hu | fr | en | +
Accéder au menu

Nyílt levél Hubert Védrine volt külügyminiszternek - Franciaország hagyja el a NATO-t!

 Francois Hollande államelnök megbízásából Hubert Vedrine, volt (szocialista) külügyminiszter mérleget készített Franciaország visszatéréséről az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetébe (NATO). Megítélése szerint Sarkozy elnök 2009-es döntését nem érdemes megkérdőjelezni, mert az sem biztosítana nagyobb befolyást Franciaország számára. Regis Debray[i] nem ért egyet ezzel az értékeléssel.

JPEG - 11.1 kio

Kedves Hubert,

Egy magadfajta – hogy merész oximoronnal (2) éljünk – „gaulleiánus-Mitterrand-hívő” véleménye, aki híres arról, hogy kedveli kipukkasztani az intellektuális lufikat, sokat nyom a latban. Így a François Hollande elnök által 2012-ben tőled rendelt, Franciaországnak a NATO-ba való visszatéréséről szóló jelentést illetően is biztosak lehetünk abban, hogy azt vitán felül álló tapasztalataid és felkészültséged birtokában írtad meg. A média érdektelensége éppen fordított arányban áll jelentésed tárgyának fontosságával, noha aligha lepődhetünk meg azon a viszonylagos diszkréción, amellyel a tanulmányt fogadták. A védelmi politikát illető problémák alig foglalkoztatják a közvéleményt, a Franciaország helyét a világban övező kérdések pedig kisebb visszhangot váltanak ki, mint Baby és Nepál, a lyoni állatkert tuberkulózisban szenvedő elefántjai. Kivéve persze, ha azért dagad a keblünk, mert egy Austerlitzcel felérő diadalt arattunk, mint épp mostanában, amikor is puskalövés és halottak nélkül hősiesen nyomultunk előre a mali sivatagban, és visszaszorítottuk a hegyekbe a gyűlöletes dzsihádisták kóborló bandáit.

A jelentésből magam is sokat tanultam, noha sok ponton megdöbbentett. Indirekt módon felmented Nicolas Sarkozyt az általad használt „igen, de” formulával, amiért visszatért az atlanti szövetség berkeibe. A visszatérést, melyet akkoriban te sem támogattál, ma már úgy ítéled meg, hogy több negatív következménnyel járna visszacsinálni, mint érvényben hagyni. Hiszen az Európai Unión belül senki nem követne minket. Franciaországnak így nem maradna más választása, mint egyértelműen és folyamatosan kezdeményezni, mert ha nem, akkor az ország lassan „normalizálódna és banalizálódna”. Éppen ez az a pont, ahol kedvem támadt újra felvenni veled egy 1981 májusában megszakadt dialógus fonalát − akkoriban még egymás melletti irodában dolgoztunk az Elysée-palotában (3) . 

A piramis formájú rendszer egy olyan fórummá vált, amely nem sok mindent jelent, a különböző manőverekben bármelyik tagállam esélyessé válik, hogy érvényesítse akaratát, feltéve hogy elég hangosan hallatja a hangját. Röviden szólva, ez a meggyengült NATO már kevésbé szégyenletes társaság, mint annak idején volt. Távolról figyelve nem tűnt fel nekem, hogy ennyire meggyengült. Jelentősen kibővült. Míg 1949-ben tizenkét tagja volt, ma már huszonnyolccal számolhatunk, ami 910 millió lakost jelent: a pásztor megduplázta nyáját. A Szövetség valaha atlanti volt, ma már jelen van Irakban, az Öböl-országokban, Szomália partjainál, Közép-Ázsiában és Líbiában (ahol a légi csapásokat vállalta magára). Kezdetben katonai szervezet volt, ma inkább politikai és katonai intézmény. Valaha védekező jellegű volt, ma ellenség híján támadásba ment át. Az Egyesült Államok új benign neglect („édes nemtörődömség”) politikájának elemévé vált, amely a te szemedben is meg kellene hogy változtassa a jelentőségét. Washington figyelme az Atlantikumról a Csendes-óceán felé fordult, Peking pedig felváltotta Moszkvát a vetélytárs-partner szerepében. A teljes perspektíva változott meg. Innen a tipikus szerelmi háromszög helyzet: X szereti Y-t, aki viszont Z-be szerelmes. Európa ábrándos tekintetét Amerikára veti, aki viszont már rég Ázsia bájai felé fordult.

A régi világnak befellegződni látszik, mégsem tudunk tőle igazából búcsút venni, hiszen azért még némi figyelmet követel magának. Nekünk, franciáknak nem jut más, mint néhány tiszteletbeli vagy technikai jellegű poszt a norfolki (Egyesült Államok), vagy mons-i (Belgium) vezérkarokban, némi halvány remény, hogy nekünk is jut majd a hadiipari szerződésekből, kapunk talán száz állást a tisztjeink számára a különböző irodákban, valamint részt veszünk majd a burjánzó tanácskozásokon és összejöveteleken.

A transzatlanti kapcsolatoknak megvan a maguk dinamikája. Az amerikai hatalom hanyatlása a nemzetközi viszonyok rendszerében egyértelmű, de a mi visszaszorulásunk még nagyobb lépésekkel halad előre. A NATO nem az ma, mint 1966-ban volt (4) ? Talán, de Franciaország sem ugyanaz már.

