utalunk: decentralizálni kell a személyes tudást, mert ez a legjobb módja hogy maximalizáljuk az egyének hozzájárulását a mozgalmi élethez.” Miközben a Foglald el! mozgalom dicsőséges decentralizációját valamiféle egyetemi térfoglalásként mutatták be, a Tea Party dicsőséges decentralizációja a piac alapelveit hivatott demonstrálni, a legmodernebb menedzsment elméletet, sőt a demokráciát magát. Armey szerint másrészről a „nagy kormányzat” liberálisai legalább annyira a hierarchia felé törekszenek, mint a Foglald el! krónikásai által ostobának gúnyolt nagy média. „El sem tudnak képzelni egy irányítás nélküli társadalmi rendet” – mondja Armey -, „mert valakinek vezetnie kell.”
Ha közelről megnézzük a Tea Party kultúráját, akkor könnyen rábukkanunk a Foglald el! mozgalom azon érveire, amelyek alapján elutasították, hogy követeléseket fogalmazzanak meg. Tekintsük csak a közkedvelt Ayn Randet (15) (aki legalább annyira terjengős filozófus, mint Judith Butler), és 1957-es főművét az Atlas Shrugged (16) regényfolyamot, amiben a „követelmények” úgy vannak beállítva, hogy azokat a kormányzat állítja lusta és haszontalan alattvalói elé. Az üzletemberek ezzel szemben szerződéseket kötnek, és a piaci viszonyoknak megfelelően, egymással szerződéses harmóniában tevékenykednek. A könyv fénypontja, amikor John Galt üzletember sztrájkba kezd az egyenlőség ellen, és így szól az amerikai kormányhoz: „Nincs követelésünk felétek, nincsenek megtárgyalandó feltételeink, nem akarunk kompromisszumokat elérni. Ti nem tudtok adni nekünk semmit. Nincs szükségünk rátok.
Követelés nélküli sztrájk? Miért is ne? Mivelhogy a követelések legitimálnák ellenfelüket, az államot. Ayn Rand hamisan bonyolult terminológiája erre ez: „az áldozat büntetése”. Az üzleti mágnás – Rand meseszerűen torz világképében az „áldozat” – megtanulja, hogyan vonja vissza áldását az őt adókkal és szabályozásokkal kizsákmányoló társadalomtól. A felvilágosodott és milliárdos üzletember semmi kapcsolatot sem akar már fenntartani azzal a világgal, amely lefelé nivellál, és így tartja el a semmirekellőket és a fölösleges embereket.
Nos, hogy is lehet sikeres Ayn Rand elnyomott 1 százaléka? Úgy, hogy a régi társadalmon belül létrehoz egy kisebb, új modellközösséget, éppúgy, ahogyan a Foglald el! mozgalom szándékozta. Szemben a parkokban tartott gyűlésezéssel, az üldözött milliárdosok a Colorado térképen sem megtalálható völgyébe vonulnak vissza, ahol paradicsomi állapotokat teremtenek, egy olyan aranypénz, házi készítésű aranystandard bevezetésével, ami nem függ az államtól. Az itteni kapitalizmus erőszaktól és minden fajta kötelezettségektől – főleg az államitól - mentesen működik majd.
És egy utolsó hasonlóság, talán a legfontosabb. A Tea Party különleges ideológiai húzása az volt, hogy a közvélemény haragját a Wall Streettől a kormányzat irányába terelte. De tulajdonképpen ezt tette a Foglald el! mozgalom is, absztraktabb és teoretikusabb módon. Lássuk például Jeffrey Juris antropológus szavait, amikor arról beszél, hogy miért volt jogosult a parkok elfoglalása: „a foglalók az állam szuverén hatalmát kérdőjelezték meg, amikor is szabályozza és kontrollálja a testek elosztását a térben (itt öt hivatkozást találunk a szerzőnél), részben előírva és kijelölve az olyan városi tereket, mint a parkok és terek, közgyűlések és demokratikus megnyilvánulások helyszíneként (itt további három hivatkozást idéz a szerző).” Ez a retorika jellemző mind a Foglald el! mozgalomra, mind az akadémikus baloldalra – folyvást az állam ellen harcolni, főleg az állam szinte alvilági „szabályozó és ellenőrző” hatalma ellen. De nem kellene túl messzire mennünk, hogy egy kis trükkel ezt a nyelvi halandzsát a városi parkok elleni libertariánus tiltakozásként olvassuk.
