hu | fr | en | +
Accéder au menu

A NATO-ban lenni vagy nem lenni: egy túlhaladott kérdés

Hubert Védrine válasza a NATO és Franciaország kapcsolatát, illetve a francia külpolitikát elemző cikkre. Hubert Védrine megerősíti, hogy megítélése szerint Franciaország NATO-tagként is képes a jövőbe tekintő és egyértelmű stratégiai álláspont kialakítására, ehhez nem szükséges felborítani a kapcsolatokat a NATO-val. Véleménye szerint az európaiak nem akarnak védelmi politikát kiépíteni maguknak, ezért kell a NATO kereteket fenntartani.

JPEG - 65.7 kio

 Kedves Régis,

Nagy figyelemmel olvastam nekem írott személyes és a Le Monde diplomatique hasábjain nyílttá is tett leveledet, amelyben az általam készített jelentésre reagáltál. A jelentésre, melyet François Hollande köztársasági elnök számára készítettem Franciaország visszatérésének következményeiről az Észak-Atlanti Szövetség (NATO) katonai parancsnokságába, az európai közös védelmi politika perspektíváiról. Nagy elégedettséggel tölt el, hogy folytathatom veled ezen eredeti, a nyilvánosság számára is elérhető vitát, amelyet még François Mitterand elnöksége alatt kezdtünk el, és tulajdonképpen sosem szakítottunk meg. Ezt az ösztönző erővel bíró, mindkettőnket gazdagító párbeszédet, amely néha felkavar, de mindig baráti és bizalmas stílusban zajlik.

Válaszod gyakran túl is lép azon a konkrét tárgyon, és ezzel némiképp azt szem elől is téveszti, melyet jelentésemben tárgyaltam. Válaszod a nyugvó nap fényében írt melankolikusan szép meditáció a „francia” külpolitika lassú eltűnéséről, az individualizmus mindent elsöprő diadaláról, ami – a mai Európában alaposan teret vesztett, mindazonáltal kétezer évig mindenek alapjául szolgált kereszténység meggyengülése miatt – mára minden közösségi elképzelést hiábavalóvá tehet; Vénusz Mars felett aratott állítólagos diadaláról, azaz „a történelem vége” „Debray-i” változatáról, amelyről neked Louis Antoine de Saint-Just jut az eszedbe: akkor az (egyéni) boldogság felkavaró, új eszmeként született meg, és kétszáz évvel később ez az eszme valóban globálissá vált. Mire szolgálna egy ilyen helyzetben a nemzetközi kapcsolatok, az erőviszonyok vagy a külpolitikák tanulmányozása?

Noha velem is előfordul, hogy osztom bánatos melankóliádat, valójában nem nagyon hiszek benne: mai egyre népesebb világunkban, és ez még sokáig így lesz, túl erős verseny folyik a területekért, az energiaforrásokért, a piacokért, a gazdagságért, a hatalomért, az eszmékért, túl sok lehetséges összecsapás létezik összeegyeztethetetlen érdekek között, melyek végső soron ellentétesek mindenféle ökológiai megközelítéssel. Ebben a hatékony világkormányzatot és a világ népei felett álló világelnököt nélkülöző világban még sokáig lehetetlen lesz, hogy a kanti utópia megvalósuljon. Még egy ok ez arra, hogy együtt aggódjunk a mély stratégiai álomba szenderült európaiak sorsán, akik képtelenek olvasni azt a történelmet, amely velük vagy nélkülük zajlik és zajlani fog a jövőben is. 

Kilépés a legrosszabb pillanatban?