Honfitársaink éppen eléggé le vannak lombozódva ahhoz, hogy megkíméljük őket az akkor és a most közti összehasonlítástól Franciaország hatalmi helyzete, nemzetközi kisugárzása vagy éppen valódi függetlensége kérdésében (a múltban a „függetlenség” volt a visszatérő motívum, amit mára felváltott a „demokrácia”). Munkahelyek, közszolgáltatások, hadsereg, ipari termelés, frankofónia, a francia nyelvre lefordított szövegek mennyisége, nagy állami beruházások: a helyzet mindenki számára ismert, úgyhogy lépjünk is inkább tovább. Számokra lefordítva: a méret és mennyiség maradt mint volt, egy az öthöz. A dinamika és az életrevalóság viszont csúnyán leromlott, és ott inkább már egy a tízhez arányt érünk csak el.

Egy normalizált és magába forduló, morcos nemzet

Az Egyesült Államok egy olyan nemzet, amely meg van győződve különlegességéről, ahol az iskolákban minden reggel felhúzzák a csillagos lobogót, ahol a zakók hajtókáján a nemzeti címer van kitűzve és ahol az elnök fennhangon kijelentheti, hogy a célja országa vezető szerepének helyreállítása a világban. Az ő nyelvét beszéli és kultúráját hordozza az információs forradalom, melyet az ő vállalataik hoztak létre és náluk dobog az új információs gazdasági rendszer szíve, ez az ország nem is éri be kevesebbel. Tény, hogy a sok latin-amerikai és ázsiai lakos miatt már egy poszteurópai országról beszélhetünk egy posztnyugati világrendszerben, ahol az Egyesült Államok már nem egyeduralkodó, de a világ hadi kiadásainak a felét birtokolva minden oka megvan arra, hogy kihúzza magát. És hogy megvalósítsa az új stratégiáját: leading from behind (irányítani a háttérből).

Ezzel szemben Franciaország egy normalizált és magába forduló morcos ország, ahol a szép oromzat – Állam, Köztársaság, Igazságszolgáltatás, Hadsereg, Egyetem, Iskolák – mögött kongó üresség honol, mint azokban a régi elhagyatott házakban, amelyekből nem őrzünk meg mást, mint a homlokzatot. Ahol a liberális dereguláció, a szabályzási rendszer lebontása szétrombolta azt a közhatalmat, mely az erőnket adta. Ahol az elnök vörös szőnyeget gördít a Google vezérigazgatója elé – aki csak egy magáncéget képvisel –, és akit valaha legfeljebb egy államtitkár fogadott volna. Meghökkentő diminutio capitis#_edn5[v]

. A filmgyártásunkat szerencsésen megmentettük, de a többit, az állam közhatalmi funkcióit...

Ha egy francia 1963-ban (6) baloldali volt, reménykedett a dicsőséges holnapokban, ha jobboldali, akkor volt némi igaza, ha büszke volt az európai egységfolyamatra – ráadásul álltak még a kultúrházak és volt az atombombánk. Korunk franciája azonban nem hisz már senkiben és semmiben, meakulpázik és legalább annyira fél a szomszédjától, mint saját magától. Jövője nyugtalanítja, múltját szégyelli. Rosszkedvű lenne egy átlagos francia? Valójában épp az lenne a meglepő, ha nem lenne rosszkedvű. Igazi csoda, hogy nem került még sor kollektív öngyilkosságra.

Képesek vagyunk-e még önállóan gondolkodni és előrelátó terveket kovácsolni? Hiszen ez nélkülözhetetlen lenne. De amikor a védelmi miniszterünk nemrég azt jelentette ki a mali beavatkozás igazolásaként, hogy itt a „nemzetközi terrorizmus elleni háborúról van szó”, ami akkora abszurditás, hogy már az Atlanti-óceán túlpartján sincs divatban, akkor nem marad más hátra, mint megállapítani, hogy egyértelműek a nagyon előrehaladott leépülés tünetei. A „terrorizmus” (mint cselekvési mód) mindent magába olvasztó fogalmába sűríteni a szalafista vahabitákat, akiket üldözünk Maliban, körüludvarolunk Szaúd-Arábiában és segítünk Szíriában, azt a kérdést veti fel, hogy ha mindenütt ott nyüzsgünk, akkor lassan nem válunk-e a mindent elborító idiotizmus áldozataivá.

A kihívás, amelyről te beszélsz – azaz hogy belülről cselekedjünk a NATO-ban – azt jelentené, hogy ehhez megvan a kellő kapacitásunk és akaratunk is.

1. Ahhoz, hogy képesek legyünk helyesen felmérni, majd kezdeményezni és valósan befolyásolni, elsősorban anyagi eszközökre és komoly, versenyképes agytrösztökre van szükség. Ehhez pedig olyan eredeti gondolkodók és elemzések kellenek, akik nem egyszerűen átveszik és helyi szósszal öntik le a washingtoni Center for Stategic and International Studies (CSIS) vagy a londoni International Institute for Strategic Studies (IISS) állásfogalalásait. Hová tűntek az ilyen magas színvonalon alkotni képes szakembereink? Mint a francia nukleáris stratégiát kidolgozó mesterek, mint Charles Ailleret, André Beaufre, Pierre Marie Gallois, vagy Lucien Poirier tábornokok? Ezek a független stratégák, ha élnek még, szemmel láthatóan egyre nehezebben tudnak hallatni magukról.