Saját magyarázatom
Mivel a bemutatott könyvek egyike sem veszi komolyan a két tiltakozó mozgalom közötti nyilvánvaló párhuzamokat, nem is nyújtanak magyarázatot arra, hogy honnan ered a hasonlóság. Engedtessék meg, hogy saját magyarázatomat bemutassam.
Annak oka, hogy mind a Foglald el! mozgalom, mind a Tea Party olyannyira rejtélyes replikái egymásnak, az, hogy mindkettő a szellemileg lusta, magába forduló és önimádó libertarianizmusból (17) nőtt ki. A mai kor tiltakozó mozgalmait ez oly erősen áthatja, hogy ezt találjuk a Disney Channel kamaszhőseinél is, akik személyiségüket keresik, és szeretnének Starbucks kávézókat felforgató punkokká válni. Chris Hedges-től Paul Ryanig, minden protestáló azt gondolja, hogy az állam ellen kell lázadnia. A mai idők kulturális DNS-ének tűnik, hogy rock and rollozóink, hollywoodi hőseink, de még az FBI-ügynökeink is lázadnak. Mindannyian az államot gyűlölik – a Zuccotti Park tiltakozói éppúgy, mint a Zegna öltönyökben parádézó üzletemberek, és mind azt gondolják, hogy így félelmetesen eredetiek. De itt van a kutya elásva: ez az ideológia kizárólag a jobboldalnak jön be.
Ahogyan a dolgok fejlődtek, a Tea Party egyáltalán nem gondolta komolyan horizontális szövegelését; ezzel csak indított, hogy a kezdetekben vonzó legyen. De ha már sikeres, akkor tényleg nincs rá szüksége. A Tea Party-nak nincsenek poszt-strukturalista gondolkodói, hogy magazinokba irkáljanak, ezzel szemben pénze van, szervezete van, és ott áll mögötte egy tv-hálózat, a Fox News. Gyorsan felnevelte vezetőit, kimondta követeléseit és beállt egy politikai párt mellé. A homályosság és a vezető nélküliség csak látszat volt, s úgy tűnik, ezt a barbatrükköt csak azért vetették be, hogy szimpatikusnak mutassák magukat.
A Foglald el a Wall Streetet! soha nem tudott így átváltozni. Komolyan vette a horizontális felépítést. Az első napokban robbanásszerűen nőtt, majd a sikeres felszállás után a levegőben robbant szét. Ma éppúgy, mint a múlt évben, számomra világos, hogy a konzervatív korszakot csak valamiféle tömeges baloldali társadalmi mozgalom tudja majd megállítani. De milyen mozgalom lehetne sikeres?
Egy dolog már bizonyos, csak olyan mozgalom, amelynek alapértékei nem az állammal szembeni absztrakt ellenségeskedésből származnak, vagy nem a tiltakozók azon vágyából, hogy a saját hangjukra találjanak, hanem inkább a dolgozó emberek mindennapi életéből. Sokat segítene, ha ez a mozgalom nem New York központjából nőne ki. És rendkívül fontos lenne, hogy ne a 68-as párizsi karnevál lebegjen a szemünk előtt. Vegyük inkább az ötvenes évek Mississippijét. Hozzuk vissza az 1937-es michigani Fint ülősztrájkját, vagy nyúljunk vissza egészen az 1892-es Omaháig (18) .