De visszatérvén valódi témámhoz, mely – és erre szeretnélek emlékeztetni – nem azt a kérdést járta körül, hogy helyes volt-e visszatérni a NATO integrált parancsnokságába, hanem ennek a visszalépésnek a következményeit próbálta értékelni. Amikor Francois Hollande elnök megbízott a jelentés elkészítésével, akkor ez már eldöntött tény volt, hiszen Jacques Chirac egy 1995 és 1997 közti elvetélt kísérlete után Nicolas Sarkozy 2009-ben végrehajtotta ezt a visszatérést. Az én feladatom ezen döntés következményeinek vizsgálata volt. Az azóta eltelt idő igen szerény, ezért fogalmaztam óvatosan: ezek a következmények ma még meglehetősen enyhék és nem is látszanak világosan, érintsék azok a NATO bürokráciájának leépítésében való befolyásunkat, a posztok elosztását, a védelmi-elrettentő stratégia finanszírozásának elemzési kérdéseit. Ezzel szemben kétségtelen, hogy semmilyen befolyásunk sem volt az afganisztáni általános stratégia kérdéseire. Számolnunk kell tehát potenciálisan pozitív és negatív hatásokkal is. 

A pozitív következmények (azaz a növekvő befolyás) nem nyomnak többet a latban, mint a kockázatok. Csak ha valóban mindenféle komplexus nélkül részt veszünk a NATO-munkájában – ahogy ez a helyzet magával Európával is, egyébként az egyik nem zárja ki a másikat – , egy ilyen részvételhez pedig egy nyílt, ambiciózus politikára van szükség, amelynek saját stratégiai elképzelésekre kell alapozódnia. Te erősen kétled, hogy erre Franciaország még képes (noha az is egyértelmű, hogy ha ez így van, akkor „kívülről” sem lenne képes ilyesmire), míg én úgy hiszem, hogy ez még lehetséges.

Egy újabb kilépés éles és végeredményében haszontalan válságot okozna az Egyesült Államokkal és még inkább más európai országokkal, főleg Németországgal, ráadásul a legrosszabb pillanatban és igazi, védhető ok nélkül. Miért tenne Franciaország ilyet? Valójában csak néhány ország támogatna minket. De mire lenne jó Franciaországnak 2013-ban Vlagyimir Putyin elismerése, vagy éppen Brazíliáé, amely nagyon is ápolja az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatait, de persze a fejlődő országok retorikai támogatása – amit a hetvenes évek iránti nosztalgia táplál – miatt jó szemmel nézné, ha Franciaország visszatérne a hatvanas évekbéli álláspontjához?

Még fontosabb számomra, hogy ma távolról sem vagyunk azon feltételek között, melyek ahhoz vezették de Gaulle tábornokot – jogosan egyébként –, hogy 1966-ban kilépjen a NATO-ból: a Pentagon mindenkit kizáró vezető szerepe, Lyndon Johnson elnök hajthatatlansága, a vietnami háború, az arányos válaszcsapás elve. Röviden szólva 2013-ban Franciaország számára ez nem egy választható opció. Te egy „virágzó” NATO-ról beszélsz, én pedig egy jövőjében bizonytalan Szövetséget látok. Mellesleg te sem szólsz arról, hogy mit kellene tenni a NATO-ból való kilépés után, túl azon, hogy javítani a feltörekvő országokkal való kapcsolatunkat, amely egyrészt evidencia, másrészt semmi köze sincs ahhoz, hogy a NATO-n belül vagyunk, vagy kívül. Németország, melynek a külpolitikája újra fejlődésnek indult, jó példa minderre.

Mindenesetre nem kellene a hozzád hasonlóan általam is csodált és tisztelt de Gaulle-t valamiféle házi szent szerepébe beletuszkolni, vagy éppen tagadni azt a tényt, hogy nagyon is kész volt álláspontjai felülvizsgálatára. Az 1966 és 1967 közti – azaz a hatalomban eltöltött tizenegy évéből két évben – külpolitikája egyesek szemében valamiféle retrospektív kultusz tárgyává vált, amin persze távol áll tőlem hogy gúnyolódjak. De azt mégis le kell szögeznem, hogy de Gaulle zsenije éppen a realizmusában, a változásra való hajlandóságában és pragmatizmusában állt: elég ha szemügyre vesszük mondjuk az európai vagy a Németországot illető politikájának változásait. A NATO-val szemben folytatott politikájának is a kezdeti célja a szövetség háromfejűvé tétele volt, nem az abból való kilépés. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy csak hatalomra kerülése után nyolc évvel hagyta el az integrált parancsnokságot – és akkor sem magát a Szövetséget!