2. Szükség van szilárd akaratra is. Létrejöhet mindez az általános nemtörődömségből is, melynek nem csak rossz oldalai vannak. Ez tette lehetővé Pierre Mendès-France és követői számára, hogy 1954-től elindítsák, és fű alatt létrehozzák a francia atomfegyverhez vezető programot. Manapság azonban a véleménydemokrácia mindent elsöprő korában, baloldalon és jobboldalon egyaránt a politikusok olyan barométerekként viselkednek, melyek érzékenyebbek az átlagnál az éghajlat, azaz a közvélemény ingadozásaira. Igen nehézkes úgy kormányozni, ha a legfrissebb közvéleménykutatás az iránytűnk, és a következő választások jelölik ki, hogy merre is akarunk elindulni. Megverekszünk elszigetelt, állam nélküli koldusokkal a sivatagban, hogy aztán az elnökünk (és Georges Pompidou óta minden elnök imádja ezt) a lelkes tömeggel éljeneztesse magát: a népszerűségi mutatók persze egy ilyen mutatvány után újra az egekbe emelkednek. Kihívást intézni azonban a világ első számú gazdasági, pénzügyi, katonai és médiahatalma ellen valóban komoly bátorságot kívánna, amely nem éppen politikusaink sajátja. A hit a jogokban és az emberek jóságában ritkán vezet az erényhez (virtù), hanem inkább oda, hogy feltétel nélkül behódolunk az erősebbnek.

Napjaink szocialistái éppúgy ragaszkodnak az amerikai külügyminisztérium iránymutatásaihoz, mint 1936-os elődeik a britéhez. A meghunyászkodóknak mindig nehéz az életük. A Wikileaks dokumentumaiból tudjuk, hogy a jelenlegi pénzügyminiszter, Pierre Moscovici, aki akkoriban a Szocialista Párt (PS) nemzetközi kapcsolataiért volt felelős, a második iraki háború kirobbanása után szinte azonnal meglátogatta a NATO képviselőit, pártja feltétlen jószándékáról biztosította az Egyesült Államokat, illetve arra esküdözött, hogy ha megnyerik a választásokat, nem fognak úgy viselkedni, mint Jacques Chirac. Michel Rocard 2005. október 24-én fejezte ki a párizsi amerikai nagykövet előtt dühét Dominique de Villepinnek az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) mondott beszéde miatt, és nem rejtette véka alá, hogy ha ő lenne az elnök, ő bizony csöndben maradt volna (7) . Azt kérni a volt „amerikai baloldaltól” (8) , hogy lerázza magáról az amerikabarát hagyományát – elég reménytelen vállalkozás. 1813-ban Napóleon sem számított arra, hogy szász (9) katonái újra az ő oldalán fognak csatába indulni.

Franciaország „felidegesíti a világot”

Szocialista barátaink génjei között találunk egy gyarmatosító gént és egy atlantista gént is. Senki sem tökéletes. A genetikától persze még meg lehetne szabadulni, de a saját generációnktól, melyet meghatároznak a közös értékek és a közösen kiállt erőpróbák? François Mitterrand-nak, Gaston Defferre-nek, Pierre Joxe-nak és Jean-Pierre Chevènement-nak a közös megélt tapasztalata a háború és az ellenállás volt majd pedig az algériai háború. Az ún. Amgot (10) , Robert Murphy Vichyben (11) , Franklin Delano Roosevelt gáncsoskodásai voltak még a fejekben, a partraszállás és az 1944-es felszabadítók mellett. A mostani generációnak rövid az emlékezete és nem élt még meg igazán komoly emberpróbáló időket. Burokban nőtt fel, ahhoz van szoktatva, hogy a zebrán kell átkelni. És meg van arról győződve, hogy mindig és minden körülmények között szimpatikusnak kell maradni. Pedig, akik tényleg szétfeszítik a régi kereteket, sosem szimpatikusak. Minden alkalommal, amikor Franciaország „felidegesítette a világot”, ellenségévé tett mindenkit, aki számít a hazában: a nagytőkéseket, a nagyvállalatokat és a sajtóbirodalmat.

Az erőteljes újrakezdés, melyet te fontosnak tartanál, feltételezi, hogy képesek legyünk elviselni az államapparátus és a mára kialakult szokások radikális változását és az ezzel járó feszültséget. Elő kellene segíteni a non-konformisták felbukkanását és megerősödését – akiket vagy őrülteknek, sőt árulóknak és hitszegőknek neveznek majd (hiszen az új „őrkutyák” (12) teljesen beépültek az elit közé és egyáltalán nem toleránsak). Egy ilyen változás nem illik össze azzal a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitással, amely ma ezekben a körökben uralkodik, ahol mindenki, aki csak semleges Amerikával szemben, azonnal „Amerika-ellenessé” válik. Annál is inkább így van ez, mert „az amerikaiak számára már az is felér egy sértéssel, ha nem fogadjuk el, hogy a szatellit-államuk leszünk” (ahogy még de Gaulle mondta). Persze a valós erőviszonyokat elfedik a barátságok, a keresztnéven szólítás, a tegeződés és a hátak lapogatása.

„Tisztázzuk, ahogy mondod, a viszonyunkat a katonai szövetséggel?” Így van, és aki helyesen gondolkodik, az pontosan fejezi ki magát. Te így teszel, ezért tényekkel és számokkal támasztod alá az érvelésed. De vigyázni kell, mert ebben a témában elkerülhetetlenül a brüsszeli és atlantista „szakértők” minden ellentmondást elkenni és elfedni akaró kifejezéseit kell használnunk. Például integrált parancsnokságról beszélünk, a valóságban pedig a leader, a vezető integrálja a többieket, de magának fenntartja a teljes szabadságot. Az integráció távolról sem kölcsönös. Így az Egyesült Államoknak joga van kémkedni (és megvesztegetni, információt visszatartani, lehallgatni, dezinformálni) szövetségesei után, akik ezt maguk számára megtiltották. Az amerikai katonák és tisztek nem kötelesek számot adni tevékenységükről a nemzetközi bíróságok előtt, míg szövetségeseik az ítélőszékek elé idézhetők. A mi légitársaságainknak kötelező az utasokról minden információt átadni az amerikai hatóságoknak, a kölcsönösséget viszont teljesen elképzelhetetlennek tartanák.

A sztereotip kifejezéseket tehát először is le kellene fordítani és megadni a valódi jelentésüket. „Részt venni a közös erőfeszítésekben”: finanszírozni olyan beavatkozásokat és akciókat, amelyeket nem mi döntöttünk el. „Felszámolni a felesleges párhuzamosságokat a hadifelszerelés területén”: európaiak, vásároljátok meg a mi fegyvereinket és felszereléseinket, ne tervezzetek sajátot, hiszen mi vagyunk azok, akik meghatározzák a szabványokat. „Jobban osszuk meg a terheket”: finanszírozzátok a kommunikációs és ellenőrző rendszereket, melyeket a központban találtak ki és gyártottak le. „Az Európai Unió stratégiai partner és egyedülálló szerepet tölt be az amerikai kormány szemében” – noha az európai majdnem-hatalom nem partnere, hanem kliense és eszköze a nagyon is valóságos nagyhatalomnak. Csak egy és nem két szolgálati út és parancsnokolási rend van a NATO-ban: amerikai az Európai Szövetséges Fegyveres Erők Főparancsnoka (SACEUR) és amerikai a stratégiai tervezéssel megbízott elemzőcsoport vezetője is, Madeleine Albright, a volt külügyminiszter.

Ez a nyálas újbeszéd méltatlan a francia diplomáciához, mely Chateaubriand-tól Romain Gary-ig híres volt az irodalom iránti érzékről, az egyenes beszédről és arról a művészetről, hogy ki tudta mondani a fehérről, hogy fehér, a feketéről pedig hogy fekete. A határon túli akciókban az első feladat mindig a megfelelő szavak megtalálása. Harcba hívó kifejezés. Egyenes beszéd. De Gaulle és Mitterand mesterei voltak ennek: te az utóbbit közelről is ismerted. Az előbbi pedig nem nyilvánosan már 1965-tól a NATO-t a protektorátussal, a hegemóniával, a gyámsággal és az alávetettséggel azonosította. „Szövetséges, de el nem kötelezett” – ez elsősorban azt jelentette, hogy megtalálta a saját nyelvét, viszonyítási pontjait és értékeit. A „biztonság”, melyet azonosítottak a „védelemmel” miközben mindez egybeforrt azzal az akarattal, hogy uralkodjon az egész világ felett – ennek egyébként régi, teológiai gyökerei vannak –, sérti a mi világi és köztársasági gondolkodásunkat. A kormányra került baloldalnak miért kellene támogatnia azt, amit ellenzékben még elvetett?

A magam részéről osztom Gabriel Robin nagykövet (francia állandó képviselő volt a NATO- és az Atlanti Tanács mellett 1987 és 1993 között) megfigyelését, mely így szólt: „A NATO minden szinten mérgezi a nemzetközi viszonyokat. Megnehezíti a közös Európa felépítését, komplikálja a viszonyokat az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel (OSCE) – de nem is ez a legfontosabb. Bonyolítja a kapcsolatokat Oroszországgal, ami szintén nem könnyen negligálható tény. A nemzetközi rendszer működését is csak nehezíti, mert a NATO azzal, hogy nem hajlandó aláírni az erő alkalmazásának jogáról való lemondást előíró szerződést, egyszerűen nem konform a nemzetközi joggal. Az erő alkalmazásáról való lemondás lehetetlen a NATO számára, hiszen éppen azért hozták létre, hogy erőt alkalmazzon, amikor jónak tartja. Mellesleg nem is tartózkodott ettől sosem, akár az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül sem. Ezekből következően nem igazán látom, hogy egy olyan ország, mint Franciaország, mit remélhetne egy ilyen haszontalan és ártalmas szervezettől, mint a NATO, hacsak nem a megszüntetését.” (13) 

Haszontalan, mert idejétmúlt. Manapság, amikor minden nagy ország a saját érdekei szerint cselekszik (jól mutatják ezt például a klíma-konferenciák), amikor újra előtérbe kerülnek a vallási és kulturális sajátosságok, ott a jövő nem azt kívánja tőlünk, hogy beálljunk a sorba a többiekkel. Napjainkban az ideiglenes, pillanatnyi koalíciók korát, a bilaterális együttműködések, a gyakorlatias megegyezések idejét éljük, nem egy kétpólusú világét. A NATO egy letűnt kor utolsó túlélője. Az államok közti klasszikus háborúk lassan eltűnnek és átadják a helyüket a kevésbé konvencionális konfliktusoknak, ahol nincs sem hadüzenet, sem jól látható frontvonal. Most, amikor a Dél országai (Brazília, Dél-Afrika, Argentína, Kína, India) kiszabadulnak Észak intellektuális és stratégiai uralma alól, mi akkor akarunk hátat fordítani a világ fejlődésének? 