Nem kell hát különösebben misztifikálni az 1966-os döntést. Igazságtalan lenne a nagy gaulle-ista külpolitika egészét csak erre az egy döntésre redukálni, amely a hidegháború egy nagyon is különleges pillanatában született meg. De Gaulle mindenféle hamis látszat nélkül volt szolidáris a „szövetségeseinkkel” minden nagy kelet-nyugati krízis idején. Talán nem is kellett volna kilépnie az integrált parancsnokságból, ha Richard Nixon és Henry Kissinger ült volna vele szemben. És persze ha a kilépés következményeiről gondolkodunk, arra is emlékeztetnünk kell, hogy negyven év alatt egyetlen ország sem másolta Franciaország 1966 és 2010 közti speciális helyzetét – azaz belül a Szövetségen, de kívül a NATO-n –, még Németország sem, még akkor sem, amikor pedig a francia-német kapcsolatok a legszorosabbak voltak. NATO tagként is lehet valódi, komoly külpolitikánk, mint ahogy fordítva, nem NATO tagországok – például a volt semlegesek – külpolitikája sem biztos, hogy említésre méltó.

A francia elnök George W. Bush kedvében akart járni

Franciaország „színpadról való lassú kiszorulása”, amelyet te siratsz, már igen régen elkezdődött, valójában éppen akkor, amikor Franciaország nem volt tagja az integrált parancsnokságnak. Éppen ez a bizonyíték arra, hogy ez a kívülállóság nem csodaszer a rendszerben való létezéshez és hatalomhoz, mint ahogy nem garanciája egy valódi ambíció meglétének sem, amelynek hiánya sokkal inkább, mint valaha, jelenti az igazi problémát. Nem a szemfényvesztően büszke kivagyiság, vagy egy kényelmesnek tűnő elvi álláspont visszaidézése a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy Franciaországban és Európában újra élővé tegyük a történelmi érzéket és a stratégia szükségességét. Nem egy olyan kilépés fogja visszaadni nekünk akaratunkat és képességeinket, melynek nem is igazán tudjuk az okát adni. Nincs semmiféle „frankofón” szövetség, amely helyettesítené a NATO-t!

Szívesen elismerem, hogy a mi álláspontunk kényelmes politikai szimbólummá vált, amely körül létrejött a francia vezető körökben általánossá váló konszenzus. Mellesleg, én magam sem támogattam Nicolas Sarkozy döntését a visszalépésről. Nem támogattam, mert egyrészt ezzel a francia elnök George W. Bush kedvében akart járni, másrészt pedig igen kétségesnek és illuzórikusnak tartottam a döntés indoklását – a „nyugati népek családjára” a neokonzervatívokon kívül Amerikában sem hivatkozik nagyon senki. Sarkozy ezzel akarta előmozdítani a közös európai védelem ügyét, mintha ennek a mozdulatlanságát a Franciaország különleges szerepe iránti bizalmatlanság magyarázta volna, nem egészen egyszerűen az, hogy az európaiak hallani sem akarnak semmiféle védelmi politikáról!

Természetesen ez nem akadályozta meg a döntés meghozatalát 2009-ben, amely egy teljesen új helyzetet teremtett. Ha már egyszer visszatértünk a NATO-ba és ott is fogunk maradni, akkor a lehető legrosszabb döntés lenne ott passzívnak lenni. Éppen ezért javasolok én egy nagyon ambiciózus politikát a NATO érdekében és a NATO-ban, azaz hogy végre tisztában legyünk vele, mit akarunk csinálni és ehhez milyen stratégiát tudunk hozzárendelni. Ezzel egy időben jóval okosabb és nagyobb igényekkel előálló politikára van szükségünk a „védelmi Európán” belüli valószínű partnereink irányába – erről írtam novemberben, hogy a Száhel-körüli kérdések kezelése minderre tesztként fog szolgálni.