És miért káros a NATO? Mert a felelősségek elkenésével és a cselekvési vágy elaltatásával jár együtt. Három tekintetben is ártalmas ezen a téren. Egyrészt ártalmas az ENSZ- és a nemzetközi jog számára, melyet a NATO vagy a saját javára forgat ki, vagy egyszerűen megkerül és nem vesz tudomást a Biztonsági Tanács határozatairól. Másrészről ártalmas Franciaország számára, hiszen elveszítjük az oly nehezen kiharcolt komparatív előnyeinket, arra kényszerít, hogy ellenségünknek tekintsünk – mindenféle automatikus rendszereken keresztül – olyanokat, akik a valóságban nem a mi ellenségeink, csökkenti a szabadságunkat, hiszen nem engedi meg, hogy külső vétó nélkül bárkivel szóba álljunk, akivel jónak látjuk, és végül: csökkenti a felénk még mindig meglevő szimpátiát a Dél országaiban. Büszkék vagyunk arra, hogy sikerült megőriznünk saját nukleáris elrettentő erőnket. De a ballisztikus rakétavédelmi rendszer kiépítése végeredményben marginalizálni fogja a mi nukleáris doktrínánkat, melyhez nekünk megvannak az eszközeink és a szaktudásunk is. Kivéve, persze, ha sikerül meggyőzni minket arról, hogy Párizsban, Londonban és Berlinben az Iránból vagy Észak-Koreából érkező szörnyű veszélyekkel kell szembenéznünk… 

Káros végezetül minden olyan tervnek, amely Európából valódi nagyhatalmat akarna létrehozni, hiszen a NATO megléte a „búcsú a fegyverektőlt” jelenti, a védelmi költségvetések csökkentését és a jövőkép beszűkülését. Ha Európa saját maga akarja megválasztani sorsát, akkor más utat kell választania, nem azt, amely állandósítja a domínium-létet − egy független állam külpolitikája és katonai védelme nem függhet egy külföldi fővárostól. Könnyen beláthatjuk, hogy ez megfelel Közép-Európa és a Balkán országainak (ők a mi Kelet-Amerikánk), akik úgy gondolják, hogy két nagy testvér közül mindig jobb a távolabbit választani, és persze nem kívánnak egyedül maradni Oroszországgal szemben. Miért kéne úgy tennünk, mintha elfelejtettük volna, hogy minden országnak megvan a maga földrajzi helyzetéből következő politikája, és a miénk nem feltétlenül azonos barátainkéval?

Visszatérni a NATO soraiba, hogy életet leheljünk az európai védelmi politikába, az előző korszak nagy elképzelésébe, a kor négyszögesítésére irányuló különös vágyról tanúskodik. Tíz európaiból kilencnek a legfontosabb stratégiai elképzelése a stratégia hiánya: nincs is erre pénzünk, meg amúgy is féltjük a bőrünket (amit már sokszor vittünk vásárra). Innen ered az a szélhámosság, amit „a NATO európai pillérének” vagy „a NATO-n belüli európai főparancsnokságnak” neveznek. Nagy Britannia, az egyetlen ország, amelynek valós lehetősége van, hogy védelmi megállapodásokat kössön Franciaországgal, minden ilyen egyezményt Washington előzetes jóváhagyásához köt. Mellesleg éppen most mondták fel egy közös anyahajó építésének tervét. Az Atlanti Szövetség nem oldja meg az Európai Unió (így a „közös biztonsági és védelmi politika”) gyengeségeit, hanem fenntartja és fokozza azt. A mi fiatal, briliáns diplomatáink, mintegy „Godot-ra várva”, a gazdagon dotált és jól fizető „európai diplomáciai szolgálatba” igyekeznek, ahol azonban igazi emberfeletti munka várja őket: biztosítani kellene egy olyan Uniónak a közös külpolitikai cselekvését, ahol nincs közös állásfoglalás, nincs közös hadsereg, de közös célok, sőt ideálok sincsenek. Mindezt ráadásul egy nem létező egység égisze alatt. 

Franciaország „nemzetközi kisugárzását” más szóval „befolyását” érintő szavaid valójában a IV. Köztársaság korát idézik fel: „aki parasztnak állt egy sakktáblán, gyűlöli elismerni, hogy ő csak egy paraszt” (hogy ismét de Gaulle-t idézzem). Azt hangoztatják, hogy van befolyásuk annak érdekében, hogy esetleg a jövőben valóban legyen. Valódi hatást kiváltani, miközben nincs semmi ráhatásunk a hatást kiváltó okokra – a mágikus vágyálmok tipikus formája vagy esetleg egy igazi varázslat! Befolyással rendelkezni azt jelenti, hogy súlyod van a döntések meghozatalában. Mikor volt nekünk súlyunk az amerikai döntések meghozatalában? Nem tudok arról, hogy Barack Obama valaha is konzultált volna a mi nagyon befolyásos nemzeti szerveinkkel, mielőtt taktikai vagy stratégiai döntéseket hozott volna Afganisztánt illetően, ahol egyébként nekünk nincs is semmi keresnivalónk. Ő dönt, mi végrehajtjuk. A stréber tanuló szerepét logikusan Nagy-Britannia tölti be, míg Németországé, annak ellenére, hogy nincs állandó képviselője a Biztonsági Tanácsban, a második hely a rangsorban, mi pedig a harmadik helyen büszkélkedünk az első számú szövetségesünk szemében (épp így van ez Afganisztánban is, ahova Franciaország a negyedik legnagyobb kontingenst küldte). Ilyen feltételek között arról beszélni, hogy „első vonalbéli befolyásra törekszünk a Szövetség berkein belül”, egy kiskakas kukorékolására emlékeztet a szemétdombon.

Persze joggal mondhatnád, hogy régóta csúszunk lefelé a lejtőn, és Nicolas Sarkozy nem tett mást, mint egyszerűen pontot tett egy folyamat végére, amely már elődei alatt elkezdődött. Ez igaz, azonban ő volt az, aki megzenésítette, sőt áthangszerelte a vereséget és így a küzdelem feladása átváltozott az új ideológia dicsőítésévé: „ezzel a döntéssel újra csatlakozunk a nyugati nemzetek családjához”. Nem manapság fordul elő először, hogy egy versengések által uralt, vagy éppen elnyomáson alapuló rendszert családdá maszkíroznak. Régi misztifikáció ez már, amelyről eddig úgy gondoltunk, hogy fenntartanak a „szocialista országok nagy családja” kifejezés számára. Noha alapvető fontosságú, hogy családból több is van: természetes és választott, éppen azért, hogy megfelelően kompenzálják egymást. Érzelmileg én a frankofónok családjához tartozom, és sokkal közelebb érzek magamhoz egy algériait, egy marokkóit, egy vietnámit, vagy éppen egy malgast (14) , mint egy albánt, egy dánt, vagy egy törököt (hogy éppen három NATO-tagállam polgárát említsem). Kulturálisan a latin népek családjába tartozom, azaz a Mediterráneuméba és Dél-Amerikáéba. Filozófiailag pedig az emberi nem nagy családjához. Miért kéne bezárnom magamat ezek közül valamelyikbe, a többi ellenében? Miért kéne kivenni a naftalinból az ultrakonzervatív nézetrendszerek (Oswald Spengler, Henri Massis, Maurice Bardèche, azaz az Occident gonosztevői (15) ) kedvenc kifejezését, amely egyébként nem is szerepel az Észak-Atlanti Szövetség 1949-es alapító szerződésben, de Gaulle például szinte sohasem használta és nem emlékszem, hogy a „nyugati nemzetek” kifejezés valaha is elhagyta volna Mitterand ajkát.

Ha a „Nyugat” a világ szemében egyet kell jelentsen az Amerikai Birodalommal, akkor több gyűlölettel fogunk találkozni, mint szeretettel, és többen fogják megkérdőjelezni, mint becsülni és elismerni. Éppen Franciaország feladata kell legyen, hogy életet leheljen egy olyan új Nyugat-fogalomba, amely más képet sugároz magáról, mint Guantanamót, a falvak felett repülő drónokat, a halálbüntetést, vagy éppen a hatalmi arroganciát. Ha erről az álláspontunkról lemondunk, akkor egyszerre kompromittáljuk a Nyugat jövőjét és szégyenítjük meg a múltját. Röviden: alaposan elrontottuk az irányt.

De végül is tényleg: minek egyáltalán nagyban játszani? Végül is nagyon jól is elsülhet, hogy a valaha volt „nagy nemzetből” egy „szép provincia” lett – hiszen e felé haladunk (és főleg egy pillantást se vessünk Québec sorsára, ahol a függés és kiszolgáltatottság nem kellemes példájával szembesülnénk). Talán végülis eljutunk a boldogulásunkhoz és a prosperitásunkhoz. Mire fel panaszkodunk mi annyira? Fegyverrel a kézben beavatkozni a volt Szudán – ma Mali – területén, valódi európai hozzájárulás nélkül, amerikai technikai segítséggel (akiknek a katonai megfigyelő műholdjai, szemben a miéinkkel, nem azonosíthatóak az internet segítségével) egy igen közepes méretű (a bolygó lakosságának egy százalékát, bruttó össztermékének pedig három százalékát jelentő) ország számára nem elég, hogy kiélje nemzeti büszkeségét? Mit kívánnánk többet azon kívül persze, hogy csapataink minél előbb hazatérjenek, mielőtt betemeti őket a homok?

Nem teszek úgy mintha nem érteném, hogy Raymond Aron tanítványa, a „nukleáris ütőerő” volt irányítója, az euro-atlanti iskola lelkes követője számára nagyon is nemes gesztusnak számíthat odaállni Amerika – régi szövetségesünk – mellé, épp amikor annak a legrosszabbul mennek a dolgai. Az 1917-es és 1944-es segítséget megháláló és törlesztő gesztus persze nagyon is tetszhet a tévén és John Wayne-en felnőtt gyermekeknek, akik aztán büszkén szaladgálnak NYPD-pólóban Manhattan utcáin (16) .