Hiszek abban, hogy mindez lehetséges. És éppen ez az a pont, ahol a legtávolabb áll tőlem a te elemzésed. Teljesen felesleges mumust csinálni a NATO-ból, amikor minden arra utal, hogy ez egy lehetséges terepe befolyásunk növelésének. Még egy megvilágosító erejű történelmi párhuzamot tudok neked idézni: a nyugat-európaiak voltak azok, aki mindent megtettek, hogy az Egyesült Államok Európában maradjon a háború után, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió erejét. És amikor 1948-ban az amerikai Szenátus áldását adta a szerződés megkötésére és elindította a Marshall-tervet – Európa bölcsőjét – még nem egy katonai szervezetről volt szó. Ehhez kellett a koreai háború is. Miután így kényszerítve voltak, hogy Európában maradjanak, teljesen természetes volt, hogy ellenőrzésük alatt akarták tartani a teljes szervezetet (végül is az európaiak robbantottak ki két világháborút is, amelyekből elég is volt) – ez volt a fal, melynek de Gaulle politikája ütközött, és innen erednek a keserű szavai, melyeket te oly szívesen idézel.

Az európaiak még ma is inkább félnek Barack Obama végeredményében nagyon is logikus ázsiai „fordulatától” és az ebből fakadó kihívásoktól, ahelyett hogy meglátnák benne a lehetőségeket! Ha teljesen rábízták magukat a saját védelmük területén az amerikaiakra 1949-1951-től kezdődően, és ettől fogva teljesen lemondtak minden stratégiai gondolkodásról – Nagy-Britannia és Franciaország viszonylagos kivételével – , akkor ezért nem az amerikaiaknak kellene szemrehányást tennünk, hanem éppen az európaiaknak! Ami a NATO-n belül történik, az nem ok, hanem következmény és tünet.

Mellesleg még ha az nagyon is biztosítottnak látszik, hogy az 1949-es szerződés érvényben fog maradni, azonban az nem lehetetlen, hogy a NATO Afganisztán után hanyatlásnak indul. Mert mire is szolgálna? Fontos életbiztosítás marad Lengyelország és a balti államok számára Oroszországgal szemben. A jogszerű beavatkozások valójában igen ritkák lesznek. Hogyan lehetne indokolni a rakétavédelmi rendszer létét, ha az iráni fenyegetés megszűnik? Ezen túl is, a Pentagon egyre inkább komplikáltnak és végeredményében nem létfontosságúnak ítéli a NATO-t. Persze minden bizonnyal lesznek új típusú kihívások, mint például az internetes fenyegetések, de ezek nem teszik feltétlenül szükségessé egy nagybetűs állandó katonai Szövetség létét.

Erősen idejétmúlt kérdés

Azzal zárod a fejtegetéseidet, utalva Gabriel Robin néhány évvel ezelőtti szavaira, hogy a NATO-nak „el kell tűnnie” (és nem Franciaországnak kellene kilépnie belőle, ahogy a Le Monde diplomatique cikkedhez adott címe sugallja). De ha mindenki azt akarja, hogy a NATO fennmaradjon? Nem az amerikaiak azok, akiket az eltűnése igazából zavarna, hiszen nekik nincs rá szükségük, hogy hosszú távon katonai befolyással bírjanak és fenntartsák a relatív fölényüket az egész világ felett. Mellesleg mielőtt elhagyta volna hadügyminiszteri posztját, az amerikai Robert Gates is úgy fogalmazott, hogy nincsenek már messze azok az idők, amikor az amerikai vezetők új generációi nem látják majd érdekükben állónak fenntartani az Európával való különleges katonai kapcsolatokat, ha az európaiak nem hajlandóak semmi erőfeszítést tenni saját védelmük érdekében. Mert az európaiak azok, akik tisztában vannak vele, hogy politikailag képtelenek a védelmi képességük újjáélesztésére, ezért rettegnek attól, hogy az Egyesült Államok eltávolodjon Európától. Ők azok, akik támogatják a NATO még egy esetleges szűkebb formában történő fennmaradását is, hogy megmaradjon az automatikus amerikai elköteleződés a kontinens védelmében és (az ambiciózusabbak számára) az amerikai logisztikai segítségnyújtás lehetősége az európaiak intervenciói idején.