Végül is ha (a Hegel-i filozófiával eltelve) kicsit távolabbról nézzük a dolgokat, akkor nem lehetetlen, hogy az élet- és a gondolkodási módok amerikanizációja (ami valódi úthengerként söpri el az előtte álló akadályokat, és ebben még a NATO-ra sincs feltétlenül szüksége) nem más, mint a kereszténységgel elindult individualizációs folyamat egyik állomása. Ez tehát azt jelentené, hogy az élet egyre szelídebben zajlik, ami persze jó hír a különböző kisebbségek és legkülönfélébb (szexuális, vallási, etnikai és kulturális) kirekesztett csoportok számára. Egy újabb lépés a civilizáció folyamatában, a barbártól a kifinomultig, a szűkösségtől a jólétig, a csoporttól az egyénig – mindez megéri azt, hogy kicsit visszább vegyünk a hiúságunkból. Nem lenne jobb azt a kevéskét, ami még megmaradt a hősi nemzeti történetünkből, minél előbb eltemetni, hogy inkább éljünk boldogan a XXI. században, mint hogy folytassuk a XIX. századot?

Verdun, Sztálingrád, Hirosima... Algír, Hanoi, Caracas... Halottak milliói, kimondhatatlan szenvedések sokasága – végeredményben miért? Néha arra gondolok, hogy a közösség sorsát illető érdektelenségünk, a magánéletbe való visszahúzódásunk, a színpadról való lassú levonulásunk talán nem csak egyszerűen megkönnyebbült fellélegzés, hanem valójában a Saint-Just-i híres jóslat beteljesedése, miszerint „a boldogság új eszme Európában”? Ebből következően bizony lehet, hogy több értelme van és nemesebb ügy harcolni a levegő minőségéért, a melegek és a heterók közti egyenlő jogokért, a zöld környezet megőrzéséért, a rák gyógyszerének megtalálásért, mint ostobaságokat kiabálva verni a tam-tam dobot a politika árnyszínházában.

A férfiasság előnyeit és rettenetét is

Mars után Vénusz jönne? De vajon Vénusz magasabb rendű-e, mint Mars? Végeredményben, ha valóban a nők lennének az emberiség jövője (17) , akkor az értékek és az erkölcsök „elnőiesedése”, amely napjaink Európáját jellemzi majd a holnap történészei számára, nagyon is jó hír. Túl a női kvótán és más feminista előrelépéseken, ide sorolom még, hogy már nem kötelező továbbvinni az apai családnevet, hogy dicsőségesebbé vált a humanitárius segítség, mint a katonai győzelem, hogy a győztes helyett az áldozattal érzünk együtt, hogy a társadalmat is gyógyítani és tervezni akarjuk, hogy a care, a gondoskodás szerepe lassan kezd elismertté válni. A sarló és kalapács helyett jöjjön a sebtapasz és a sebész fogója.

„Nem az iskolával, nem is a sporttal van problémánk, hanem a szeretettel.” – emígyen szólott, ha nem is Zarathustra, de Nicolas Sarkozy, az államfő, Montpellier-ben, 2007. május 3-án. Nietzsche felüvöltött volna fájdalmában ezt halva, de Ibn Khaldún megbökte volna elnökünk vállát. Tudod, hogy az éles eszű arab filozófus (1332-1406) a „Beszédek az egyetemes történelemről” nevezetű munkájában írta le azt a megfigyelését, hogy az államok akkor születnek meg, amikor a férfias erények uralomra jutnak, és elenyészésükkel az államra is hasonló sors vár. A puritán beduin gondolkodó persze politikailag messze nem korrekt, de mindez érdekes megfigyelés azért a civilizációk rendszerbe szerveződéséről. „Ahogy a hernyó szövi a selymet, majd elpusztul, belegabalyodva a saját hálójába...”

Egy Ibn Khaldún talán üdvözölné az Egyesült Államok erőfeszítéseit, amellyel fékezni kívánja ezt a folyamatot és elodázni a véget. Ahogy technológiája és a róla sugárzott kép révén egyre szélesebb körben terjeszti a hiperindividualizáció és az egyéni boldogulás örömeit, úgy őrzi meg magának a férfiasság előnyeit és rettenetét is: a fegyverek kultusza, a palagáz, a katonai költségvetés elképesztő összege, az iskolai mészárlások, a felfokozott patriotizmus. Otthon a férfiuralom és a nemzeti önállósság feltételen tisztelet, de támogatják mindenhol máshol azt, amit az életünk és értékeink feminizációjának nevezhetünk. Nekik fúrótorony, nekünk szélkerék. Ebből ered, hogy ma Európa környezettudatosabb, békeszeretőbb és paradox módon kevésbé hagyományőrző, mint maga Amerika. Amíg a mi irodalmunk és filmművészetünk az intimitást szereti, az övék a nagy társadalmi és történeti freskókat. Steven Spielberg most emelt szobrot Lincolnnak, a CIA könnyeket csalt a szemünkbe az ügynökeivel az Argo révén. Az OSS-117-en Jean Dujardinnel viszont szintén sírunk – de a nevetéstől.

Végezetül röviden: ha a probléma Hegel és a megoldás Buddha, akkor az eddigi megjegyzéseim mit sem érnek. Mindezt én sem zárom ki eredendően: de ez egy másik vita tárgya lehetne. Addig is, őszintén örülök, hogy a Köztársaság számíthat továbbra is szolgálataidra, és persze magamat illetően is elmondhatom, hogy mint elkötelezett szemlélőnek, jólesett visszatérni tanulmányaimhoz. Még ha nincs is különösebb aktualitása, akkor is kellemes időtöltés.

De hát mindenki úgy védekezik, ahogy tud.

Barátsággal üdvözöllek – Régis Debray

(1) Regis Debray, elkötelezett francia értelmiségi, aki 1967-ben Che Guevara oldalán harcolt Bolíviában (a szerkesztő megjegyzése).

(2) “Az oximoron olyan retorikai eszköz, amely egymás mellé helyez két ellentétes jelentésű fogalmat – a költészetben ez lehetőséget teremt a kimondhatatlan érzékeltetésére, a kifejezhetetlen kifejezésére. A technokraták számára az oximoron főleg arra szolgál, hogy az üres látszatot valamiféle fényes értelemmel bíró dolognak tüntessék fel.” – Pápai óda a jó gazdaságról, /2010-augusztus/240-papai-oda-a-jo-...http://www.magyardiplo.hu/2010-augusztus/240-papai-oda-a-jo-gazdasagrol Le Monde diplomatique, 2010. augusztus (a szerkesztő megjegyzése).

(3) Régis Debray 1981-ben Francois Mitterrand elnök mellett a nemzetközi kapcsolatokért volt felelős. Ugyanebben az évben nevezték ki Hubert Védrine-t az Elysée-palota diplomáciai osztályának tanácsadójává (a szerkesztő megjegyzése).

(4) Franciaország 1966-ban jelentette be kilépését a NATO integrált parancsnokságából.

(5) A római jogi kifejezés azt jelenti, hogy valakinek csökkentik a polgári jogait. Ez kiterjedhet egészen a szabadsága, vagy az állampolgársága elvesztéséig.

(6) De Gaulle tábornok 1963-ban lépett fel Nagy-Britannia tagsága ellen az Európai Gazdasági Közösségben (EGK), mert az országot túl közelinek vélte az Egyesült Államok politikájához (amellyel szemben a francia elnök hangsúlyozta a francia nukleáris védelem autonomiáját).

(7) Le Monde, 2010. december 2.

(8) „Amerikai baloldalnak” nevezték (főként ellenségei) az ún. második baloldalt a hetvenes években, melynek Michel Rocard volt az emblematikus alakja. Az „első baloldal” volt a PS domináns, „jakobinus”, államelvű, erősen nacionalista szárnya, a „második baloldal” liberálisabb volt, piacbarátabb, a hagyományos centralizált állam-modellt ellenző és persze jóval inkább atlantista (innen a gúnynév is).(A fordító megjegyzése).

(9) 1813-ban a lipcsei csata vagy a népek csatája alkalmával a szász szövetségesek, amikor látták, hogy Napóleon menthetetlenül vesztésre áll, váratlanul és bejelentés nélkül átálltak az ellenfél oldalára. Ezután a „szászok” az áruló szinonimája volt a francia nyelvben (a fordító megjegyzése).

(10) Allied Military Gourvernement of Occupied Territories (Amgot): az elfoglalt területek katonai kormányzata, a második világháború alatt a felszabadított területek igazgatására hozták létre, amerikai és brit tisztek irányították.

(11) A Vichy-rendszer (1940-44) melletti amerikai megbízott.

(12) Őrkutyák, chiens de garde. Lényegében ezzel a jelzővel illetik az uralkodó osztállyal egybeforrott, az ő nézeteiket, érdekeiket képviselő sajtómunkásokat, illetve persze magát a médiarendszert. A kifejezés Paul Nizan legendás művéből ered, aki a harmincas évek elejének sajtóviszonyairól írt esszéjének adta ezt a címet (Les Chiens de garde, Rieder, Paris, 1932.). A kilencvenes években Serge Halimi aktualizálta a természetesen továbbra is létező jelenség leírását (Les nouveaux chiens de garde, Raison d’Agir, Paris, 1997), a könyv hamar bestsellerré vált olyannyira, hogy 2012-ben film is készült belőle (a fordító megjegyzése).

(13) Elhangzott a Res publica alapítvány által szervezett konferencián – Európai Biztonság: NATO, OSCE és biztonsági paktum címmel – 2009. március 30.

(14) A madagaszkáriak francia neve.

(15) Az említés sorrendjében: német filozófus, a Nyugat alkonya (1918) című mű szerzője, mely a német „konzervatív forradalom” egyik alapműve; francia esszéista és kritikus, aki támogatta a Vichy-rezsimet; francia író, aki támogatta az együttműködést a nácikkal és ellenezte az ellenállást, melyet „illegálisnak” tartott; francia szélsőjobboldali szervezet, olyan tagokkal, mint Patrick Devedjian, Gérard Longuet, Alain Madelin és Hervé Novelli. A szervezet ma is aktív, tagjai többnyire a nagy jobboldali párthoz, az UMP-hez tartozó politikusok, volt miniszterek (a fordító megjegyzése).

(16) Utalás Nicolas Sarkozyre, aki közvetlenül megválasztása után, első amerikai útján ment el kocogni Ray Ban-napszemüvegben, NYPD-pólóban stb. Az eset annak idején nagy médiavisszhangot váltott ki (a fordító megjegyzése).

(17) La femme est l’avenir de l’homme (Az emberiségnek a nő a jövője) – Louis Aragon költő egyik verssora, melyet Jean Ferrat nagyon sikeresen megzenésített.

Régis Debray

Balázs Gábor

Megosztás