Ebben a teljesen új helyzetben, melyet jól illusztrál Barack Obama második ciklusának prioritása, azaz a Egyesült Államok belső újjáépítésének kísérlete, véleményem szerint alapvető érdekünk, hogy hangsúlyosabban kifejezzük a NATO-n belüli és a NATO-t érintő koncepciónkat olyan kérdésekben, mint a védelmi és elrettentő politika, az európai hadiipar kérdései, vagy a külső intervenciók problémái. Ne fecséreljük el arra energiáinkat, hogy azon rágódjunk, hogy vajon a Szövetségen belül, vagy kívül kellene-e lennünk (mint ahogy a britek teszik Európát illetően): inkább azt kérdezzük meg magunktól, hogy mit fogunk a Szövetségen belül és általa tenni egy olyan történelemi pillanatban, ahol egy egyre bizonytalanabb, állandóan változó világban, melyben tucatszámra emelkednek fel országok, a kártyák éppen újraosztásra kerülnek.

Éppen ezért az én elemzésemben az amerikai (vagy a francia-amerikai) kérdés, vagy éppen a NATO nem kínzó, vagy akár csak központi problémák. Ez túl könnyű lenne, és főleg erősen idejétmúlt. Az amerikai nagyhatalom egyeduralma végeredményében nem tartott csak egy évtizedig: ezek voltak a kilencvenes évek. Jóval károsabbnak tartom a modern európaiak naiv hiedelmeit és illúzióit. Éppen az amerikaiak azok, akik számtalanszor figyelmeztették az európaiakat, hogy ne hagyják teljesen leépülni a védelmi erejüket (ez vezet egyenes úton egy valójában fegyvertelen Európa kialakulásához), és akik még azt is készek voltak elfogadni, hogy Franciaország és Nagy-Britannia – Obama első ciklusa alatt Líbiában – , vagy Franciaország egyedül – Obama második elnöksége idején Maliban – játssza a vezető szerepet, támogatva a NATO által Líbiában és az Egyesült Államok által Maliban. 

Ki tudnak-e végre törni az európaiak stratégiai letargiájukból, vagy elszalasztják az Obama által nyújtott alkalmat? Ennek a kérdésnek a megemlítése egyébként a te elemzésedből teljesen hiányzik. És ebben, NATO ide vagy oda, mi vagyunk a probléma, nem Washington! Természetesen nagyon is megértem, hogy együttérzésből meg szeretnéd védeni ezt az oly nagyon „normalizált és morcos” Franciaországot a mai és jövőbéli kihívások sokkjaitól. De én azt hiszem, hogy nincs igazából választásunk. A gyenge védelmi vonalaink összeomlóban vannak. Harcolnunk kell a NATO-n belül, ugyanúgy, ahogy az Európai Unióban, a G7-ben, a G8-ban, a G20-ban: mindenütt.

Mindenesetre a jövőnket valójában meghatározó tényezők máshol vannak. Nem lehetséges elválasztani a nagy stratégiai kérdéseket a gazdasági versenyképesség, az ipari, ide értve a hadiipart is, kereskedelmi – az Egyesült Államok és Európa közti szabadkereskedelmi megegyezésre gondolok –, vagy manapság már ökológiai technológia problémáitól ebben a globalizált piacgazdaságban, amely talán lassan megtalálja mérsékelt szabályzási formáit, de mégis alapvetően versenyelvű marad. Ha Franciaország nem tér magához, befolyása csökkenésének üteme csak növekedni fog... De én azt hiszem, hogy azért még mindig megvannak a szükséges erőforrásaink.

El nem múló barátsággal,

Hubert Védrine

Volt külügyminiszter, a Globális csatában (Fayard, Párizs, 2012) című mű szerzője.

Hubert Védrine

Balázs Gábor

Megosztás